Sorosra kapcsolva

Soros György arca valószínűleg egy életre beleivódott az emlékezetes kék plakátok miatt emberek tízezreinek agyába. Míg az egyik oldal épp csak hogy szentté nem avatja, addig a másik szinte az időjárás hullámzásáért is őt teszi felelőssé. De mi az, amiért valóban Soros György a felelős? Ismerkedjünk meg a nagyvonalú mecénás Magyarországon kevésbé tárgyalt támogatottjaival!

Az emberi jogokat vagy Izrael ellenségeit erősítik a civilek a Közel-Keleten?

Az elmúlt néhány hónap során Soros György a nagyvárosi értelmiségiek szűkebb körén túl eddig kevésbé ismert milliárdos-filantróp, a progresszív ügyek világszerte aktív és nagyvonalú finanszírozójából hirtelen a magyarság első számú, megveszekedett ellenségévé lépett elő. Az összehangolt kormányzati kommunikáció legalábbis erről igyekszik meggyőzni a választópolgárokat, akiknek a magyar származású, amerikai zsidó üzletember hetek óta minden lehetséges médiafelületről egyre vészjóslóbban üzeni: a veszteteket akarom! A váratlanul a közfigyelem előterébe került Soros, a hazátlan nemzetközi finánctőke megszemélyesített intézményeként rövid idő alatt újabb tétellel bővítette a nemzetet végletesen megosztó kérdések körét. Így lett a világ 33. leggazdagabb embere egyfelől a magyarországi demokratikus intézményrendszer megőrzésének utolsó mentsvára, másfelől meg „maffiaszerű hálózatot” kiépítő, az ellenzéki politikusokat ördögi vigyorral dróton rángató, egyszemélyes háttérhatalom. A kormányzati kommunikáció mellékzöreje legalább egy ízben az antiszemita felhangot sem tudta kiszűrni, tavasszal ugyanis a köztévé Híradójában Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hámenei ajatollahot kommentár nélkül idézve gonosz, cionista-amerikai multimilliárdosnak ne­vezték Sorost. Az utóbbi példánál maradva viszont talán érdemes közelebbről is megvizsgálni Soros és az általa fenntartott alapítványok közel-keleti tevékenységét, hogy kiderüljön, vajon tényleg Izrael és a zsidóság barátja-e a markáns vízióját évtizedek alatt kiterjedt támogatási rendszerré kiépítő mecénás, vagy a valóság azért ezúttal is árnyaltabb a politikusok üzeneteinél.

Az iráni szál

Amikor 2005-ben fény derült az Egyesült Államok egyik legnagyobb korrupciós botrányára, a nagystílű és a politikusok megvesztegetését mesteri szintre emelő washingtoni lobbista, Jack Abramoff letartóztatása mellett bilincs kattant egy ohiói republikánus képviselő, Bob Ney csuklóján is. Neyt többek között az Irán elleni szankciók megsértésével vádolták. A politikus külpolitikai tanácsadóját, aki megbízóját a teheráni rezsimmel szemben foganatosított bűntető intézkedések feloldásának szószólójává avatta, Trita Parsinak hívták. Parsi már Amerikába érkezésének évében, 2001-ben az American Iranian Council (Amerikai-Iráni Tanács, AIC) fejlesztési igazgatója lett. A szervezetet olyan amerikai olajcégek hozták létre, amelyek a zsíros üzlet lehetőségét remélték a szankciók megszűntetésétől. A tanács elnöke, Hooshang Amirahmadi az AIC-t több interjúban is Irán kiemelkedő lobbierejének nevezte Amerikában, amely „az iráni érdekek védelmére törekszik, egyúttal szembeszáll az AIPAC által képviselt izraeli lobbitevékenységgel is”. Parsi azonban nem elégedett meg szerepével és alig egy évvel később, 2002-ben létrehozta saját nonprofit szervezetét, a National Iranian American Council-t (Nemzeti Iráni-Amerikai Tanács, NIAC).

A NIAC az elmúlt másfél évtized során az egyik legbefolyásosabb washingtoni lobbiszervezetté nőtte ki magát, amely a gyanú szerint burkolt iráni támogatással a háta mögött, sikerrel bírta rá az amerikai döntéshozókat az előző elnöki ciklus egyik legnagyobb külpolitikai eredményeként beharangozott iráni nukleáris megállapodásra, egyben a szankciók részleges feloldására. A megállapodás mögött meghúzódó, talán legfontosabb indíték az a NIAC által sulykolt elmélet volt, amely szerint az „egyedül Izrael érdekeit szolgáló” Irán-ellenes „propaganda” háttérbe szorításával Iránban is megerősödhetnek a mérsékelt erők, ami elindítaná, majd kiteljesíthetné a két ország konstruktív párbeszédét. Csakhogy a belengetett ígéretekkel ellentétben éppen Irán fokozódó és egyre agresszívabb közel-keleti terjeszkedésének, valamint az Izrael-ellenes retorika fokozódásának lehettünk szemtanúi az utóbbi években. Bár a NIAC-nak több mint 8000 adományozója van, úgy tűnik, az egyik legfontosabb támogatójuk az a George Soros, aki a szervezet egyik fontos, a Campaign for a New Policy on Iran (Kampány egy új Irán-politikáért) nevű kezdeményezést is vezető munkatársának a fizetését is állja, mi több, az egyik legfonto­sabb embere, az Open Society Ins­titute (Nyílt Társadalom Intézet) fő­tanácsadójaként tevékenykedő Mor­ton Halperin a NIAC vezetősé­gében is helyet kapott.

A Goldstone-jelentés és a zsidó önsor(o)srontó J street

A Hamasz elleni 2008-2009-es iz­­raeli katonai hadműveleteket meg­alapozatlanul bíráló, majd a ké­sőb­bi vizsgálatok tükrében a szer­ző által is visszavont ún. Goldstone-jelentés megszületésénél is bá­bás­kodó Halperin egyébként egy má­sik Soros-közeli szervezet, az amerikai zsidó közéletben számos feszültséget kiváltó J Street vezetőségében is jelentős tisztséget tölt be. A J Street-et egy bizonyos Jeremy Ben-Ami hozta létre 2008-ban, azzal a céllal, hogy progresszív irányultságú alternatívát állítson az AIPAC-nak (American Israel Public Affairs Committee – Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága). Bár következetesen tagadta, de oknyomozó írások sora bizonyította, hogy a J Street szintén igen közel áll Soros alapítványi hálózatához. Ben-Ami egy ízben éppen Parsival közösen publikált az Irán elleni szankciók fenntartása ellen érvelő cikket a baloldali Huffington Post oldalán. Ugyanígy ellenzi a többek között az Egyesült Államok és az Európai Unió által is terrorista szervezetként nyilvántartott Hamász által ellenőrzött Gáza blokádját. Az Izraelt folyamatosan rakétákkal támadó és a zsidó állam teljes megsemmisítésének célját a saját kartájában is kinyilvánító Hamász jelentette veszély figyelmen kívül hagyása mellett, a J Street minden alkalmat megragad az ENSZ egyoldalúan Izraelt elítélő határozatainak támogatására is. Ezek után nem meglepő, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztás során a Demokrata Párt fősodra által nemtelen eszközökkel háttérbe szorított radikális baloldali jelölt, Bernie Sanders is a J Street-et jelölte meg saját közel-keleti politikájának egyik legfontosabb formálójaként. Tanulságos, hogy a szervezet 2017-es nemzeti konferenciáján a 3 évvel korábbi gázai hadműveletek nyomán Izraelt több mint 10 ezer ártatlan palesztin civil meggyilkolásával vádoló Sanders gyűjthette be a legnagyobb ovációt, a zsidó települések létét a béke egyetlen akadályaként megjelölő, csúsztatásokkal teli beszédéért.

A „nyílt társadalmak” „nem nyílt” finanszírozási háttere

Úgy tűnik, a Soros György és családtagjai által felügyelt alapítványi hálózat nem csupán e két szervezet esetében honorál jelentős pénzösszegekkel a Közel-Kelet problémáiért legnagyobb részt Izraelt hibáztató civil programokat. Miközben az általa (is) pénzelt szervezetek többsége teljesen immunis a térség politikai viszonyait döntően meghatározó, és a civil társadalom brutális elnyomásában emberöltőnyi tapasztalatot szerzett tekintélyuralmi rezsimek gyakran égbekiáltó kegyetlenségeire, egyetlen alkalmat sem szalasztanak el a zsidó állam démonizálására. A civil szervezetek közel-keleti tevékenységét vizsgáló NGO Monitor vezetője, Gerald M. Steinberg 2013-ban mintegy 60 oldalas tanulmányban foglalta össze a Soros által támogatott csoportok szerepét az arab-izraeli konfliktusban. Munkájának egyik legfontosabb megállapítása, hogy miközben a szervezetek legfontosabb célkitűzése a nyílt társadalmak megteremtése világszerte, saját tevékenységük annyira átláthatatlan, amennyire csak a nem kormányzati szervezetek (non-governmental organization, NGO) tevékenységét, fi­nanszírozásuk nyomon követését szabályozó törvényi környezet kö­vetkezetlenségeit, nemzetközi el­téréseit ügyesen kihasználva ez egy­általán lehetséges. A Bad Invest­ment („Rossz befektetés”) címet viselő publikáció másik figyelemre méltó üzenete, hogy a közel-keleti demokratizálást propagáló civil kezdeményezések mindegyike élen jár az Izrael elleni hangulatkeltésben, és eh­hez minden eszközt felhasznál, skrupulusok nélkül.

Soros, a Human Rights watch és az izraeli „mészárosok”

A támogatások legnagyobb kedvezményezettje, a Human Rights Watch

(HRW) egyedül 2010-ben 100 millió dollárt kapott Soros Györgytől. A világ egyik legnagyobb és legjelentősebb befolyással bíró NGO-ját számos kritika érte következetes Izrael-ellenességéért. Támogatják a palesztinok „visszatéréshez való jogát”, mint a közel-keleti rendezés általuk legfontosabbnak vélt biztosítékát. 2002 során mészárlással vádolták meg a második intifáda öngyilkos merényleteinek hatására a dzsenini menekülttáborba a felelősök felkutatására behatoló izraeli erőket. Bár az izraeli hadsereg a Hamasz és Iszlám Dzsihád fegyvereseivel folytatott öldöklő küzdelemben mindent megtett annak érdekében, hogy a civil lakosság védelmében házról-házra járva találja meg a terror felelőseit, a HRW látványosan elítélte a dzsenini „véregzést”, hogy néhány hóna múlva kénytelen legyen beismerni tévedését. Ugyanez a forgatókönyv játszódott le a 2006-os libanoni háború és a 2009-es gázai hadműveletek nyomán is. Az Izraellel szembeni egyoldalúan megfogalmazott kritikák stratégiáját, amely gyakran egyenlőségjelet rak a demokratikus zsidó állam önvédelmi céllal indított hadműveletei és a különböző terrorcsoportok napi működése közé, a szervezet nyugalomba vonult alapítója, Robert Bernstein is többször élesen kritizálta.

Az emberi jogok és az izraeli aprtheidben megrendezett jelenetek

Nem adnak hitelesebb képet az izraeli helyzetről a helyben támogatott civil szervezetek sem. Az Adalah, illetve a Palestinian Center for Human Rights (Az emberi jogok palesztin központja)  valamennyi fórumon apartheid államnak címkézi Izraelt és háborús bűnökkel vádolja az ország vezetését. Az Al-Haq ügyvezető igazgatója, Shawan Jabarin „civilben” a Népi Front Palesztina Felszabadításért nevű terrorszervezet magas beosztású „aktivistája”. A B’Tselem-et többször kapták azon, hogy palesztinok elleni izraeli „túlkapásokról” tudósító, valójában megrendezett jeleneteket adott el hitelesként. A szervezet mindeközben teljes mellszélességgel kiáll az Izrael ellen teljes, a gazdasági, a diplomáciai, a kulturális, a tudományos és az oktatási életre is kiterjedő bojkottot hirdető BDS mozgalom mellett is. Ezzel természetesen nincs egyedül, hiszen a haifai központú Mada al-Carmel, vagy a palesztin nők jogaiért síkra szálló Mossawa Center is a BDS leghangosabb szószólói közé tartozik. A Gisha a gázai lakosok – és közöttük persze a terroristák – szabad mozgásáért harcol, az Ir Amim még az izraeli ásatásokban és nemzeti parkokban is a zsidók által a palesztinok ellen használt „politikai eszközöket” lát, a Yesh Din izraeli vezetőket jelent fel „háborús bűnökért” nemzetközi fórumokon, míg a Breaking the Silence torz, ellenőrizetlen és a világ legjelentősebb katonai szakértői által is számtalanszor cáfolt „vallomásokkal” igyekszik világszerte bizonyítani, hogy az izraeli hadsereg lépten-nyomon megsérti a hadviselés egyetemes normáit. A viszonylag kisebb, bár annál nagyobb hírnévnek örvendő szervezetek mellett az igazi nagyágyúk sem kevésbé elfogultak Izraellel szemben. A támogatási pénzek egyfajta elosztó-központjaként is működő New Israel Fund maga is számos, a BDS-t támogató és az „Izrael apartheid állam” üzenetével kilincselő civil csoportosulást finanszírozott. Az itthon is jól ismert Amnesty International pedig Izraelben leginkább a 2006-os libanoni háborút, majd a 2009-es gázai hadműveleteket követő rosszindulatú és csúsztatásoktól hemzsegő jelentésekkel, illetve a zsidó állam ellen különböző európai bíróságokon és a Nemzetközi Büntetőbíróságon benyújtott kereseteivel hívta fel magára a figyelmet.

A nyitottság élharcosai összezárnak

Amint arról már esett szó, a kritikájával egyoldalúan Izraelre fókuszáló, közben a térség képét formáló autoriter államok tevékenységét jóformán figyelmen kívül hagyó alapítványi támogatási rendszer minden erejével igyekszik láthatatlan maradni a külső szemlélők előtt. Miután az Open Society Foundations (Nyitott Társadalom Alapítványok) internetes rendszerét májusban  meghekkelték, a szervezet bizalmas jelentései elérhetővé váltak a DC Leaks nevű honlapon. A dokumentumokból kiderül, hogy a támogatások változatos portfólióját minden esetben igyekeztek „háttérben maradva és távolságot tartva” kialakítani. Amint azt a napvilágra került anyagokat a Tablet magazinban megjelent cikkében ismertető Liel Leibovitz megjegyzi, a finanszírozott kisebb szervezetek hálózata hatékonyan támogatta egymás céljait a médiában, miközben siettek kölcsönösen felerősíteni és hitelessé tenni az újabb és újabb üzeneteket.

Természetesen az nyitott kérdés maradt, hogy a társadalmi élet számos területén és szinte valamennyi régióban aktív Soros György milyen mértékben ismeri az esetenként Izrael létezéshez való jogát is elvitató civil szervezetek valós tevékenységét. Az azonban bizonyos, hogy a saját zsidóságával és amerikaiságával egyaránt régóta bírkozó filantróp-befektető hajlamos a palesztinok ügyét Dávid harcaként látni az elnyomó Góliát ellenében. Ez pedig elég ahhoz, hogy az általa is sokszor hangoztatott küldetéstudatától hajtva következetesen kiálljon az „elnyomottak mellett”. A valósággal és a következményekkel azonban úgy látszik, ma már csak a „zárt” társadalmakban törődnek.