Eredetileg csak a zöld füvet adta Isten az embernek táplálékul, és a húsfogyasztást csak később engedélyezte, mégis az embernek adta az állatokat, hogy uralkodjon rajtuk. Ezt a viszonyt az is kifejezte, hogy az első ember volt az, aki nevet adott az állatoknak, márpedig aki megnevez valamit, az az uralma alá is vonja azt.
És teremtette Isten az embert az ő képmására, Isten képmására teremtette őt; férfinak és nőnek teremtette őket. Megáldotta őket Isten és mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet és hódítsátok meg; és uralkodjatok a tenger halán, az ég madarán és minden élőn, mely mozog a földön. (1Mózes 1:27-28.)
A zsidóság, bár előírja az állatokkal való kegyes és tiszteletteljes bánásmódot (nem szabad a befogott állatnak bekötni a száját, előbb az állatot kell ellátni, csak utána ehet a gazdája, tilos az állatkínzás, nem szabad élő állatból darabot kivágni stb.), nem tiltja az állatok megölését (meghatározott módon és célokra), illetve használatát. A zsidó hagyományban számos olyan, részben a mai napig élő gyakorlat létezik, melyhez állatokra van szükség.
Állatok a szentélyben
Ejtsünk szót először is az áldozatokról, melyek ma, Szentély hiányában, szünetelnek. Áldozatokat már a kezdetektől mutattak be az emberek, elég csak Káin és Chevel (Ábel) történetére gondolnunk, Noéra, aki a hajójából kiszállván azonnal áldozatot mutatott be, illetve a három ősapára, akik rendszeresen hoztak áldozatot az Örökkévalónak.
A Tóra szerint az áldozatokat Isten rendelte el kellemes illatul, az Ő szolgálatára. Héberül az áldozat: korbán, mely a közeledés, közel lenni szóból származik. A bemutatott áldozat ugyanis épp e tett által kerül közelebb Istenhez. Az áldozatok között állatáldozatok is szerepelnek: bárány, kecske, szarvasmarha, illetve galamb (nem minden kóser állat alkalmas áldozatnak). A hászid filozófia azt mondja, hogy a világon mindenben benne rejtőzik egy kis isteni szikra. Az ember egyik feladata, hogy a micvák által minél több szikrát összegyűjtsön, felemeljen és visszajuttasson a Teremtőhöz. A bemutatott áldozat is e célt szolgálja. Az állatok húsa sem megy veszendőbe, a legtöbb áldozat esetében ugyanis meghatározott csoportok meghatározott módon, helyen és időkeretben elfogyasztották a húst. A peszáchi bárányáldozatot például minden család ott, helyben, még aznap éjfélig fogyasztotta el, a Szentély körzetében.
Ugyanígy szünetel napjainkban a vörös tehén (párá ádumá) hamujának használata is. A vörös tehén azon parancsolatok közé tartozik, melyeket sem magunktól kitalálni, sem megérteni nem tudunk, egyszerűen azért tartjuk be, mert az Örökkévaló így parancsolta. Olyan, teljesen vörös szőrű állat kell hozzá, melynek legfeljebb két fehér szőrszála van az egész testén, hibátlanok a szervei és soha nem volt még járomba fogva. A pusztai Szentély és a két jeruzsálemi Szentély fennállásának időszakában összesen kilenc vörös tehén hamuját használták, és a hagyomány azt mondja, hogy a következő, tizedik párá ádumá lesz az, melynek a hamuját örök időkig használják majd az örökké álló Szentélyben. Az állatot az arra kijelölt helyen levágták, elhamvasztották, és az így keletkezett hamut vízzel és bizonyos gyógynövények (cédrus, izsóp, karmazsin) hamujával keverve használták bizonyos tisztátalanságokból való megtisztuláshoz.
Szőröstül-bőröstül
Az állatoknak nemcsak a húsa, hanem például a bőre is használható. A Tóra fejezeteken át részletezi a pusztai Szentély, a Miskán felépítését, melyhez többek közt különféle állatbőröket használtak fel (egy fajtáról lentebb még szólunk). A kikészített bőrből készül a tfilin, a karra és homlokra erősített kis bőrtokok, melyekben – ugyancsak állatbőrből készült – pergamentekercseken az erre a célra előírt tórai részletek olvashatók. A tfilin szíjai szintén bőrből vannak, és a darabokat is állati inakból készült, szívós, erős fonállal varrják egymáshoz.
Bőrből készült cipő szükséges a chálicá, sarulehúzás szertartásához is. Amennyiben egy férfi gyermektelenül hal meg, úgy fivérének kötelessége elvenni az elhunyt hátramaradt feleségét és utódot nemzeni az ő nevében. Amennyiben ezt valamilyen oknál fogva a felek ellenzik, úgy a sarulehúzás által szabadulhatnak meg a házasodási kötelezettség alól. (Napjainkban leginkább erre kerül sor.) A bét din, vagyis vallási bíróság bőrből készült, vastag talpú, hosszú bőrszíjakkal ellátott lábbelit tart készenlétben ilyen esetekre. Ez az a szandálszerű lábbeli, melyet az elhunyt fivérének fel kell vennie, az előírtaknak megfelelően a lábára tekernie, majd az özvegynek, szintén pontos szabályok szerint, a férfi lábáról lehúznia és a földre dobnia (majd utánaköpni), hogy mindketten fel legyenek mentve a házasodás kötelezettsége alól.
Pergamen
A tóratekercs, valamint az ajtófélfára szerelt mezuzában megbújó tekercs anyaga is kóser állat bőréből készült pergamen. Ezt a pergament héberül kláfnak nevezik. A betűket speciális tintával és lúdtollal írják, az előírások szerint. Ha pedig a használati tárgyakat említjük, akkor nem maradhat ki a tchélet, a szemlélőrojtok kék festékanyaga, melyet a leginkább elterjedt nézet szerint egy bizonyos tengeri állatból, a bíborcsigából vontak ki őseink. Bár ez napjainkban nem túlságosan elterjedt viselet (mivel nem tudjuk bizonyosan, hogy melyik az a kék szín, melyet használni kell), bizonyos körökben szokás olyan ciceszt vagy táleszt (imalepel) hordani, melyen minden sarok egy-egy szála kék színű.
Az újév szimbolikája
További felhasznált állati rész a szarv. A kosszarvból készült, erős, félelmetes hangú kürt a sófár, melynek hangja bűnbánatra és megtérésre szólít fel az új év beköszöntét megelőző elul hónapban, illetve Ros hásánától Jom kipurig, a tíz bűnbánó nap során. Jom kipurkor, ahogyan szombaton, nem fújunk sófárt, ám a böjt végét ismét a kosszarvból készült kürt jellegzetes hangja jelzi. A Szentföldre bevonuló zsidók is sófárt fújtak, és ennek a hangjára dőltek le a világ egyik legősibb városa, Jerichó falai, illetve számos egyéb eseményt is sófárfújással jelöltek. A sófár emlékeztet arra a kosra is, melyet Ávráhám ősapánk fia, Jicchák (Izsák) helyett áldozott fel végül az Örökkévaló angyalának parancsára.
A Jom kipurt közvetlenül megelőző napon (ha erre valami miatt nincs lehetőség, akkor korábban, a tíz bűnbánó nap során) tartják a kápárot szertartását, mely által szimbolikusan megválunk bűneinktől, és megtisztulva lépünk az Örökkévaló elé. Bár manapság egyre többen végzik pénzzel, korábban leginkább a csirkével vagy hallal végrehajtott változat volt elterjedt. Egy, lehetőleg a megtisztulást jelképező fehér (de semmiképpen nem a büntetést jelképező fekete) csirkét (férfiak kakast, nők tyúkot, várandós asszonyok egy kakast és egy tyúkot, mások szerint egy kakast és két tyúkot) jobb kézbe fogva a szertartást végző háromszor körözött a feje fölött, egy szöveg elmondása közben. A baromfit levágják, a húst adományba adják. A szokás első említése azonban a Talmud lezárása utáni időkből, a polgári időszámítás szerinti 600 körüli időszakból származik. Arámi nyelven a kakast „gever”-nek mondják, akárcsak héberül a férfit, így tehát egy gever vezekel egy geverért. Emellett a csirke viszonylag olcsó, könnyen hozzáférhető és kóser állat, ám nem lehetett feláldozni a Szentélyben, tehát senki nem fogja azt gondolni, hogy a kápárotot végző ember áldozatot mutat be.
Ahogyan a kápárot szertartás tyúkja a vezeklést szimbolizálja, úgy jelképezi a ros hásánái asztalon megtalálható hal- vagy bárányfej azt a vágyunkat, hogy az éppen megkezdődött évben mi legyünk a fej, vagyis az, aki vezet. A ros hásánái asztalon szereplő hallal termékenységet kívánunk maguknak, a peszáchi széderen a tálra kerülő, megsütött csirkenyak vagy csirkeszárny pedig azt jelképezi, hogy az Örökkévaló erős kézzel és kinyújtott karral vezetett ki minket Egyiptomból.
Jótékonyság vagy önvédelem?
Szintén állattal végzik a siluách háken micváját. Ha valaki talál egy fészket (melynek nincsen tulajdonosa), melyben kóser fajtából származó anyamadár ül a tojásain, csak úgy veheti el a tojásokat, ha előtte elkergeti az anyamadarat. Ez a micvát siluách háken, a fészekből való elküldés micvája, melynek jutalmaként a Tóra hosszú életet ígér a teljesítőjének. Bár megmagyarázni nem tudjuk e különös parancsolatot, levonhatunk belőle néhány tanulságot. Ha az ember elzavarja az anyamadarat, mielőtt kiemeli a fészekből a tojásait vagy a magát eltartani még nem tudó fiókáit, azzal megkíméli az állatot attól a szenvedéstől, amit a tojások elvételének látványa okozna számára. E parancsolat tehát együttérzésre, mások fájdalmának átélésére tanít és biológiai leckét is ad: hagyjuk meg a kifejlett állatot, hogy újabb utódokat hozhasson a világra. A Zohár, a kabala egyik könyve szerint azonban éppen, hogy nem együttérzésből kell elküldeni a madarat, hanem az embernek saját magáért kell ezt a micvát megtennie, hogy felkeltse az Örökkévaló szánalmát és kegyelmét népe iránt, véget érhessen végre a száműzetés, és felépülhessen a Szentély. Amennyiben ez utóbbi, az isteni együttérzés és kegyelem felkeltése a cél, akkor keresnünk kell a lehetőséget a parancsolat végrehajtására, ám ha az előbbi, a tojó iránti kímélet az, akkor a legkíméletesebb módszer az, ha el sem vesszük a tojást. Az áldott emlékű Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi szerint azt a szokást kell követnünk, hogy nem keressük szándékosan e micva teljesítésének lehetőségét.
Legendás állatok
Nézzünk meg még néhány legendás állatot, melyek fontos szerepet töltöttek be vagy fognak betölteni a jövőben. Kezdjük rögtön a legkisebbel, mely nem más, mint a sámir bogár, más néven kőrepesztő féreg. Ezt, több más különleges dologgal együtt, a teremtés hatodik és hetedik napja közti szürkületben (béjn hásmásot) teremtette Isten, és feladatának beteljesítésével el is tűnt a földről. A midrás így szól róla: Slomó (Salamon) király megkérdezte a bölcseket, hogy miként építheti fel a Szentélyt kövekből, ha nem használhat az építkezéshez vasból készült szerszámot (mivel a vasat gyilkolásra használják). A bölcsek elmondták, hogy a távoli földön élő búbos banka őrzi a jelentéktelennek kinéző, ám annál értékesebb sámirt, mely akár a puszta nézésével is ketté tud repeszteni egy sziklatömböt. A bölcs király követeket küldött a búbos bankához. Amikor megtalálták a fészket, az anyamadár épp nem volt ott, és a követek üveglappal takarták le a fészket. Amikor a tojó visszaérkezett, sehogyan sem tudott odaférkőzni a fiókáihoz, ezért újra szárnyra kapott, és elrepült, hogy elhozza nagy kincsét, a kőrepesztő férget. Ekkor a küldöttek elfogták a kis állatkát, és Jeruzsálembe vitték, ami nem volt egyszerű feladat, mivel a sámirral nagyon óvatosan kellett bánni, mert bármit széjjel tudott porlasztani. Ezért – a Talmud Szotá traktátusa szerint – gyapjúba tekerték, és árpakorpával megtöltött ólomedénybe helyezték a szállításhoz. A Szentély építéséhez előkészített hatalmas kövekre vonalakat húztak, és a kis féreg pontosan a megjelölt helyen vágta szét az óriási tömböket.
A következő misztikus állat, melyről szót ejtünk, a táchás. Mint már említettük, a Tóra részletesen tárgyalja a pusztai Szentély felépítésének részleteit, és nem egyszer szerepel a szükséges anyagok között a táchásbőr, melyből a sátorszentély épületének felső takarója készült. A táchás mibenlétéről többféle elképzelés is létezik, ám a legtöbben csodálatos, színes szőrű sivatagi állatként írják le, homloka közepén egy szarvval. Ez az állat hirtelen jelent meg a sivatagban vándorló zsidók közt, épp, amikor a Miskánt építették, és utána eltűnt, soha senki nem látott többé ilyet (Talmud, Sábát 28a,b). Vannak, akik azt mondják (például a középkori magyarázó, Rási), hogy Isten kizárólag a pusztai szentély megépítésének céljára teremtette meg a táchást, és miután e célját betöltötte, egyszerűen megszűnt, hiszen már nem volt több feladata a világban. Azt is mondják, hogy olyan hatalmas volt, hogy a sátorszentélyt takaró, kikészített bőre, melynek majdnem 14 m x 2 m volt a nagysága, egy darabból, varrás nélkül készült. (Ennél a méretnél csak egy kék bálna bőre lenne nagyobb.) Egyesek szerint hatféle színű volt, mások szerint mély- vagy liláskék.
A táchásnál is hatalmasabb a leviátán. Bölcseink azt mondják, hogy az Örökkévaló a világ kezdetén egy hatalmas szörnyet is teremtett, a leviátánt, melynek húsából a másiách, vagyis a messiás eljövetele után lakomázik majd az egész zsidó nép. Ez a monstrum, mivel vízben él, túlélte az özönvizet is, és akkor bukkan majd elő, amikor eljön a végső megváltás. Adja az Örökkévaló, hogy ez minél hamarabb, még napjainkban bekövetkezzen!
Kutyák és zsidók
A világban mindennek megvan a maga helye, és ideális esetben semmi nem megy kárba. A következőket olvashatjuk Mózes második könyvében:
Szent emberek legyetek nekem; a mezőn széttépettnek húsát ne egyétek, a kutyának vessétek azt. (2Mózes 22:30.)
Miért pont a kutyának? Az Egyiptomból való kivonulás éjszakáját is bemutató, nem sokkal az előző idézet előtt olvasható tórai részben, a Bo hetiszakaszban szerepeltek a kutyák:
Izrael minden fiaira pedig a kutya sem ölti ki nyelvét, sem emberre, sem baromra, hogy megtudjátok, hogy különbséget tesz az Örökkévaló Egyiptom és Izrael között. (2Mózes 11:7.)
Azt mondja a midrás, a bibliai eseményeket kiegészítő történetek gyűjteménye, hogy ez a két mondat arra tanít minket, hogy az Örökkévaló soha nem foszt meg egyetlen teremtményt sem a jutalomtól. Mivel a kutyák csendben voltak a kivonulás során, és nem ugattak a zsidókra, Isten megjutalmazta őket a fenti parancsolat által, és széttépett állatok húsát az ember hűséges barátjának adta.
Chana Deutsch írása
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 134. szám – 2020. szeptember 1.