A tiszta kék ég alatt Rodoszra tekintve rá kellett jönnöm, hogy a keveredés által meghatározott társadalmi valóságban teljességgel lehetetlen és haszontalan dolog világos etnikai, nemzetiségi, vagy vallási vonalakat húzni.

Megmásztam egy óratornyot. Alattam feküdt Rodosz városa, melyet tisztára söpört a szél: a római katolikus johanniták kastélya, azon lovagrendé, mely két évszázadon át Rhodosz központtal harcolt a Szentföldért; minaretek és mecsetek, melyeket az ottománok építettek, akik 1522-ben legyőzték a rodoszi lovagokat; a zsidó mártírok tere, ahol egy emlékmű hívja fel a figyelmet arra, hogy 1944-ben a nácik megsemmisítettek Rodosz és Kósz zsidó lakosságát.

Keresztények, muszlimok és zsidók jártak ezeken a sima és fényes köveken. Igen, harcoltak egymással. De képesek voltak arra is, hogy egymás mellett letelepedvén, egymás mellett építsék fel saját istentiszteleti helyeiket. A török konzul zsidók tucatjait mentette meg a németektől.

A városfalakon túl terül el a tenger. Arrafelé bámultam, elképzeltem a tőlem nem is olyan távol fekvő Aleppót és a hatalmas szír temetőt. Ott dúl a harc, hogy meghúzzák az új vonalakat az egyes csoportok között. Szunniták és siiták, kurdok, alaviták, külső erők és a rezsim kiszolgálói háborúznak egy gyilkos diktátor és egy barbár dzsihádista kultusz földjén.

A szíriai zsidóság régen eltűnt már, és mostanra a keresztények közül is eltűntek sokan. Vladimir Putin elnök úgy gondolja, hogy képes egy kis izmozással rendbehozni azt, ami még megmaradt az országból. Sok szerencsét neki abban a kriptában.

A rodoszi Káhál Kádos zsinagóga belseje
A rodoszi Káhál Kádos zsinagóga belseje
A háború kifárad és elül majd Szíriában is, erre megtanított már a történelem. De, ahogyan a XVII. századi európai vallásháborúk esetében, évtizedekre is szükség lehet ehhez.

Szíria a vallási hitszakadás, állami elnyomás és a népfelkelés nevében kihirdetett népképviselet által feltüzelt fanatikusok központjává vált. Ezek az erők a diszfunkcionális Közel-Keleten nem fognak egyhamar elernyedni. A kortárs eseményeket nem valamiféle óratoronyból figyeljük, hanem belülről, a jelen sekélyes hangzavarában.

Rodoszon és más görög szigeteken mozaikszerűen összerakott régészeti töredékkel találkozhatunk. Kitartó és fáradságos munka összerakni őket úgy, hogy végül újra összeálljon egy kétezer éves mozaik, mely a fellelkesült, delfinháton lovagló Eroszt ábrázolja. A munka végül évezredeket köt össze, ismerősként fedezhetjük fel a régmúlt emberével közös tulajdonságunkat: a szépre és a rendre való igényünket. Ugyanezen a módon, mint saját életünk régészei, mi magunk is megpróbáljuk összerakni az eseményeket, felfedezni a töredékekben az ismétlődő mintát, és következetességet kihámozni a zavarodottságból.

Aztán ott vannak a csoda napjai, amikor minden tiszta és világos, minden pillanat válasz, nem pedig kérdés.

Kóbor macskák, a csillogó kövek közt tovaszálló, száraz levelek és harmonikázó gyerekek között sétáltam le a Káhál Kádos Sálom zsinagógáig. Zárva volt. Ez igencsak meglepett. Egy óceánjárón utaztam, és elveszítette az időérzékemet.

Elolvastam a kiírást, és arra jutottam, hogy a zsinagógának nyitva kéne lennie. Aztán az Izraelből látogatóban lévő Mel Rosenberd és Benny Duanis eszembe juttatták, hogy szombat van – az egyetlen nap, amikor a zsinagóga zárva van.

Sábát sálom”- mondtam. „Sábát sálom”- felelték, majd beszélgetésbe elegyedtünk.

Furcsa dolog egy szombaton zárva tartó zsinagóga, de igaz, hogy ma már csupán pár tucat zsidó él Rodoszon. A zsinagóga részben múzeumként funkcionál. Rosenberg megfigyelése szerint nagyon nehéz összeszedni egy minjent.  Amikor azt mondtam neki, hogy nemzetközi konfliktusokról írok, csak annyit felelt: „Ajvé!”

A zsinagóga bejárata
A zsinagóga bejárata
Kiderült, hogy Rosenberg az életének legnagyobb részét a halitózis kezelésével töltötte. Még egy mindenfelé forgalmazott szájöblítőt is kitalált. „De miután tízezer embert kezeltem rossz lehelet miatt, elhatároztam, hogy elég volt.”- mondta. Most gyerekkönyvekkel foglalkozik. Még hogy nem lehet karriert váltani!

Kellemesen elbeszélgettünk, nem messze a Közel-Kelettől, egy olyan helyen, ahol a történelem már megnyugodott.

A zsinagógától rövid sétával lehet eljutni a zsidó mártírok teréig. Az emlékmű annak az 1604 rodoszi és kószi zsidó mártírnak állít emléket, akiket náci haláltáborokban gyilkoltak meg. 1944 nyarán terelték össze, majd a görögországi zsidók utolsó szállítmányával együtt Auschwitzba vitték őket. Milyen alaposak voltak a németek! A Harmadik Birodalom szétesésével párhuzamosan még begyűjtötték a távoli szigetek zsidó lakosait.

A fanatizmus többnyire értelmetlen. Yeats volt az, aki összefoglalta a fanatizmus magával ragadó illúzióit: „Fantáziákkal etettük a szívet. A szív brutálissá vált a lakomától.”

Holocaust-emlékmű
Holocaust-emlékmű
Megengedtem magamnak, hogy eltévedjek, belefeledkezve a hely szépségébe. A levegő, a fény és a hőmérséklet mind tökéletes volt. A gyönyörűség titokzatos ösvényei egy árnyékos térre vezettek. Leültem a tintahal-ebédemhez. Aztán elbeszélgettem az étterem tulajdonosával a görög pirítósról. „Egészségünkre” – ahogyan ma mondják. „A kiegyensúlyozott életre” – ahogyan a régi görögök mondták.

Helyénvalónak tűnt, hogy a templomtornyok, minaretek és zsidó emlékhelyek e közjátékát azzal a szókratészi megközelítéssel zárjam, hogy az emberiségnek a középutat kell választania, el kell kerülnie a szélsőségeket, ki kell zárnia a túlzásokat és az egyensúlyra kell törekednie.

Forrás: nytimes