RIPORT
 

Az igazság művészete

    Az alábbi interjút a lubavicsi rebbével Geulá Kohén, a izraeli Kneszet korábbi tagja készítette 1964-ben, amikor az egyik legrangosabb izraeli napilapnál dolgozott újságíróként (fia, Cáchi Hánegbi, a mostani Igazságügyi Minszter)

    Voltam már bölcs emberek társaságában, olyan emberek között, akik nagy műveltségről és intelligenciáról tettek tanúbizonyságot, és olyan emberek között is megfordultam, akik kiemelkedő művészek voltak. De egy igaz hívővel szemben ülni, nos ez egészen más eset. Ha roppant bölcs emberekkel is találkozunk, ugyanazok maradunk, mint annak előtte: sem kevésbé tudatlanokká, sem különösebben bölcsebbé nem válunk. A művelt ember műveltsége nemigen hagy nyomot rajtunk és a művész tehetségéből vagy ihletettségéből sem csippenthetünk le semmit a magunk számára. Nem így áll a dolog a hívővel. Ha igaz hívővel találkozunk, megváltozunk. Még ha nem is fogadjuk el hitét, mégis megérint minket, hiszen az igazi hívő bennünk is hisz.

    A lubavicsi Rebbe bölcs és tanult ember, de mindenekelőtt a hit embere. És ha a hit az igazság művészete, akkor ő művész is, kinek legnagyobb alkotása az általa irányított hívők hadseregének megteremtése, a zsidó hit, Izrael Istene és a zsidó nép hadseregének létrehozása.

    * * *

    – Éjszaka 11-kor? – kérdeztem, mikor Hodakov rabbi, a Rebbe idős titkára közölte velem, hogy a Rebbe ekkor tud fogadni, mivel biztos voltam abban, hogy valamit nem jól hallottam.

    – Holnap, este 11-kor – jött a szűkszavú válasz.

    Pontosan 11-kor beállítottam…

    Azzal kezdtem, hogy bemutatkoztam. Pedig nem szükséges. A Rebbe többet tud rólam, mint amit én képes lennék elmondani. Ő nemcsak azt tudja, mit tettem, hanem azt is, amit tennem kellett volna, nemcsak azt, amit most teszek, de azt is, amit nem teszek és amit tennem kellene. A hívei elmondták ugyan, hogy minden nap elolvassa az újságokat, és élénken érdeklődik Izrael iránt, de még így is kissé ijesztő volt.

    – Ha jól értettem, Ön most a sajtónak ír. Nos, nincs ezzel semmi baj, de nem ez a legfontosabb. A fiatal nemzedék a legfontosabb. Valakinek beszélgetnie kellene ezzel az ifjú nemzedékkel, és nem csak irkálni nekik. Miért nem beszélget velük senki? Vannak hozzájuk intézett magasztos beszédek, de senki sem beszélget velük, és aztán csodálkoznak, hogy mennyire közömbösek.

    – Az ifjúság parancsra vár, olyan parancsra, melyet ugyanazon a hangon és hangnemben kell kiadni, mint az összes többi, Izrael népének kiadott nagy parancsolatot. Talán engedelmeskednek, talán nem: de ez az, amire várnak. Ám nincs olyan parancsnok, aki kiadná a parancsot. Hol vannak ők egyáltalán? Nem azoktól jön a megváltás, akik kitaposott ösvényeken járnak, hanem csakis azoktól, akik szűz talajt törnek fel. Hol vannak azok, akik egyszer már tudták, hogy hogyan kell parancsot kiadni? Azok az erők, amelyek egyszer már léteztek, örökké fognak létezni. Ezért hiszek én a zsidó nép nem lanyhuló erejében. Azok az erők, melyek e nép ifjúságában már megvoltak, mai is léteznek, csak elő kell idézni. Éltek már olyanok, akik tudták, miképpen kell ezeket az erőket mozgósítani – vajon hová tűntek?

    – Gondolt-e már arra, az ifjúságnak hány értékes órája vész kárba nap mint nap? Ha jóra használnák ezeket az órákat, csodákra lennénk képesek. Parancsok kiadása helyett a vezetők zengzetes beszédeket tartanak, a fiatalok pedig kávézókban elvesztegetik a drága időt, örökre elfecsérelik azt? Emlékszik-e a Sínai-hadjáratra, hogyan keltek föl egy emberként, csak azért, mert volt egy parancsnok, aki azt a parancsot adta ki, amire vártak – még ha előzőleg nem is tudták? Csak ugyanolyan parancsot kell kapniuk, mint a Sinai-hadjárat idején; csak az a fontos, hogy lángra lobbantson néhány szikrát, mint annak idején és meglátja majd, miként éled fel ismét a szunnyadó erő.

    Csak a csengő éles csörrenése döbbentett rá a szobában honoló hatalmas csendre. A csengő valahol a szobán kívül szólt, feltehetően az irodában. Talán azt jelezte, hogy időm letelt. Mégsem álltam fel, továbbra is ülve maradtam, mintha mi sem történt volna. A csengő ismételt figyelmeztetése ellenére, a Rebbe hangja meggyőzött, hogy a beszélgetés még nem ért véget.

    – Minden egyes tovatűnő nap hatalmas veszteség. Amihez a diaszpórában tíz év kell, azt Izrael országában tíz nap alatt el lehet végezni, feltéve, hogy valaki törődik a szunnyadó szikrákkal. A tűz kihunyhat, de a szikra sohasem. Ifjúságunk szendereg, bár nincs ennek tudatában, és azok, akik beszédeket intéznek hozzá, nem értik, miért nem figyelnek rájuk.

    – A judaizmus az egyetlen olyan eszme, amely – a többitől eltérően – nem vallott kudarcot. Csak a vallás értékei maradtak fenn sértetlenül és változatlanul. Éppen ezért, ebben a vonatkozásban nem lehetséges a kompromisszum. A kompromisszumra való törekedés elriasztja a mi fiataljainkat, s aligha hozza közelebb vallásunkhoz. Izrael ifjúsága nem akar kompromisszumokat. De még minding nem bukkant fel az a vezető, az a parancsnok, aki kiadná a parancsot, mint a Sinai-hadjárat idején.

    Éjjel kettőre járt az óra. A csengő is elhallgatott. Valószínűleg észrevették, hogy hiába cseng. De fülemben csengett saját kérdésem felerősödött hangja:

    – “Miért nem jön el és adja ki a parancsot?”

    – Nekem ott a helyem, ahol engedelmeskednek szavamnak. Itt hallgatnak rám, de Izrael országában talán meg sem hallják. Az ottani ifjúság csak arra hallgat, csak azt a vezetőt követi, aki saját soraiból támadt, és az ő nyelvüket beszéli.

    – Eljövök, de csak akkor, ha már eljött a Messiás. Tudja, a Sorbonne-on fizikát tanultam. Ugyanazon egyszerű hittel, amivel a fizikában hiszek, úgy hiszek én a Messiásban, abban, hogy hús és vér Messiás lesz: látható és megérinthető, olyan ember, akit mások követni fognak. És bizony eljő.

    – Ami azt illeti, elég régóta úton lehet… – jegyeztem meg.

    – De már nagyon közel van, és nekünk minden pillanatban készen kell állnunk, hiszen meglehet, hogy már egy pillanat múlva megérkezik.

    ———————————

    Április 7-én ünnepeljük a rebbe születésének 97. évfordulóját.

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 24. szám – 2014. augusztus 7.