Az 1960-as évekig a különféle fogyatékkal élő emberek gyakran voltak számkivetettek, sokszor elzárva, intézetben kellett leélniük az életüket. A forradalmi változást az 1970-es években többek között a Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi hozta el. Amikor a neves pszichológus, dr. Robert Wilkes a zsidóságnak a fogyatékkal élőkhöz való viszonyáról értekezett vele,
a Rebbe elutasította az akkoriban széles körben használt „retardált” kifejezést, inkább forradalmi módon a „különleges” szót használta.
Ha Isten bizonyos funkcióiban korlátozva teremtett egy embert, akkor természete más aspektusait tekintve a szokásosnál nagyszerűbb képességeket adott neki, mondta.
A Rebbe véleménye szerint a különleges emberek különleges módon viszonyulnak Istenhez is. Hitte, hogy bár az autista gyermek látszólag a saját világába zárva létezik, ugyanúgy, sőt, gyakran sokkal magasabb szinten tud kapcsolódni az Örökkévalóhoz, mint mások.
A micvák az ember és a világ kézzel fogható kapcsolódási pontjai és gyakori, hogy különleges igényű, a saját világukban élő, másokkal nem kommunikáló emberek hirtelen érdeklődést vagy örömöt mutatnak, ha micvákhoz kapcsolódó tárgyakat látnak és érinthetnek meg.
A Rebbe úgy vélte, hogy az eltérő képességű embereket sem szabad kizárni a Tóra és a micvák világából, éppen ellenkezőleg, biztosítani kell számukra ezt az élményt.
Egy 1976 nyarán az izraeli hadsereg mozgáskorlátozott veteránjainak tartott beszédében a „rokkant” kifejezést az „Izrael legjobbjai” szókapcsolattal váltotta fel, hozzátéve, hogy nem csupán szófordulatról, hanem a valóság nyelvi leképezéséről van szó. A Rebbe vallotta, hogy az embert nem a hiányosságai, hanem különleges képességei és lehetőségei alapján kell definiálni.
Az alábbiakban David Mayer visszaemlékezését idézzük:
Fiunk Down-szindrómával született… Mindenki, aki átélte ezt, tudja, hogy először meg kell gyászolni azt a gyermeket, akire vágyott, és utána lehet elkezdeni szeretni a gyermeket, akit Isten adott. [Születésével] a feleségemmel mindketten nehéz időszakon mentünk keresztül.
1985 februárjában, amikor fiunk, akit apósom után Avrahamnak neveztünk el, két és fél hónapos volt [egy utazás során] megálltunk Brooklynban, hogy áldást kérjünk a Rebbétől. Azt az utasítást kaptuk, hogy várakozzunk a Rebbe irodája előtt, és akkor kérjünk tőle áldást, amikor visszatér a mincha imáról. Ahogy a Rebbe meglátott minket, megállt, Avremelre nézett, és a zsebéből elővett pénzdarabot a kezébe helyezte. Avremelnek azonban nem volt megfelelő izomzata és az érme a földre esett. Még reagálni sem tudtam, a Rebbe máris lehajolt, felkapta az érmét és visszatette Avremel kezébe. Ez alkalommal azonban a kis ujjait is ráhajtogatta, majd a feleségem felé fordult és azt mondta: „Ezek a gyermekek az én tábornokaim. Ne aggódjon. Igazi áldás hoz Önöknek”.
És valóban. Ma 31 éves, az életünk fénye. Az áldásunk. Független, egyedül utazik, munkája van… Ha az orvosok kitalálnának egy tablettát, ami „normálissá” tenné, akkor odaadnám neki, mert az lenne a számára a legjobb, de hiányozna nekem. Mert úgy szeretem, ahogy van. Valódi áldás a számunkra. Ehhez a látásmódhoz segített hozzá a Rebbe – az a mód, ahogyan Avremelt látjuk és szeretjük, a Rebbétől ered.
Ezeket a gyerekeket „a tábornokaimnak” nevezte, utalva a Civot Hásem (Isten hadserege) kampányra, melynek célja, hogy bevonja a gyerekeket a zsidóság gyakorlatába. Az Avremelhez hasonló gyermekeket különlegességüknél fogva kampánya tábornokainak tartotta. Ő volt az, aki „különlegesnek” nevezte az Avremelhez hasonló gyerekeket, akiket korábban retardáltnak hívtak. Ők azonban valójában különlegesek és áldottak. Ártatlanságuk lehetővé teszi számukra, hogy úgy lássák a világot, ahogyan Isten teremtette…
Avremel valóban különleges és áldást jelent számunkra. Léte a legjobb dolog, ami valaha történt velünk. De akkor, 1985 februárjában nem így láttam – mindaddig, amíg a Rebbe rá nem ébresztett erre az Istentől kapott ajándékra.