Galícia egy sáros kis falujában élt egy kisgazda, szatócs zsidó, reb Jánkele Bronn. A falu határában terült el három hold szántója, a kert végében félholdnyi gyümölcsöse és háza elejében volt egy kicsiny boltja, ahol terményei mellett árult mindenféle hasznos holmit, szappant, cérnát, tarka pántlikát.
Reb Jánkele a legjámborabb zsidók egyre néptelenebb táborát sokasította. Nem csupán a betű minden törvényét tartotta meg, de lelke egészével csüngött az Íráson. Hétköznap reggelente, amikor táliszába burkolózott és feltekerte tfilinjét, nem gépiesen hadarta az áldásokat, hanem minden porcikájával átérezte, hogy mekkora kitüntetés ez: imalepelben lenni, imaszíjat kötni s sziderliből imádkozni.
„Az Örökkévaló különösen jót akart a zsidókkal, amikor ezt a sok parancsolatot adta nekünk. Nagy kitüntetés mind ezt betartani, hiszen amikor a földet hetven nemzet népesítette be, nagyok és még nagyobbak, akkor a Legfelsőbb, legyen áldott a Neve, mégis a legkisebb, legszegényebb népet, minket választott, hogy Őt szolgálja.” Eképpen gondolkozott reb Jánkele, s boldog volt, hogy zsidó, ő is Isten kiválasztott népének egy porszeme. S éppen ezért a legnagyobb odaadással teljesítette a parancsolatokat. Koldust üres kézzel sosem küldött el. Özvegyet, árvát kérés nélkül támogatott. Vándor előtt mindig nyitva állt ajtaja. Nem pletykált, de még csak meg sem szólt le senkit, mert tudta, hogy az mekkora förtelmet hoz a világra, helyette kedvességével próbált békét teremteni. Ha pedig perlekedni látott valakit, inkább maga tartotta oda a hátát, mintsem a zúgolódás tovább tartson. Egy szó mint száz, reb Jánkele a legkiválóbbak közé tartozott, szerénysége mégis határtalan maradt.
Ezek után persze azt hihetnénk, hogy bőséggel szállt fejére az áldás. Ám éppenséggel ez nem így volt. Mennyire kiszámíthatatlan az Örökkévaló? Még a legvallásosabb zsidóját is üldözni kezdte.
Háromholdnyi szántóját bevetette búzával, de a mezei egerek úgy megdézsmálták a termést, hogy nem maradt mit learatni. De nem baj, reb Jánkele bízott a gyümölcsösben, hogy majd abból némi hasznot lát, ám az sem úgy lett: a jég elvert mindent, a tucatnyi fa közül tán ha két alma maradt meg, azok is férgesek voltak. De reb Jánkele még most sem elégedetlenkedett, hiszen volt egy kis felhalmozott árukészlete, gondolta majd abból megélnek valahogy, viszont bár áru lett volna, vevő nem akadt, ugyanis szövetkezet nyitottak vele szemben.
Más már a felétől átkozódott volna, de nem reb Jánkele, aki még ekkor is jó zsidó maradt. Hálát adott az Örökkévalónak, hogy tavaly aratott, szüretelt és még forgalmat is csinált, s bízott a Legfelsőbben, hogy igazságos, s jövőre megint csak mellé szegődik. Hiszen nem hagyja magára az Isten az ő híveit.
Azonban a következő esztendő még silányabb lett, mint az előző! Szárazság pusztított, még a reggeli harmat is elmaradt. Kiégett a vetés, a fák rügyeit felperzselte a nap, szétrepedt a szappan, kifakult a vászon, nem kellettek azok már úgy senkinek sem. De reb Jánkele újból hálát adott az Örökkévalónak, hogy tavalyról ha nem is sokat, de valamennyit csak megtakaríthatott, volt idén is falat a szájukban és hátha jobb lesz a harmadik év, hiszen „Közel van az Isten mindazokhoz, akik hozzá fohászkodnak.” [Zsoltárok 145:18.]
A harmadik év viszont az előzőeknél is végzetesebbnek bizonyult. Az árvíz elmosta az egész szántóföldet, s valóságos láp maradt csak utána. A gyümölcsfákat szétrágta a szú, épp hogy csak tűzifára valónak lehetett használni a gallyakat, de az is hiába, hiszen nem volt mit a tűzhelyre tenni. Ráadásul hatóság kétszeres adóval sújtotta az amúgy is tönkrement szatócsboltját.
„Ijóv keserves sorsára jutottam. Az Örökkévaló ezt a sok nehézséget pont rám küldte, aki mindig az útjain járt. Most mit csináljak? Vagy tán telepedjek trágyadombra és átkozzam meg a napot mint Ijóv: »Vesszen el a nap, melyen születtem, s az éj, mely mondta: fiúgyermek fogantatott« [Jób 3:3.]?” – már majdnem egy perce így kesergett reb Jánkele, amikor megrázta fejét, s levette a polcról a chümest, hogy átvegye a hetiszakaszt. Mózes harmadik könyvének végén járt az idő, Emajr szakasza volt a soron, s reb Jánkele nagy buzgalommal olvasta sorjában az ünnepeket, kezdve a hét sarokkövétől, a szent szombattól. „Ribajnaj sel ajlom, hát én hűségesen megtartom szent ünnepeidet, de most oda jutottam, hogy maholnap már azt sem tudom, hogy miből csináljak sábeszt.”
Aztán a sok gond között elmúlt az Emajr hete, s újabb gondokat hozott a következő: végrehajtó jött, s megfenyegette őt, hogy ha nem fizeti meg az adót, elárverezi a házát. Felpezsgett erre ereiben a rossz ösztön, végre elérkezettnek látta az időt! Hát mikor ha nem most tudja végre a rosszba csábítani reb Jánkelét?! S már majdnem átkozódásra is nyílt a jámbor zsidó szája, amikor az Istenbe vetett bizalma még ekkor is legyőzte ezt. Végül csak ennyit mondott: „Oh bocsáss meg Teremtőm, majdnem bűnöztem!”
A következő héten Bechukajszáj szakasza lett a soron, s reb Jánkele mint mindig ekkor is elővette a chümest, hogy átvegye a szakaszt. Hirtelen békés tanulását jajveszékelés verte fel. A szomszédok jajongtak, mert bizony kigyulladt a szatócs házának teteje! De reb Jánkele ezúttal szerencsés volt, mert csak a padlása égett le, a háza megmaradt, így aztán a legközelebbi esőig biztonságban volt.
„Mivel érdemeltem én ezt ki?” – a gondolat mint bogáncs a ruhára, úgy ragadt bele agyába, s amikor visszaült a chümes mellé, akkor a hetiszakasz minden sorát a saját nyomorára vetítette: „Ha utaimon járni fogtok…” – olvasta – „hát mondhatod-e drága Örökkévaló, hogy nem azon jártam?” – „és parancsaimat tiszteletben tartjátok…” – „hát mulasztottam volna én egyet is?” – „idejében esőt adok a földekre…” – „miért adtál hát szárazságot?” – „a szántóföld meghozza a termését…” – „hát én miért nem arathatok már harmadik éve?” – „és gyümölcsfák tele lesznek gyümölccsel…” – „hát miért sorvadtak el az én fáim?” – „Békességben fogtok élni és nyugodtan aludni…” – „hát én miért nem alhatok hetek óta a sok gond miatt?” – „senki emberfia nem fog rátok ijeszteni…” [3Mózes 26:3–6.] – „hát a kegyetlen végrehajtó senki lenne?” – e-képpen olvasott s kérdezgetett magában reb Jánkele.
Reb Jánkele igazán nem akart perbe szállni az Örökkévalóval, de hát a hetiszakasz a megmondója, hogy igaza van. „Ki mit ígért, azt tartsa meg. Én amikor azt mondtam a kis fiamnak, hogy Berele, ha jó leszel, akkor adok neked új ruhát peszáchra, és Berele csakugyan jó volt, hát vettem is neki új ruhát. Örökkévaló, mondd meg nekem, hát én nem volnék a gyermeked?”
Majd új hétre virradt, Bámidbor szakasza jött a soron, de reb Jánkele életében először megmakacsolta magát, s nem lapozott tovább a chümesben, hanem a Bechukajszáj szakaszt kezdte újra- és újraolvasni: „Ha utaimon járni fogtok…” – olvasta – „hát mondhatod-e drága Örökkévaló, hogy nem azon jártam?” – „és parancsaimat tiszteletben tartjátok…” – „hát mulasztottam volna én egyet is?” – „idejében esőt adok a földekre…” – „miért adtál hát szárazságot?”
Reb Jánkele szavai pedig végre áttörték a mennyei falakat, meghallották azokat az angyalok, s igen csak zajongani kezdtek, hogy az Örökkévaló ezt tette a szentéletű szatóccsal. S Isten is belátta, hogy reb Jánkelének igaza van.
Még aznap este egy utazóügynök sietett reb Jánkele házába, hogy közölje a jó hírt: ötvenezer koronát nyert azon a sorsjegyen, amit már ki tudja mikor váltott meg. Micsoda vagyon! Szempillantás alatt kikerült a szatócs szorult helyzetéből, ő viszont mégsem a rengeteg pénznek örült, hanem csak annak, hogy lám bizony, az Örökkévaló megtartja amit megígért!
| Csermely Gyula „Megtartja a jó I’ten amit megigért…”, Orthodox Zsidó Ujság, 1939. 1. évf. 3–4 szám, 8. oldala alapján. |