„… költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanú.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
Piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan kit végül is megölnek,
Mert maga sosem ölt.”
Hátborzongató, hogy Radnóti Miklós (1909–1944), a Nyugat harmadik nemzedékének kiemelkedő tagja, a mártírhalált halt költő, három hónappal a második világháború kitörése előtt gyakorlatilag megérezte (megjósolta?) elpusztítását.
Feltételezések szerint ezen a napon, 1944. november 9-én gyilkolták meg Radnóti Miklóst. Rá emlékezünk.
Radnóti hatalmas életművét hála az Örökkévalónak nem kell bemutatni az olvasóknak, hiszen emlékezete az egyik legjobban ápolt hazánkban. Aki fel szeretné idézni néhány versét, például ide kattintva megteheti, az Országos Széchenyi Könyvtár jóvoltából.
Kiemelendő, hogy amikor 1944. március végén beszüntették a Vajda János Társaságot, akkor Radnóti az egyre szorongatóbb és vészjóslóbb környezet ellenére sem saját életét féltette, helyette hazájáért aggódott:
„Nekem a nemzet sorsa fáj leginkább. Nem tudhatjuk, Mohácsnál nem veszett-e kevesebb?” – majd ezután újból munkaszolgálatra ment.
1940. szeptember 9-től többször hívták munkaszolgálatra, e legnehezebb időszakban született egyik legszebb, hazaszeretetről szóló verse, a Nem tudhatom… kezdetű. 1944. szeptemberében került a bori táborba, ahonnét október 24-én deportálták Szentkirályszabadjára, innen adta magáról az utolsó hírt.
A beteg, már járásképtelen költő halálának körülményei máig nem teljesen tisztázottak. A szőnyegbombázások miatt már egyik győri kórház sem tudta befogadni, így az életben maradás utolsó reménye is megszűnt számára. Egyes források szerint, egy honvéd alezredes parancsára Abda község határában a Rábca partján huszonegy társával együtt agyonlőtték.
Tragikus sorsa még majd egy évig ismeretlen volt a megmaradt családja, barátai és olvasói előtt. A Népszava 1945. március 16-ai kishírei között olvasható az alábbi felhívás:
„Boriak! Aki az L. 236. századból Radnóti Miklósról hírt tud, kérik, jelentkezzék a Rádió Igazgatóságánál, VIII. Sándor utca 3–7. szám.” Majd nyáron folytatódtak a felhívások, de akkor már kétségbeesettebb hangnemben: „Borból Németországba került munkaszolgálatosok közül, aki Radnóti Miklós költő sorsáról bármit is tud, jelentkezzék”…
Augusztusra már az utolsók is feladták a reményt: a kiváló poéta meghalt.
1946. június végén exhumálták az abdai tömegsírból, itt előkerült több személyes holmija, fényképek és a bori notesz is. Június 25-én huszonegy társával együtt újratemették a győri zsidó temetőben, majd felesége újból exhumáltatta, s végül augusztus 14-én a Fiumei úti sírkertbe helyezték örök nyugalomra.
„Szerdán délután temették el Radnóti Miklóst, a fiatal költőnemzedék legjelesebbjét a Kerepesi úti temető díszsírhelyére. A gyászszertartást Sik Sándor egyetemi tanár végezte, akinek megindító szavai után Ortutaty Gyula búcsúzott a fasizmus áldozatától, Gergely Sándor a Magyar Írók Szövetsége, Rubinyi Mózes a Vajda János Társaság, Szalai Sándor a Szociáldemokrata Párt, Schöpfin Gyula a Magyar Kommunista Párt elismerését és búcsúszavát hozta.
Radnóti Miklós koporsója mögött ott haladt az egész élő magyar irodalom, fiatalok és öregek s mögöttük a művészetszerető magyar ifjúság.”
Tajtékos ég című kötete Radnóti hátrahagyott verseiből jelent meg az 1946-os könyvnapra a Révai Kiadó gondozásában. A kötetben lettek közölve Borban írt versei, eklogái, és egyik leghíresebb verse, a Levél a hitveshez, melyről azt írták, hogy „millió, otthonából elhurcolt európai kínját és vágyódását fejezi ki”.
Emlékét míg olvasók lesznek, nem felejtjük.
Források:
A szövegben utaltakon kívül:
b.j. „Radnóti Miklós: Tajtékos ég”, Világosság, 1946. 2. évf. 174. szám, 2. old.
Lengyel Balázs, „Halottait temette, ujjászületését ünnepelte a Vajda János Társaság”, Képes Világ, 1945. 1. évf. 5. szám, 5. old.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.