Amikor még állt a jeruzsálemi Szentély, a zsidók a fővárosban töltötték peszách ünnepét. Az ünnepet megelőző délután hozták meg a korbán peszáchot, vagyis a bárányból álló peszáchi áldozatot, melyet aznap este fogyasztottak el keserűfűvel és kovásztalan kenyérrel.  Voltak azonban olyanok, akik a Jeruzsálemtől való távolság, betegség, vagy rituális tisztátalanság miatt nem tudták ezen a napon bemutatni az áldozatot és részt venni az áldozati lakomában. Ők egy hónappal később, ijár hó 14-én mutatták be az áldozatukat. Korábban peszách kátánnak, kis peszáchnak nevezték ezt az ünnepet, de mára a peszách séni vált használatossá.

Az első peszáchot szabad emberekként egy évvel az Egyiptomból való kivonulás után ünnepelték a zsidók. Voltak azonban köztük olyanok, akik halottal való érintkezés által lettek rituálisan tisztátalanok, ami azt jelentette, hogy nem vehettek részt az áldozat előkészítésében:

És mondták neki [Mózesnek] azok a férfiak: Mi tisztátalanok vagyunk emberi holttest által, miért vonassék meg tőlünk, hogy bemutassuk az Örökkévaló áldozatát a maga idejében, Izrael fiai között? (M.IV. 9:7)

Válaszul Isten bevezette a peszách séni ünnepét:

Bárki, ha tisztátalan lesz holttest által, vagy messze úton lesz, nálatok vagy nemzedékeiteknél, és készítene peszách áldozatot az Örökkévalónak, a második hónapban, a tizennegyedik napon, estefelé készítsék el azt; kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék azt meg; ne hagyjanak belőle reggelig és csontot ne törjenek össze benne, a peszách áldozat minden törvénye szerint készítsék el azt. (M.IV.9:10-12)

A második peszách áldozatot az itt idézett tórai előírásnak megfelelően ijár hó14-én mutatták be, pontosan egy hónappal az első után. Minden más micvától eltérően ez a parancsolat emberi kezdeményezésre jött létre, és ilyen módon különleges helyet foglal el a 613 tórai parancsolat között. Bár nem ünnepnap, a zsidó naptár jeles napja, és így mi is megemlékezünk róla. Általánosan elfogadott szokás szerint az áldozat bemutatásának napját ünnepeljük, vagyis ijár 14-t, nem pedig a rákövetkező, 15-i napot, amikor elfogyasztották azt. Peszách sénikor is bárányt áldoztak, melyet tűz fölött sütöttek meg és fogyasztották el az előkészítés napját, ijár 14-ét követő este, mely a zsidó naptár szerint már ijár 15. (mivel a napokat estétől estéig számoljuk). Ezt macesz és keserűfű kíséretében fogyasztották el. A széder többi micvája és szokása nem vonatkozott erre a napra, és mi is csak a kovásztalan kenyér fogyasztásának szokását követjük (keserűfüvet viszont nem eszünk). Nem kell megszabadulni minden kovászostól. A Hálélt sem mondjuk el, vagyis a dicsőítő éneket, melyet ma a széder végén mondunk el, őseink pedig, a Szentély idejében, az áldozati lakoma fogyasztása közben énekelték.

A Tóra leírja, hogy a peszách séni csak azokra vonatkozik, akik önhibájukon kívül nem tudtak részesülni a niszán hóban bemutatott peszáchi áldozatból. A gyakorlatban azonban azok is részesedhettek belőle ijár 14-én, akiknek semmiféle valós indokuk nem volt arra, hogy miért mulasztották el az elsőt, és egyszerűen csak érdektelenségből nem vettek részt rajta.

Bár a neve alapján azt gondolhatjuk, hogy peszách séni pusztán az első, valódi peszách ismétlése, egy fontos szokás rávilágít arra, hogy valójában önmagában is megálló ünnepről, mintsem egyszerú pótáldozatról van szó ezen a napon. Ha valaki peszách és peszách séni között betér a zsidóságba, vagy ezen időszakban tölti be a 13. életévét és válik számára kötelezettséggé a micvák betartása, akkor nekik is be kell mutatni peszách séni áldozatát. Ha ez az ünnep csupán az első peszách pótlása lenne, akkor nem kellene ezt megtenniük, hiszen nincs mit pótolniuk, az első peszáchkor ugyanis még nem vonatkozott rájuk az áldozat bemutatásának kötelezettsége. Innen láthatjuk, hogy peszách séni független, önmagában is megálló parancsolat, mely lehetőséget ad a fejlődésre és a javulásra.

Peszách séni ugyanis, mint fentebb említettük, különleges micva, igen figyelemre méltó üzenettel. Az Örökkévaló az után parancsolta meg, hogy emberek egy csoportja teljes szívéből kívánta, hogy kapjon egy második esélyt. Az üzenet világos: nem számít, milyen messzire távolodunk el a zsidóságtól, a micváktól, vagy – Isten ments – az Örökkévalótól, ha valóban és őszintén vissza akarunk térni, az Örökkévaló maga mutatja számunkra az utat ehhez. Bár Isten nem parancsolta meg eredetileg a peszách séni micváját, a zsidóknak, akik József koporsójának szállítása, illetve Áron főpap két fiának halála folytán halottaktól voltak tisztátalanok, annyira fontos volt a peszách áldozat, hogy Istenhez fordultak miatta. Az őszinte, tiszta szívből vágyott micvát pedig Isten biztosította ezért számukra.

A Lubavicsi Rebbe ehhez még hozzátette, hogy a történetnek e momentumából még egy fontos tanulságot levonhatunk. Abból, hogy az emberek kérésére Isten még egy micvát adott nekünk, teljessé téve ezzel a micvák számát, megérthetjük, hogy Isten számára kívánatos az emberi kezdeményezés. Nem elegendő, folytatja a Rebbe, hogy csak várjuk, hogy Isten, aki száműzetésbe küldött minket, elküldi majd a Messiást és összegyűjt minket, hanem kérnünk is kell azt nap, mint nap. Ha a zsidók kérik az Örökkévalót, hogy hozza el számukra a megváltást, akkor azzal valóban siettetik annak elérkezését.

Adja az Örökkévaló, hogy ez minél hamarabb, még napjainkban megtörténjen!

zsido.com

Forrás: chabad.org és chabad.org

Megszakítás