Amikor a 19. század közepén Pestre vetődött egy szegény sziléziai zsidó építész, hogy befejezze mestere Dohány utcai zsinagógáját, még senki sem sejtette, hogy pár évtizeddel később a város egyik első számú polgára, a városkép és a társadalmi élet formálója lesz. Lovag Wechselmann Ignác neve ismert volt életében, ám halála után aranybetűvel íródott be a 20. század eleji történelmébe, miután milliókat hagyott jótékony célokra. Habár még életében magas rangot kapott, „nemesítését” mégiscsak a végrendelete jelentette, melyet szigorú titokban tartott, hogy életét haszontalan dicséretekkel ne zavarják. Wechselmann munkásságára és örökségére emlékezünk.
Egy sziléziai zsidó Pestre kerül
Wechselmann Ignác egy porosz-sziléziai városban, Nikolajban (Mikołów, Lengyelország) látta meg a napvilágot szegény zsidó családban, 1828-ban. Ösztöndíjasként Berlinben folytathatta tanulmányait, majd Bécsbe került, ahol Ludwig Förster (1797–1863) mellett dolgozott.
Pestre 1854 nyarán érkezett, a Dohány utcai zsinagóga építésének kezdetén, ahol mestere a helyettesének, egyszersmind az építkezés vezetőjének nevezte ki.1 Az 1859-ben felavatott zsinagóga építészeti sikere ismertté tette Wechselmannt, aki végleg Pestre költözött. Kevesen tudják, de első tervrajzai között egy másik zsinagóga is szerepel, ugyanis ő tervezte az 1861-ben felavatott tatai zsinagógát is.2
1859-ben Neuschloss Károly (1814–1878) ismert nagykereskedő Zsófia (1838–1914) leányát vette feleségül, akivel sajnos gyermektelenek maradtak, ám saját gyermek nélkül több száz árva és nélkülöző jótevő szülei lettek.
Szoros munkakapcsolatot ápolt Ybl Miklóssal (1814–1891), kinek számos tervét ő valósította meg. Wechselmann őrizte Ybl talán legjobban sikerült portréját, melyet Ernst Lafite (1826–1885) festett, a képet 1892-ben a Magyar Nemzeti Múzeum történelmi arcképcsarnokának ajándékozta,3 ahol máig őrzik.
A budai Várkert rendezéséért 1884-ben az uralkodó III. osztályú vaskorona rendjellel tüntette ki,4 mely kitüntetés egyben lovagi címmel is járt.
A nyolcvanas évek második felétől látásromlása miatt kénytelen volt visszavonulni az aktív munkától, helyét átadta a fiatal nemzedéknek, hadd alkossanak ők is. Jóllehet, új feladatokat már nem vállalt, szaktudásával a későbbiekben sem fukarkodott, például 1886-ban a pesti izraelita hitközség új, Szabolcs utcai kórházának egyik fő véleményezője és a kórházépítő bizottság tiszteletbeli elnöke volt.5 Emellett nem volt olyan hitközségi, egyleti vagy szociális jellegű gyűjtés melyről távol maradt volna, sőt ott is bőkezűen adományozott, ahol egyébként társadalmi munkában értékes tudását adta.6
A zsidó munka nem fuser munka!
Sorra kapta a grandiózus felkéréseket, Ybl tervei alapján építette fel 1862–1865 között a Festetics palotát (Bródy Sándor utca 3.), 1863–1879 között Károlyi Lajos palotáját (Pollack Mihály tér 10.), 1870–1874 között a Vámpalotát (ma a Corvinus Egyetem főépülete), 1872–1874 között a Dégenfeld-Schomburg palotát (Bródy Sándor utca 14.), az Eötvös és a Petőfi szobrok talapzatát stb.7
Nem utolsó sorban pedig Ybl tervezte és Wechselmann magának kivitelezte saját, klasszicizáló neoreneszánsz villáját a Városligeti fasor 12. szám alatt (ma: Ráth György Múzeum), mely 1871-ben készült el és a család nyaralóként használt.8
Saját bérházát – az ún. „Marshall-házat” – szintén maga tervezte a Váczi körút 72. (ma: Bajcsy-Zsilinszky út) alatt, hová 1872-ben költöztek be. S nemcsak palotaépítészetben volt kiemelkedő, hanem az ipari építészetben is jelentőset alkotott, így például 1862-ben ő tervezte meg a főváros hatodik malmát, a Pannonia gőzmalmot9és 1865-ben „a föld legnagyobb gőzmalmának”, a Soroksári úti Concordia építésével is őt bízták meg.10 De ő tervezte meg a – többek között általa alapított – Első Magyar Gépgyár Rt. telephelyét is.11
Több emberöltő távlatából nem könnyű feladat felvázolni valaki személyiségét, ám a százötven éves híradásokból úgy tűnik, ami egyébként is sejthető, hogy Wechselmannak az építészet nem csupán a hivatása, de a szenvedélye is volt. S bár valószínűleg a Tórából tanult felebaráti szeretet is közrejátszott abban, hogy Wechselmann 1874-ben hét köböl kavicsot ajándékozott az akkor épülő lipótvárosi bazilika alapjaiba,12 szinte biztosan feltételezhető, hogy gáláns ajándékának fő mozgatója az volt, hogy nem szeretett volna kimaradni a főváros egyik legnagyobb építkezéséből.
Halálakor azt írták: „Ha végig tekintünk Budapest legszebb, legmonumentálisabb épületein, meglepődve látjuk: ezt is, azt is, amazt is, Wechselmann, ez a beszármazott jövevény német-zsidó építette. És mily becsületes, tartós, századok múlását kiállni hivatott művek azok!”13 – ennek már 120 éve, s a Wechselmann házak, paloták, malmok és szobor alapok még mindig állnak, s hirdetik az előző korok dicsőségét.
Búcsú a lovagtól
Lovag Wechselmann Ignác munkától megnemesített életéből 1903. február 17-én késő este – svát 21-én – tért vissza Teremtőjéhez. Halála előtt már egy ideje betegeskedett, az előző időben hosszabb ideig kúrálta magát Abbáziában, s végül az általa tervezett és épített otthonában hunyt el.14
Az elhunyt határozott kérése volt, hogy mindenféle külső díszt mellőzzenek temetésénél, s ezt a körülményekhez képest igyekeztek is teljesíteni. Hiszen nem elhanyagolható körülmény volt, hogy a Váci úti gyászházban Wlassics Gyula (1852–1937) vallás- és közoktatásügyi miniszterrel az élén megjelent az országos közélet vezető társadalma, nem beszélve a saját zászlóik alatt kivonult árvaházak, vakok intézete és különböző egyletek lakóiról, növendékeiről, tagjairól. A többezres gyászoló tömeg előtt a búcsúbeszédet dr. Weiszburg Gyula (1866–1919) rabbi tartotta a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben.15
A temetés után nem sokkal az özvegy nagyasszony ezer-ezer koronát küldött a főpolgármesterhez, illetve a hitközséghez, hogy osszák szét a szegények között, illetve további ezer koronát postázott a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézetének, hálája jeléül, hogy az újságírók milyen szépen emlékeztek meg elhunyt férjéről.16
A Kerepesi zsidó temető monumentális síremléke, a Wechselmann-mauzóleum Alpár Ignác (szül.: Schöckl, 1855–1928) tervei alapján készült 1911-ben, s az építészeti remekről a Magyar Kő- és Márvány újsága ekképp szólt: „A mauzóleum fekete svéd blaubergiből készült, kívül belül csiszolva triglifekkel, kanulirozott oszlopokkal, akroteriákkal stb. és Cingros János cs. és kir. udvari kőfaragó mester pilseni cég által szállíttatott és elhelyeztetett. Ezen mauzóleum a kőfaragóművészet egyik legszebb remekét képzi.”17
„Nincs más tőke ezen a világon, mint a szorgalom”
Wechselmann emlékírói szinte mind megjegyzik, hogy az építész visszahúzódó, szolid ember volt, milyen éles ellentétben állott vele a hangos és hivalkodó végrendelete! Hangos és hivalkodó – a legjobb értelemben. Habár a végrendeletet csak négy nappal a nagy halott elhunyta után nyitották fel, már előtte is szerte a városban arról a hárommillió-négyszázezer koronás adományról beszéltek, melyet Wechselmann és neje jótékony célra szánt. Ezzel kapcsolatban a Budapesti Napló szerkesztője meg is jegyezte, hogy a konkrét végrendelet „némi csalódást okozott”, hiszen abból kiderült, hogy az emberbarát a korábbi szóbeszédnél még jóval többet hagyott jótékony célokra!18
Az egyik nagy alapítvány 1,4 millió koronájából a pesti hitközségnek vakok intézetét kellett létesítenie, ahová fele részében zsidó, másik felében pedig más vallású növendékek részére.
A másik nagy alapítvány 2 millió koronás tőkéjéből pedig a tanítók számára nyugdíjalap volt létesítendő, melynek kamatait 200 koronás tételekben néptanítók vagy özvegyek között kell kiosztani életfogytig tartó nyugdíjul Wechselmann minden halálozási évfordulójakor. A nyugdíjra minden olyan tanító jogosult volt, aki legalább 25 évig becsülettel szolgálta a közoktatást, illetve nem vett részt sem szocialista, sem antiszemita mozgalomban. A Vakok Intézetéhez hasonlóan ezt az alapítványt is fele részben zsidó, másik felében egyéb vallású egyének élvezhették. Az alapítványok a pesti (neológ) izraelita hitközség kezelésébe szálltak, az alapítványok tőkéjét pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelte.
További mintegy 80 ezer koronát 28 különböző célra hagyott, mint például az izraelita fiú- és leányárvaházakra, az izraelita nőegylet népkonyhájára, a Chevra Kadisa aggok házára, a Vasvári Pál utcai Sász Chevrára, a hajléktalan menhelyre, az önkéntes mentő egyesületre stb. Juttatott szülővárosa szegényeinek, Havel Lipót (1847–1933) építőmesternek, ki 26 éven keresztül volt munkatársa, de bőkezűen hagyományozott három cselédjére és házmesterére is.19
A fejedelmi alapítványok ötlete
Egyesekben pusztán kíváncsiságból felmerülhet a kérés, hogy miért pont a világtalanok és a tanítók részesültek Wechselmann kiemelkedő figyelmében.
Nos, a nagy filantrópnak élete második felében egyre romló szemeivel kellett együtt élnie, ráadásul a kilencvenes években fél szemére megvakult és másik szemét is csak kíméletesen használhatta, ezáltal megtapasztalta a látássérültek szenvedését. Irodalomkedvelőként felolvasónőt fogadott maga mellé, aki történetesen egy tanítónő volt, aki pedig beszélgetéseik során megismertette vele a tanárok mostoha helyzetét.20
Üröm az örömben
A gáláns alapítványok történetének margóján keserű széljegyzetként olvashatjuk Zempléni Árpád (szül.: Imrey, 1865–1919) költő gondolatait, aki Wechselmann végrendeletét példaként állította a magyar nemesség elé, hogy „a nemzet napszámosait”, vagyis a tanárokat becsüljék meg végre, mert az alamizsnaosztás, Péterfillér-gyűjtések haszontalanok, és igenis csak ilyen nagy adakozásoknak van értelme. Emellett Zempléni annak a vélekedésének is hangot adott, mely szerint ezt a nagyvonalú ajándékot a 30–50 évvel ezelőtti magyarság kapta, nem pedig a 20. századfordulós, amikor már nem a becsület, hanem a keresztlevél volt a fontos: „De vajon, azoknak a Wechselmannoknak, akik mostanában, az antiszemita világban találnak közénk kerülni: lesz-e majd csak felényi okuk is megszeretni bennünket s hálával fizetniük majd valamikor!? Miért fizessenek hálával? Miért akarjanak, »ha nem születtek is magyarnak«, hozzánk állni?”21
1 „Az izraeliták uj imaháza Pesten.”, Vasárnapi Ujság, 1857. 4. évf. 50. szám, 545–546. old.; 2 Goldberger Izidor dr., „A tatatóvárosi zsidóság története.”, in: Hevesi Simon dr. (szerk.), Magyar Zsidó Szemle 53. Budapest, 1936. 229. old.; 3 „Tudomány és irodalom – Ajándék arckép.”, Fővárosi Lapok, 1892. 29. évf. 334. szám, 2506. old.; 4 „Hivatalos rész”, Budapesti Közlöny, 1884. 18. évf. 92. szám, 1. old.; 5 Secundus, „A pesti izraelita hitközség kórháza.”, Egyenlőség, 1889. 8. évf. 37. szám, 1–5. old.; 6 Lásd például: „Az uj kórház érdekében.”, Egyenlőség, 1889. 8. évf. 39. szám, 2. old.; 7 www.ybl.bparchiv.hu [2023. 04. 19.] adatbázisa alapján.; 8 Gábor Eszter, „Ismét a Wechselmann villáról”, Ars Hungarica, 1992. 20. évf. 1. szám, 81–85. old.; 9 „Különfélék – A gözmalmok”, Pesti Napló, 1862. 13. évf. 3791. szám, 2. old.; 10 „Ipar, gazdaság, kereskedés.”, Vasárnapi Ujság, 1865. 12. évf. 29. szám, 364. old.; 11 „Czimbejegyzés.”, Budapesti Közlöny, 1868. 2. évf. 18. szám, 212. old.; 12 „Helyi hirek – A lipótvárosi bazilika”, Pesti Napló, 1874. 25. évf. 78. szám, 3. old.; 13 Zempléni Árpád, „A jövevény.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 8. szám, 1–3. old.; 14 „Napihirek – Wechselmann Ignácz halála.”, Magyarország, 1903. 10. évf. 43. szám, 8. old.; 15 „A névtelen.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 8. szám, 7. old.; 16 „Napihirek – Wechselmanné adományai.”, Magyarország, 1903. 10. évf. 50. szám, 10. old.; 17 „Uj bel- és külföldi monumentális építmények.”, Magyar Kő- és Márványujság, 1911. 7. évf. 5. szám, 7. old.; 18 „Wechselmann Ignác végrendelete.”, Budapesti Napló, 1903. 8. évf. 52. szám, 10. old.; 19 „Wechselmann Ingácz lovag”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 8. szám, 7–8. old.; 20 „Wechselmann Ignác építész és építőmester.”, Építészeti Szemle, 1903. 12. évf. 5. szám, 65–66. old.; 21 Mint az 7. számú jegyzet.
Megjelent: Egység Magazin 33. évfolyam 165. szám – 2023. április 27.