PATAI JÓZSEF: A középső kapu 9.

PATAI JÓZSEF: A középső kapu 9.

Ádám könyve

    Sőt még az asszonyok is itt micsoda emberfölötti csodalények! Hiszen ilyenekről olvastunk Bovo-Mecioban: Ha valaki így szól feleségéhez: „itt a válóleveled, de csak akkor érvényes, hogyha fölmégy az égboltozatra, hogy leszállsz az alvilág fenekére, hogyha elnyelsz egy száz röf hosszú nádszálat, hogyha átmégy gyalog a Nagy Óceánon”, – ha teljesült a feltétel, érvényes, ha nem teljesült a feltétel, nem érvényes a válólevél. Hát még ilyen feltételeket is tudtak teljesíteni – gondoltam magamban. Miért is lett volna bármi is lehetetlen ezek előtt az emberek előtt, amikor ilyenekkel is dicsekedtek: „Én láttam Ádám könyvét, az első ember naplóját, amelyben előre meg volt írva minden nemzedék minden fiának sorsa világ végéig! Itt mindentudás párosul végtelen gazdagsággal. Heteken át tanultunk arról, hogy és miként kell eljárni, ha szétszórt pénzt talál valaki az utcán, szétszórt gyöngyöket, füge-füzéreket, datolyaskatulyákat, bíborfonalakat stb. Minthogy valószínű, hogy a gazdájuk ezekről már lemondott, nem kell kihirdetni. Talán szántszándékkal szórta szét valamelyik nábob az úton az ezüstöket, a gyöngyöket, a datolyákat, a bíborfonalakat. Hadd legyen jó kedve annak, aki véletlenül utána fog jönni!

    Így olvastuk a „Középső Kapu” – a „Bovo Mecio” – talmud traktátusának második szakaszában, melynek a címe: „Ilu meciosz”. Hogy mi az a „meciosz”, ezt még a tökéletes amhorec is tudja, ha nem is ismeri a szó gyökfejtéseit. Meciosz = találmányok. Ma azt jelenti, hogy olyan olcsóság, mintha találták volna. Akkor csakugyan talált holmit jelentett. Kihirdetni csak nagyon értékes dolgokat kellett, amikről a gazdájuk „nem szokott lemondani”. Első sorban a könyvet! Ezt a megtaláló ápolni is tartozik. Legalább harmincnaponként olvasni kell belőle, hogy szellőzzön. De ha a becsületes megtaláló nem tud olvasni? Erre nem is gondoltak. Ott mindenki tudott olvasni!

Ünnepi zarándokok Jeruzsálemben

    Egy nagy kőállvány volt Jeruzsálemben, arra állt fel sátoros ünnep után mindenki, aki talált valamit és kihirdette. Az ünnepre összegyűltek a zarándokok, nemcsak Palesztinából, hanem a messze országokból is és akkor gyorsan híre ment a dolognak. Milyen kicsinyes volt előttünk a mi kis zsinagógás hirdetésünk, ahol szintén jelezni szokták az elveszett és talált holmikat. Mit lehet itt találni? Gyöngyöt, datolyát és bíbort biztosan nem! „Meddig kell hirdetni?” – kérdi a Talmud. – Rabban Gamliél szerint tizenöt napig az ünnep után, amíg az utolsó zarándok is Izrael országából az Eufratesig érhet. Így eljut a talált holmi híre oda is. És mikor kell kezdeni imádkozni az esőért? Ugyancsak tizenöt nappal az ünnep után, nehogy az utolsó zarándok megázzék az úton még mielőtt az Eufratesig ér. (Mert hogy az eső megindulása ettől az imától függ, az nem lehetett kétséges.) Ez azonban csak az első szentély idejében volt így, mikor olyan nagy sokaságban voltak ünnepi zarándokok Jeruzsálemben, „mint a homok a tenger partján” és a karavánok mentek éjjel-nappal…

    Jeruzsálemből az Eufrátesig kísértük mi ezeket a karavánokat képzeletünkben. Tudtuk, milyen káprázatos ünnepségek folytak a szent városban, amikor a kohaniták szolgáltak a Szentélyben és a leviták Dávid király zsoltárait kisérték hárfáikkal, énekkel, trombitákkal és tízhúrú nablusokkal. „És vétkeink miatt” – mondottuk síró hangon a zarándokünnepi Muszaf-imában – „vétkeink miatt száműzettünk országunkból és távol estünk földünktől és nem mehetünk zarándokolni, mutatkozni, leborulni előtted a te szent és nagy Csarnokodba”… Itt oltódott szívünkbe Ción szerelme, amelyet mindennapi imánkba foglaltunk. Mi értettük, ha a reggeli imádságban héberül mondottuk: „Új fényt ragyogtass Ciónra és legyünk érdemesek mindnyájan hamarosan a fényére…” Mi értettük és áhítattal imádkoztunk és igyekeztünk érdemesekké lenni.

Csúfnevek a faluban

    Megszívleltünk mindent, amit a „Középső Kapu” mögött hallottunk és tanultunk. Valami különös komolyság ült rajtunk, amely minden gyerekes könnyelműséget elűzött. Az élet nem volt játék előttünk. Hiszen a legsúlyosabb kérdésekkel foglalkoztunk mi hat éves korunkban. „Mindenki, aki a Gyehennák poklába jut, kiszabadul onnan, kivéve hárman és ezek a következők: Aki egy férj feleségéhez megy, aki megszégyeníti barátját és aki csúfnevet költ embertársára”. Az elsőből nem sokat értettünk ugyan, de sejtettünk, hogy az valami rettentő bűn lehet: menni egy férj feleségéhez. Sokat tanultunk mi gyerekek az effajta dolgokról. Talán éppen azért, mert ilyenkor belevésődik az agyunkba a tilalom tudata, minden rossz gondolat felébresztése nélkül. A „Bovo-Mecio” után következő talmud traktátus a „Kidusin” volt, amely az eljegyzés és házasság szabályaival foglalkozik. Egészen ártatlanul énekeltük az első misnát: „A nő birtokba vehető három úton: eljegyzési ezüsttel, szerződéses írással és hozzámenéssel”. Ez főleg annak a megállapítása végett fontos, hogy mikor tekinthető az asszony férjezettnek. Mert a három legfőbb bűn, melyről így szól a törvény: „inkább ölesse meg magát, de ne szegje a tilalmat” – a bálványimádás, a fajtalankodás és a vérontás. És „ha valaki megszégyeníti felebarátját, annyi, mintha vért ontott volna”. Így tanította egy tanaita Rabbi Nachum előtt és a mester helyeselve szólt: „Nagyon jól mondottad. Mert eltűnik a pirosság és feltűnik a fehérség”. A megszégyenített ember elsápad, a vér kifut az arcából, tehát a megszégyenítés vérontás. Rabbi Simon ben Jochai meg azt mondja: „Inkább vesse bele magát az ember egy tüzes kemencébe, de ne szégyenítse meg felebarátját mások előtt.” Mert hát a tüzes kemencéből még felszállhat tiszta lelke a mennyországba, de ha megszégyeníti embertársát, akkor a pokolnak örök tüzes kemencéjében fog elkárhozni. És kérdi a Talmud: „Mire való külön kiemelni, hogy ha valaki csúfnevén nevezi felebarátját? Hiszen ez is megszégyenítés? És szól a felelet: „Még ha úgy megszokta a csúfnevet, mintha saját neve volna, és nem is veszi megszégyenítésnek, még akkor is bűn!”

    Mindezeket a dolgokat a „Középső Kapu” mögött tanultuk. És sajnálkozva gondoltam azokra a parasztokra, akik mindenkinek csúfnevet adnak a faluban. Az egyik „Mákfejű”, a másik „Lisztes patkány”, a harmadik, aki mindig kendőt viselt a nyaka körül: „Fázik Ájzik”, a negyedik „Sisak”, ki tudja miért ? Talán, mert rojtos sapkát viselt az öreg a kocsmájában. Aki a leghórihorgasabb, azért is „Törpe Icig”. Sőt volt „Fiam-zsidó” is, az aki mindig fiamnak szólította a feleségét és ezen a falusi nép szörnyen mulatott. Persze, nem tudták, hogy a Bovo-Mecioban világosan megmondja Rabbi Chelbo: „Tisztelje az ember mindig minél jobban a feleségét, mert az áldás az asszony miatt jön a házba!” Mit tudtak ők a Bovo-Mecioról és az egész Talmudról? Hiszen ők nem jártak a chéderbe, csak az iskolába, ahol azt tanítják, hogy „a kutya ugat, a macska nyávog, az egér cincog”. Mintha nem tudtuk volna már kétéves korunkban, hogy a kutya ugat, a macska nyávog, az egér meg cincog!