PATAI JÓZSEF: A KÖZÉPSŐ KAPU 2.

A patai „Berlitz-módszer”

    A „Középső Kapu” elválaszthatatlanul össze volt forrasztva az „Első Kapu”-val. A Talmudnak e két traktátusa a „Bovo-Kammo” és a „Bovo-Mecio” egybe volt kötve és azért testi munkának is elég volt elcipelni a nehéz, nagy fóliánst hazulról a chéderbe. Nem volt ugyan hosszú az út, különösen, ha a malom megkerülése helyett egy kis kanyarodással átkeltünk a patakon, amelyen egy keskeny deszkaszál vezetett át a túlsó partra. Persze, hogy ezt a tilos és „veszedelmes” utat választottuk mindig és bizony előfordult, hogy a súlyos Talmud-fóliáns félrebillentette az egyensúlyt és mi belepotyogtunk a patakba. Nagyobb baj azonban ekkor sem történt. A víz csak térdig ért és könnyen kigázolhattunk belőle. Peszách után úgyis már mezítláb jár minden rendes gyerek. Ilyenkor, a tavaszi melegben már kímélni kell a cipőt, különösen, amikor olyan méregdrága. Hiszen a falu zsidó susztere, a Schulz bácsi képes elkérni egy pár gyermekcipőért – másfél forintot, ami egyenesen hallatlan. Mennyit kell a boltban kínlódni, amíg ennyi pénz összegyűl! Kora hajnaltól késő éjfélig kell talpon lenni és várni, amíg Borcsa néni jön és vesz két krajcárért egy „szip”, nagy darab „Sikt” – szappant, egyért jó borsot, egy fél krajcárért sót, egy félért meg szódát. Még boltzárás után is eszébe jut Berecz Bácsinak, hogy hopp, elfelejtett holnapra kocsikenőcsöt beszerezni és felzörgeti a Móric bácsit, aki már a nagy fóliánsokba merült, felzörgeti és megtoldja az aznapi üzleti bevételt még két krajcárral.

    És ez a kis bolt érthetetlenül elfoglalja az egész családot. Mielőtt a chéderbe készültem, gyakran segítettem én is. Nem kiszolgálni ugyan, csak úgy „felügyelni”. Négy-öt éves „termetem” nem látszott volna ki a pult mögül. No meg talán nem is szívesen bocsátottak a „stelázsik” közé, ahol magas nyakú üvegekben egymás mellett sorakozott a pasztilla-cukor, a fodormenta-cukor, a giliszta-cukor, a medve-cukor és sokféle egyéb édesség, amely oly csábítóan, csalogatva kacsint a gyerek felé. Az én szerepem künn, az ajtó előtt játszódott le, ahol úgyis szívesen lézengtem. Vigyázni, hogy a cigányasszony, aki húrokat vásárol, nem dug-e, úgy nézegetés közben egy karika pántlikát, vagy egy gombolyag cérnát a szoknyája alá. Vagy az a pajkos parasztgyerek, amikor bejön krumplicukrot venni egy krajcárért, (ma, amint hallom „pengőért” vesznek a falusi gyerekek) nem csen-e el az ajtósaroknál álló kötegből egy cifra ostornyelet, aminek igen nagy az ára: – öt krajcár! Jaszele, rajen! („Jaszele, odanézni!”), hangzott olykor anyám kommandója héberül, azaz a héber gyököt félnémet raggal megtoldva, ahogy ez ebben a nyelvjárásban szokásos. „Rajen, er hajlecht!” „Nézd, megy”. És mint jó kis titkos rendőr, rajta is csíptem akárhányszor az ilyen menőt, hogy „nem üresen megy”. Hű szolgálatom jutalmául bátran kértem ilyenkor egy-két fügét vagy datolyát. No, de nem volnék őszinte, ha be nem vallanám, hogy akárhányszor nem is kértem, csak úgy „szereztem”. Mert olyan jól mégsem vigyáztam, hogy magamra is felügyeljek. Különösen a „medvecukor” volt nagyon finom, csak az a baj, hogy feketére festi az ajkakat, a fogakat és a fekete nyomok elárulják nyalakodást, aminek olykor bizony rossz következményei is voltak.

    Itt a boltban kaptam én az első héber „leckéket”. Itt tanultam meg sok minden tárgynak, meg cikknek a héber nevét, „Berlitz-módszer”-rel. És mire négyéves koromban Reb Mojse Raab chéderjében a Biblia tanulásába fogtunk, már a praxisból elég szép szókincsem volt. Ötéves koromban átvettük az egész Rásit, ezeket a sűrű parányi betűket, mik úgy ölelik körül a szent szöveget, mint a folyondár a falusi templom falait. Nem kellett tehát félnem a Talmud pontozatlan szövegétől sem. Hiszen a „Középső Kapu” már a „középiskola” csarnokát nyitotta meg előttem. Az „elemi” dolgokon már túl voltam, mielőtt még a „községi római katolikus elemi” népiskolába kerültem volna.

    Ezt az utóbbi elemit egyáltalában nem tartottuk fontosnak. „Ha tudni fogsz jól Talmudot, olyan élesre köszörülődik az eszed, hogy azokat a semmiségeket (narriskeiten) megtanulod egy pár nap alatt” mondotta melamedünk. Azon kívül nem is voltam „iskolaköteles” őszig. A Talmud-iskola persze, az más. Ott nincs korhatár. „Mihelyt a gyermek beszélni tud, köteles az apja őt Tórára tanítani” – ez a mesterek parancsa. És apám, a hebraista és talmud tudós, ebben is követte a nagy mesterek tanítását. A héber olvasásra még apám tanított meg hároméves koromban. Még négyéves sem voltam, amikor minden reggel együtt imádkoztunk ötéves nővéremmel az imakönyvből. Fölváltva mondottuk a fejezeteket, egyiket én, másikat ő, hangosan recitálva, hogy apánk kihallja a nyitott ajtón át a boltba is. (Anyám ezalatt a konyhában forralta a tejet, főzte a kávét). Ki is hallotta és ha valami hibát csináltunk, vagy ha egy sort átugrottunk, bekiáltott hozzánk: „Gehüpert!” „Miért nem vigyáztok?” És ez a „vigyázat” fontosabb volt neki, mint az egész üzlet, minden vevőjével együtt. Szívesen is tanított volna engem tovább, mint egész nap ecetet és paprikát és pántlikát mérni. De neki kenyeret kellett szerezni a gyermekeknek, a szellemi táplálást meg másra kellett bízni.

Frádele halála

    Egy reggel, mikor felébredtem, különös kép tárult elém. A petróleumlámpa csak homályosan pislogott és a félhomályban láttam apámat, amint a nagy fóliáns fölé görnyed, de szemei szomorúan el-elrévedeznek messze-messzire. A földön fekete lepellel leborítva egy gyermek körvonalai. Fejénél egy gyertyaszál lobog halványan, titokzatosan. A sarokban anyám ül, kendőjébe temeti arcát, sir halkan és sóhajt: „Frádele, Frádele”. Ijesztő sejtelem szállt meg, hogy a fekete lepel alatt, a csupasz szalmán egyetlen kis nővérem fekszik kiterítve. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy közelébe menjek és felemeljem a leplet, hogy lássam, csakugyan ő-e az. Egy pillanatra megvilágította a lobogó gyertya fénye kis testvérem sápadt szép arcát és én vissza se hökkentem és nem értettem, miben különbözik az élő a halottól. És vártam, hogy egyszer csak fölemelkedik, odaáll mellém az asztalhoz, mint minden reggel és elmondjuk együtt az imát: „Istenem a lélek, melyet belém leheltél, tiszta az, te alkottad, te teremtetted, te őrized meg bennem, te fogod elvenni tőlem és visszaadni nékem a jövendő világon”… Vártam, vártam, aztán árván és elhagyottan kinyitottam az imakönyvet és elmondottam a magaméi után a Frádele fejezeteit is – ő helyette. Apám egyre sóhajtott. Anyám meg elrejtette arcát és zokogott.

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 53. szám – 2014. augusztus 5.