PATAI JÓZSEF: A középső kapu 12.

Mikve-építés a faluban

    Nemsokára eljött az idő és láthattam az erdészt szemtől szembe. Közeledtek a félelmes napok. A kis templomban már minden reggeli ima után megfújták a sófárt. Figyelmeztető kürtszó ez – magyarázta Reb Sólem mester –, hogy jön a király, térjen mindenki helyes útra, mert Elul hónapnak vége és ha a király már bevonult és ítéletet hirdet, akkor már késő a meggondolás. A sófár hangját meghallották, úgy látszik, az erdész lakban is. A chéder udvarán egy új paraszt cselédlány jelent meg, akit eddig még nem láttunk. Az erdészek csirkét és libát küldtek vágatni Reb Sólemhez. Ilyen közel Ros hasonohoz, az Ítélet napjához, mégsem mernek ellenszegülni a törvénynek. “Miért nem hozod máskor is?” – kérdezte Reb Sólem. – “Máskor ín szoktam vágnyi” – felelt a kis cselédlány – de mostan nem hagyta a ténsasszony. Asszongya, vigyem csak a sakterhoz.”

“Aki iparosokat fogad”

    A “Középső Kapu”-ban gyorsított lépésekkel haladtunk előre. Úgyis Elul van, készülni kell a király fogadására. “Aki iparosokat vesz föl”, kezdődött az új szakasz, ha visszalépnek viselik a következményeket, ha pedig a gazda lép vissza, ő viseli a következményeket. Aki szavát változtatja, vesztes a pörben. – Ha valaki munkásokat fogad, hogy nála dolgozzanak, nem küldheti máshoz, hogy ott dolgozzák le a bért. – Ha egész napra fogadta és befejezték fél nap alatt, adhat nekik más, hasonló, de nem nehezebb munkát. Mechuzában az emberek, ha nem tudtak dolgozni, megbetegedtek. Annyira szerették a munkát. – Ha valaki munkába állott és napközben megbetegedett, vagy meghalt valakije, meg kell neki fizetni az egész bért.” – Mi köze ennek a sok munka- és bérkérdésnek az Elul szent napjaihoz? Mi jobban szerettük volna, ha Reb Sólem tovább mesélne nekünk a király bevonulásáról.

    És szerettünk volna kimenni az udvarra, nézni a mikve-építést. Ez is Reb Sólem műve volt. Ki hallott még olyat, hogy valakinek másfél órát kelljen parasztszekéren rázkódni be a városba Gyöngyösre, hogy előírás szerint alámerülhessen a forrás vizébe? És elegendő-e az előírás? Nem kell-e minden nap, de legalább minden pénteken, minden szombaton és ünnepnapon az ima előtt megfürödni és megtisztulni, mielőtt a Legfelsőbb színe elé lép az ember? És hogyan menjen valaki szombaton és ünnepnapkor be a városba? Reb Sólem sürgette a mikve építést a faluban. El kell készülnie még a “Félelmetes napok” előtt.

    Apám sűrű levelezést folytatott a legnagyobb chászid rabbikkal. Izgatottan járt-kelt, írt, várt, rajzolt, tervezett. Mindennap hozott a posta valami újat. És apám elmagyarázta nekem a kérdés rettentő nehézségeit. Forrásvíznek kell lenni, vagy folyóvíznek és nem lehet “merített”. A mikve medencéjét a felső patak alatt ássák, de csövön keresztül nem folyhat le a víz, mert a cső is “edény” és halottá teszi az élő vizet. Követ kell beleilleszteni a válaszfalba, aztán kifúrni. De ennek is ezer féle szabálya van.

Fürdés a malomkerék fölött

    Mikor délben kijöttünk a chéderből, mindnyájan a felső patakhoz rohantunk. A nyárutói nap forrón sütött. Egy pillanat múlva a malom előtt gáttal feldagasztott vízben úszkáltunk valamennyien. De most nem mertük megkockáztatni a “kunsztot”, hogy átlépve a gáton, belékapaszkodjunk a nagy, forgó kerékbe, hogy lebukfencezzünk fél fordulóval a malom alatti tóba. Tudtuk, hogy most nem vinnök el szárazon. Mert a mindig mérges molnár amúgy is eleget haragszik azért, hogy a zsidók most már elveszik előle a vizet…

    Az Újév előtti pénteken már az új mikvében fürdött az egész falu. Persze csak a zsidók részesültek ebben a gyönyörűségben. Ott állt pucéran az egész hitközség a gyerekek nagy gaudiumára. Tolongva siettek a medencébe, de csak néhányan fértek bele egyszerre, a többiek ott álltak és vártak. Közben csodálták az új építményt. “Szebb, mint a gyöngyösi”, mondogatták. Lépcsős cement medence, melynek egyik sarkából füstölgő szamovár magaslott ki. “Még új, azért füstöl” – nyugtatta meg Reb Sólem, aki egyre dobálta bele a tüzelő fát. A gyerekeket meg óvta-intette, nehogy három lépcsőnél mélyebbre merészkedjenek, mert ez bizony nem olyan, mint a patak, ebbe bele is lehet fulladni, Isten ments. Mindenki boldog volt, hogy elérhették ezt a napot. Reb Azriel fékezhetetlen örömében közel ment a szamovárhoz és felsikoltott, megégette a hátát. Majd begyógyul a sok hosszú ünnep alatt.

    Szombatra mindenki meglepetésére megjelent az imaházban az erdész. Nem jött a korán kelőkkel az első áldásokhoz. Bizony a szűcsibeliek is előbb jöttek meg. De még a Tóra-olvasás előtt érkeztek. És mint aki teljesen otthon van itt, mintha nem volna semmi különbség közte és a többiek között, egyenesen a “felsőbb helyek” felé tartott és leült Reb Jicchak, a kocsmáros mellé. Reb Jicchak Rosenfeldről, a falu műveltjéről tudtuk, hogy szabad idejében nemcsak a szent iratokat bújja, hanem azokat a “külső könyveket” is, miktől, Reb Sólem szerint, minden jámbor zsidónak óvakodnia kell. Szakálla egészen rövidre volt vágva és amit még ennél is rosszabb néven vettek tőle, az, hogy – biciklije volt. Meglett zsidó ember, akinek biciklije van! És nem restelkedik ráülni. Kerékpáron járt be sűrűn a városba, ahová – a fáma szerint – folyton pénzt vitt a bankba. A Szentföldet is bejárta, ami a többieknél csak meddő vágy maradt. És házat épített Jeruzsálemben a Tóra tanulói számára. Hát mégis drága jó ember ez a Reb Jicchak, ha sachrisz után megreggelizve jön is szombatonként a templomba.

    Az erdész melléje ült. Talisza nem volt és a fehér taliszba burkolódzott imádkozók között valahogy úgy hatott reám, mintha meztelen volna.

Az erdész táliszban

    Kivették a Tórát. Felhívták a kohanitát, a levitát és slisinek, harmadiknak – jáámód – álljon elő… Lehetséges-e? “Hogy hívják föl?” – kérdik az erdésztől. – “Reb Móse ben…” – suttogja halkan. Azt hittem álmodom. Hát neki is van héber neve? És őt is lehet Tóra elé hívni? Héberül úgy hívják, mint az én szent apámat – lehávdil – Reb Móse. Csakhogy az ő neve elé nem kerül oda díszül “morénu”, “mesterünk”, hanem csak “hechover”, “társunk”. Mégis csak Reb Móse ő is! Reb Móse Weisz. Akárcsak ama másik, Szűcsiből átjövő jóságos arcú Reb Móse Weisz, akit jámbor gyerekeivel együtt szombatonként annyi szeretettel fogadtunk az imaház udvarán.

    Reb Jicchak lefejtette magáról a taliszt és ráterítette az erdész vállaira. Szépen, hangosan elmondta a Tóraköszöntést. Hát ezt is tudja? Hát mégis van valami köze a Tórához? Talán gyermekkorában ő is ott ült a chéderben a “Középső Kapu” mögött? És mennyi pénzt ajánlott fel a Tóra alatt ez az erdész! Többet, mint a többiek együtt. Azért-e, mert olyan gazdag? Vagy csak azért, mert olyan istentelen?

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 27. szám – 2014. augusztus 7.