PATAI JÓZSEF: A középső kapu 11.

A titokzatos erdész

    Vallástalan zsidó ember nem volt a mi egész falunkban. De még a szomszéd Szűcsiben sem, amelyet a szagos kakukkfűvel borított „Kecskekőhegy” választott el Patától. Tíz tagból álló anyahitközségünknek régi dédelgetett fiókhitközsége volt Szűcsi és a mi kis kehillánk nagyon büszke volt arra a tényre, hogy fiókhitközsége van és ő „város és anya Izraelben.” A „nagyközség” maga is szerette magát városnak nevezni. Mikor a dobos „pógár” megállt nagy rezes botjával a patak hidján és hangosan dobolni kezdett, a gyerekek mind „felekezeti különbség nélkül” összeszaladtak és köréje sorakoztak. Mi chéder-gyerekek is pár percnyi szabadságot kaptunk ilyenkor, hogy meghallgassuk „mit dobolnak”. A „pógár” befejezte a dobolást, aztán méltóságteljesen kivett a mellényéből egy írást, kibontotta, reáfeszítette a nyakáról lelógó dobra és hangosan olvasott: Tatta, ratta, város, lakos, sajna”. Ez volt az állandó bevezetés, amely az ebzárlatról, marhakörömvészről, lépfenejárványról és mindenféle elveszett és megtalált csirkéről, malacról és egyéb holmiról szóló hirdetményt megelőzte. Hogy mi az a „tatta, ratta, város, lakos, sajna” azt csak felnőtt koromban tudtam nagynehezen megállapítani: „Tudtára adatik a város lakósainak”. A „pógár” ezt az állandó „nyitányt” olyan gyorsan hadarta el, hogy ilyen zagyva szöveg keletkezett belőle. Ez a hivatalos bevezetés különben még abból az időből származhatott, amikor Pata csakugyan város volt, amint mesélik, nagy és híres vásárokkal. Valamikor a török hódoltság idejében, amikor szemközt, a pincékkel telitűzdelt „Várhegy” tetején csak ugyan vár állott, most kőhalom és semmi nyoma a hajdani dicsőségnek. Akkor talán a „patai izr. anyahitközség” is nagyobb, tekintélyesebb volt. Most bizony nehezen gyűl össze a „minjan”. És sokszor ott álltunk a templom udvarán és lestük, hogy jönnek-e már a „Kecskekő” tetejéről a szűcsbeliek, akik szombaton és ünnepnapkor a szikár, derék jó Weisz bácsival az élükön le szoktak jönni imádkozni, minthogy az egész távolság nem volt nagyobb a „szombati határ”-nál. „De Szűcsener kümmen” kiáltott be az „egyházfi” a főkántornak, aki ünnepi díszben, ezüstkoszorús tallisszal a fején várta a jelt, hogy belefoghasson az előimádkozásba. Tizenöt-húsz percig, amíg a hegyről a templomba érnek, elmondhatja a „dalok fejezeteit”, azokat a bevezető részeket, amikhez még nem kell „minjan”, – tíz felnőtt férfi. Mire pedig a „Borchu”-ig ér, már itt lesznek a szűcsiek és lesz még bő minjan” is. Mikor a „fiókhitközségbeliek” megérkeztek, az „egész világ” megfordult, hogy nyájas „solem alechem”-mel köszöntsék a vendégeket. Aztán áhítatos lélekkel egybeolvadva kezdhettük a gyönyörű szombati imát, a „Minden élőknek lelkét”…: „Ha a mi szánk olyan tele volna éneklésekkel, mint a tenger és a mi nyelvünk zengésekkel, mint annak zúgó habjai, a mi ajkunk dicséretekkel, mint az egeknek tágasságai és a mi szemeink tündöklő világossággal, mint a fényes nap és hold és a mi kezeink kiterjesztve, mint az égbe repülő saskeselyűk szárnyai és a mi lábaink olyan könnyűek, gyorsak, mint a szarvasünök, – akkor sem lehetnénk elégségesek, hogy hálát adjunk méltóképpen Te neked, mi Urunk, Istenünk, Atyáink Istene, hogy áldhatnók méltóképpen a Te nevedet mi Királyunk a sok ezerszer való ezer ízig valónak csak egy részecskényire és tömény ezerszer való ezreknek csak egy résznyire is a nagy, sok véghetetlen jókért, jó voltodért, kegyeidért és csodáidért, melyeket cselekedtél mivelünk és a mi atyáinkkal…”

    Ez az ima szinte szárnyakra emelt mindnyájunkat, nagyokat és kicsiket egyformán.

A templomi „pótlék”

    Megesett azonban zivataros időben, vagy hétköznapon, hogy a kis zsinagógában összesen csak kilencen gyűltek össze. Én bevallom őszintén, nekem ez volt a legnagyobb örömöm. Nem mintha kárörvendő lettem volna. Semmi esetre sem örülhettem egy „micva” meghiúsulásának. Sőt. Az én örömöm forrás épp az volt, hogy ilyenkor reám vár a nagyoknak való feladat. „Ceruf” lettem. Hogy mi ez? Hát nem csekélység. Ma talán meg lehet érteni ezzel a szóval: „Pótlék”. Pótoltam egy férfit, a szükséges, de hiányzó tizediket a minjához. Ez pedig úgy történt, hogy a hónom alá nyomtak egy nagy Bibliát, Talmudot, vagy imakönyvet és egyszerűen nagynak léptettek elő. A könyvvel együtt tizenhárom évre becsültek, pedig alig voltam a „barmicva” fele. Ez volt aztán az élvezet! Mikor az ember vagy mondjuk az emberke egyszerre csak két-három fejjel magasabbnak képzeli magát. Mintha a nyaka megnyúlna legalább annyival, mint amilyen hosszú az a szent könyv, amelyet oly büszkén szorongat a hóna alatt.

    Ilyenkor megtörtént, hogy a nagyoknak kijáró egyéb megtiszteltetésben is részesítettek. A „mi sebérach” névsorában, amely mindig pontosan felsorolta mindazokat, akikre a Tóra elé járulók áldást kértek attól, „aki megáldotta apáinkat, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot”, – ott szerepeltették az én nevemet is. És én büszkén hallgattam, amint reb Sólem gyorsan, de mégis érthetően darálja „vőész hajeled Jószef” – „és a gyermeket, Józsefet”. És meg voltam győződve, hogy odafönt is pontosan figyelnek a „mi sebérach” szövegére és amikor reb Sólem a „vöész” után kis pauzát tart és tágrányílt szemekkel körülnéz, nem felejtett-e még ki valakit a gyülekezetből, odafönt az égben is várnak, kit kell még bejegyezni az Áldás Könyvébe. És minthogy szombat van az égben is éppúgy, mint a földön, valahogyan úgy intézik el odafönt is, mint itt lenn az áldásért megajánlott „chaje-cál”-fillérek bekönyvelését, hogy feljegyzés helyett egy-egy begyűréssel jelölik meg az angyalok az elhangzó nevet a sok-sok millió név között, amely mind-mind pontosan be van vezetve az Ég végtelen lajstromában…

    A pataiak és a szűcsbeliek között egy sem volt, aki megszegte volna a szombatot. Legalább nyilvánosan és szándékosan nem. Ilyesmit alig tudtunk elképzelni. Hogy az ember készakarva elrontsa a dolgát a túlvilágon! Hallottuk ugyan, hogy a városban, Gyöngyösön vannak olyan zsidók is, akik „semmit se tartanak”, az üzleteiket kinyitják szombaton és a csirkéket nem küldik a sakterhez vágatni, hanem levágatják a cselédeikkel „saját házi saktereikkel”, ahogy a jámborok gúnyolódva mondották. De mi gyerekek nem hittünk ebben. Épp oly mesének tartottuk ezt, mint azt, hogy vannak emberek valahol Tatárországban, akiknek csak egyetlen nagy kerek szemük van a homlokuk közepén. Holott írva van, hogy „Isten a maga képmására teremtette az ember”. És elvégre Istennek csak egy képmása lehet.

    Egyszerre csak megjelent a mi falunkban egy ilyen élő fenomén: Az „erdész”. Hogy mi az igazi neve, egyikünk se tudta. Valami titokzatos fátyol takar el előlünk. Csak úgy halkan beszéltünk róla. Hogy ő is olyan „zsidó, ki nem tart semmit”. Azzal sem voltunk tisztában, hogy tulajdonképpen mi is az az „erdész”. Valami misztikum fészkelődött be gyermeki agyunkba. Az erdőt láttuk ugyan köröskörül lilás árnyékával, párás levegőjével, de mi nem voltunk még ott soha. Hétköznap a chéderben tárva-nyitva a „Középső Kapu” és nekünk tanulnunk kell reggeltől estig. Ünnepkor pedig nem mehetünk „túl a szombati határon”. Az erdő olyan közelinek látszik ugyan, de csak látszik. A valóságban messze van. Úgy képzeltük, hogy a lombos fák sűrűjében mindenféle csodalények tanyáznak és mindnyájunknak ura és parancsolója az „erdész”. Hogy ez zsidó is lehet, már maga nagy meglepetés volt nekünk. A mi melamedünk, metszői minőségében, csakhamar megállapította, hogy az erdész „nem is vágat.” Azaz vágatni vágat bizonyára csirkéket, libákat és talán galambokat is, de csak úgy házilag otthon a cselédjével. Mert azt semmi esetre sem lehetett felételezni, hogy az erdész napokon át nem eszik húst, amikor nincs se böjtelőző „három hét”, se „kilenc-napok”. No de lehet, hogy vegetáriánus. Erről már akkor is hallottunk. Sőt tudtunk egy csodarabbiról is, aki tartózkodott a hústól és csak szombat és ünnepnapok tiszteletére evett egy-egy falatot.

    De az erdész szombatra se vágatott.

Az erdész szombatszegése

    Egész bizonyossá azonban csak akkor vált a helyzet, amikor szombaton délben kijöttünk a zsinagógából és a poros országúton elhajtatott előttünk fényes hintójában az erdész. Káprázó szemekkel néztünk mi gyerekek a tovarobogó hintó után és egész bizonyosra vettük, hogy még mielőtt fölér a lejtőpartra, megnyílik alatta a föld és mi szemtanúi leszünk egy új Kórachi csodának. Feszült figyelemmel néztük, néztük a fogatot, de a csoda elmaradt. Az erdész fönt a parton befordult a majorba, fürgén leugrott a kocsiról, hat-hét éves kis leánykája elébe szaladt, reákapaszkodott és össze-vissza csókolta.

    Nem értettem a dolgot… Hogy lehetséges ez? Mi kijövünk a Templomból, ahol egész délelőtt imádkoztunk Sachariszt és Muszafot, felolvasták a Tórából a heti szidrát és mi hallgattuk, mit szabad és mit nem szabad. A nagyok egymás után a Tóra elé járultak és mi irigykedve néztünk különösen a „hagbé”-t, aki fölemelte izmos karjával a súlyos Tóratekercset, hogy a levegőben felbontva és megforgatva megmutassa a híveknek: Íme ez a Tóra, melyet Mózes adott Izrael fiainak. És nekem ma külön boldogságom volt, hogy a „gelilát” a Tóra „begöngyölítését” reám bízták és felemeltek, hogy ráadhassam a Tórára aranyhímzésű bársony köpenyét, melyet áhítattal csókoltam meg. A mindennapi „tizennyolc-kérelem” helyett ma nem kértünk semmit, csak örvendtünk Isten ajándékának, a Szombatnak. „És nem adtad mi Urunk Istenünk a földön való nemzetségeknek nem tetted örököseivé mi Királyunk a bálványimádókat és nyugodalmában nem lehetnek részesek a gonoszok. De kiváltképpen való szent szerelmedből adtad Te az Izraelnek, a Te népednek, Jákob magvának, kiket választottál magadnak”. „Napok gyönyörű kívánatosságának hitted azt…” És itt a templom előtt elkocsikázik egy zsidó, Jákob ivadéka, az erdőből jön, ahol mindennapi munkáját végezte és most megelégedetten, vidáman, jókedvűen vágtat hazafelé és nem fél, hogy villám csap le az égből, vagy tűz lángol ki a földből és elemészti őt és hintaját és lovait. Nincs része a napok gyönyörű kívánatosságában, a Szombat nyugodalmában és mégis boldogan ugrik a nyakába kis leánya és ölelgeti, csókolgatja, akárcsak én az én szent és istenfélő apámat!…

    Mintha egy húr pattant volna szét azon a sokhúrú hárfán, amely eddig olyan édesen és boldogítóan zengett a szívemben… Mintha az Égnek támasztott létra, amelyen oly könnyedén jártam föl és alá, egy pillanatra megingott volna a lábam alatt…

    És ami a legcsodálatosabb volt előttem: az egész község hideg közömbösséggel látja a szombaton kocsizó zsidót és nem rohannak utána, hogy megkövezzék. Amint írva vagyon „És kiment vala egy ember fát szedni Szombat napján és elvivék a férfiút Mózes elé és megkövezé őt az egész község kövekkel…”

    Még nagyobb volt az ámulatom, amikor hallottam, hogy mindenki még dicsérte is ebből az alkalomból az erdészt:

    – Nagy pose, de jó ember.

    – Nagyon jó szive van.

    – Olyan szívesen tesz jót zsidóval.

    – Tegnap is felvette a hintajába a szegény, öreg zsidót, az ajrachot, aki gyalog bandukolt Gyöngyösről Patára…

    – És még pénzt is adott neki.

    – Azt mondják, „Baal-Cedoko”. Szívesen ad.

A jó ember, aki „semmit se tart”

    Új, nagy problémát jelentett nekem ezentúl az „erdész”. Egy nagy és megfejthetetlen vallásfilozófiai kérdést, amellyel később is igen gyakran találkoztam és amelyet nagyok és bölcsek sem tudtak megfejteni. Aki „semmit se tart” és mégis olyan boldogan él… Olvastunk mi hasonló kérdésekről a „Középső Kapu”-ban. A bűnösről, aki boldogabb a szentnél. És citáltuk Habakuk prófétát: Miért tűröd a hitetleneket, hallgatsz, midőn a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat? És szólt a talmudi megnyugtatás: A nálánál igazabbat elnyelheti, de az igazi igazat sohasem nyelheti el. De ez az erdész afféle „gonosz”, aki nem nyel el senkit. Az életnek egészen új oldalát mutatta nekem ez a nem vallásos, de jó ember…

    Később sokszor hallottam édesanyámtól, hogy ott volt nálunk a boltban az „erdészné” kis leánykájával vásárolni. „Nagyon finom asszony” – jegyezte meg édesanyám. Én azonban a kis Ilonkára voltam kíváncsi, de persze nem mondottam meg, mennyire sajnáltam, hogy éppen akkor, amikor nálunk járt, én a chéderben voltam a „Középső Kapu” mögött…

Zsidó szövetség az elemiben

    Mikor szeptember elején megkezdődött a római katolikus elemi népiskolában a tanítás, nagy meglepetés ért. Az iskola a chéder – „lehavdil” szoktuk mondani „megkülönböztetésül”, hogy az együttemlegetés bűnül ne rovassék, – annyiban hasonlított akkor egymáshoz, hogy mindegyik csak egyetlen egy tanteremből állott. A népiskola egy szobájában foglaltak helyet a nép összes iskolaköteles gyermekei, az első osztálytól a hatodikig fiúk és leányok vegyesen. Cinege tanító úr nagy türelemmel igazgatta a sok apróságot. És minthogy valamennyien együtt nem fértek be a terembe, sokan künn várakoztunk, ami a szép őszi napokon elég mulatságos volt. Az udvaron magas nyújtó, ugróbak és mindenféle tornaszerek álltak, ami a chéderben mindenesetre hiányzott. És mi furcsálkodva néztük a nagyobb gyerekeket. akik olyanféle „kunszt”-okat csinálnak, mint a mutatványosbódésok, akik itt-ott a mi falunkban is megjelentek medvével, tevével, vagy elefánttal, hogy az összeszaladt nézőktől néhány krajcárt kolduljanak a tányérjukba.

    Az újoncokra került a sor és én Cinege tanító úr jóvoltából szomszédságba kerültem az erdészék Ilonkájával. Talán véletlen volt. De lehetett szándékosság is. Ki tudja? Csakhamar megtudtam, hogy a rejtélyes „erdész” nem is az erdőnek parancsol, hanem a báró úr erdőit kezeli. És egyszerre megtudtam azt is, hogy a parasztgyerekek nem csak engemet csúfolnak, hanem a „kalapos kis kisasszonyt” is s hogy a „Zsidó, bilidó” kezdetű népdal nemcsak az én hosszú huncutkámnak szól, ahogyan a falubeliek a tincseket, a pajeszt nevezték, hanem Ilonka rövid szoknyácskájának és fürtös fejecskéjének is. Szinte ösztönszerűen, hallgatagon, szövetségesek lettünk. Én lovagiasan védelmére keltem kis öklömmel, ő meg az én pártomra állott kis szájacskájával, fürge nyelvecskéjével. És én, aki azt hittem, hogy az erdészt, ki disznótorokra is eljár, már nem is tartják a falubeliek zsidónak, csakhamar megtudtam, hogy a nagyszakállú Reb Mojsenek, a cadiknak a fia és a borotvált erdésznek, a „pose”-nak a leánya egyformán lenézett, egyformán megcsúfolt két zsidógyerek…

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 22. szám – 2014. augusztus 6.