A támuz hó 17-i böjt egyik oka az, hogy Mózes, amikor a Szináj-hegyről a kőtáblákkal a kezében leért a nép közé és meglátta az aranyborjút, összetörte a kőtáblákat. Bár a valódi bűn maga az aranyborjú volt, és érthető Mózes reakciója, hogy eltörte a táblákat, mégis a táblák eltörését gyászoljuk, nem magát a bűnt. Ennek magyarázatát olvashatjuk a chabad.org írásában.
A Misna bölcsei egészen pontosan meghatározták, hogy mit gyászolunk ezen a napon, és ott a kőtáblák összetörése szerepel (Táánit 4:6):
Öt tragikus dolog történt őseinkkel támuz hó 17-én… Mózes eltörte a kőtáblákat, amikor látta, hogy a zsidók aranyborjút készítettek, a római hatóságok megtiltották a napi áldozatokat és szia többé nem mutatták be azokat, áttörték Jeruzsálem falait, Aposztemosz nyilvánosan elégetett egy tóra tekercset és Menáse király bálványszobrot helyezett el a szentélyben.
Az aranyborjút már az előző napon, támuz 16-án elkészítették, de csak másnap kezdték istenségként imádni. Ám nem ez az oka annak, hogy ez az esemény nem szerepel a Misna felsorolásában. Az ok az, hogy böjtnapjaink nem egyszerűen múltbeli tragikus eseményekre emlékeztető gyásznapok. Olyan eseményeket gyászolunk, melyek a másik napig hatással vannak ránk és melyek örök időkre megváltoztatták az Istennel való kapcsolatunkat. Ebből a szempontból a kőtáblák összetörése az, ami a mai napig meghatározó szerepet játszik.
Mózes nem csupán dühből cselekedett, amikor összetörte a táblákat, melyek az Isten és a zsidó nép közti szerződést jelentették. Bölcseink szerint a kőtáblák a ketubához, a házassági szerződéshez hasonlítottak, és ha Mózes átadta volna azokat a népnek, akkor az olyan lett volna, mintha „összeházasodtak” volna Istennel, a bálványimádás pedig azonos lett volna a házasságtöréssel rögtön az esküvő után. Azzal, hogy Mózes tönkretette a táblákat – mintegy eltépte a házassági szerződést – megmentette Izrael népét. Egy kis időre mintha nem lettünk volna Isten választott népe, ezért a bűn is mintha kisebb lett volna.
Mózes tette megmentette a népet a pusztulástól, ám ugyanakkor majdnem feláldozta státuszunkat az Örökkévaló különleges népeként. Mózesnek további negyven napon át kellett imádkoznia, hogy teljes mértékben elhárítsa a zsidók feje fölül a teljes pusztulás veszélyét, és további negyven napot kellett a Szináj-hegyen töltenie, hogy újra átvegye a Tórát a Szináj-hegyen. Csak e hosszadalmas folyamat után ereszkedhetett alá a hegyről jom kipur napján, és ez volt az, amikor az Örökkévaló ismét teljesen magáévá fogadta Izrael népét.
És bár látszólag happy enddel végződik a történet, sok mindent veszítettünk akkor és ott. A Talmud (Éruvin 54a) azt mondja, hogy ha megtartottuk volna az első pár kőtáblát, soha senki nem felejtett volna el semmit a Tórából, amit már megtanult. Az első két kőtábla az Istennel való kapcsolat magasabb, tisztább megnyilvánulását képviselte. Olyasmit, amit a második két táblával már nem érhetünk el. Ezért gyászoljuk a kőtáblák összetörését inkább, mint az aranyborjú bűnét. Akármilyen szörnyű volt is a bűn, ami igazán változást hozott az egész zsidó nép Istennel való kapcsolata szempontjából, az a kőtáblák összetörése volt. Szükség volt rá, megmentett minket, ám mégis inkább okot ad a gyászolásra támuz 17-én, mint az aranyborjú.
Címlapkép: Chabad.org