Orvos és orvoslás a Talmudban

Kezdem azzal az elvi kérdéssel, mi a Talmud és a rabbinikus irodalom álláspontja a gyógyítás kérdésében. Szabad-e az orvosnak gyógyító tevékenységet kifejteni és szabad-e a betegnek gyógyíttatnia magát? A mai embernek furcsán hangzik a kérdés, de a régi korokban, zsidóknál és nem zsidóknál egyaránt, komoly egyházi tényezőktől is elhangzott a tétel, hogy a Teremtő dolgába nem szabad beavatkozni. Ha a Teremtő valakit betegséggel sújt, ember ne akarja azt meggyógyítani. A Talmud e kérdésben teljesen liberális, a Bává Kámában (85a.) mondja a Talmud: “döbé rábi Jismáél omér »vörápo jörapé« (2Mózes 21:19.), mikán senitán rösut lörofé lerápot”, azaz az orvosnak a Tóra megengedte a gyógyítást. Sőt a szabály szerint chámire szökánte méiszuré, a veszély jobban respektálandó, mint a tilalom. Nincsen olyan tilalom, amely súlyos beteg érdekében ne volna áthágható. Aki nem igyekszik a szombatot megszegni súlyos beteg érdekében, az olybá vétetik, mintha vérét ontotta volna, tanítja a Háláchá (Sulchán Áruch, Orách Chájim 328:2.). Persze, hogy mi súlyos, azt rendszerint az orvos hivatott megállapítani, nem a laikus.
A Szánhedrin 17b. lapján felsorol a Talmud 10 olyan kívánalmat, melyek betartása üdvös és kívánatos a város lakóira nézve és ezzel kapcsolatban mondja, hogy a tálmid cháchám ne lakjon olyan városban, ahol nincs orvos. Az orvos ténykedése tehát nemcsak megengedett, hanem egyenesen kívánatos.
A középkori bibliamagyarázók egy része sem ismeri el az orvosok jogát általános gyógyításra, csak abban az esetben, ha sérülésről van szó, mint az előbb idézett vörápó jörápé esetében. Itt ugyanis a Tóra a következőket mondja: Ha verekedés közben valaki megüti társát és a sérült ágynak esik, a sértő köteles a kárt, a veszteséget megtéríteni és a sérültet gyógyíttatni. Vörápo jörápé, ezt a Tárgum Jonátán úgy fordítja: vöágár ászjá jösálém, az orvos honoráriumát köteles megtéríteni. Ibn Ezra szerint a gyógyítás joga csak ezzel analóg esetben, tehát csak sérülésnél illeti meg az orvost, belgyógyászati bajoknál nem. Igen érdekes a Rámbán felfogása. Szerinte a fenti bibliai vers megengedi ugyan az orvosnak, hogy gyógyítson, de nem engedi meg a betegnek, hogy gyógyíttassa magát. A valóban vallásos nem hív orvost, de nem is szorul orvosra, mert attól a Mindenható távoltartja a betegséget “váhásziroti máchlá mikirbechá” (2Mózes 23:25.). Rámbán ezen álláspontja különösen érdekes, ha tudjuk, hogy ő maga is híres orvos volt.
Nem hiányoznak a Talmudból az orvost és munkáját megvető nézetek sem. Kidusin 82a. mondja a Misnában Rabbi Jehuda “tov sebörofim lögéhinom”, az orvos egyike azon hét hivatásnak, amelynek követői nem részesülnek a túlvilági boldogságban. Nem nagyon hízelgő orvosi rendünkre. Rási különösen élesen indokolja a Misná szavait. Szerinte az orvos nem fél eléggé a betegségtől és egészségesnek való diétát adat a betegnek, ez az egyik bűne a kárhozatos orvosnak, továbbá szíve nem eléggé alázatos a Teremtő előtt, azonkívül néha embert öl és végül módjában állna a szegényt gyógyítani és mégsem teszi. Mint látjuk, Rási négy okot is talál az orvos kárhoztatására, valószínűleg nem lehettek jó tapasztalatai a korabeli gyógyítókkal. Másik magyarázat szerint ez arra vonatkozik, aki magát tartja legjobbnak és emiatt vonakodik konzíliumot tartani.
Talán elfogadható az alábbi személyes magyarázatom. Az orvost hivatása sokszor kényszeríti rosszaságra, kemény, érzéketlen cselekedetekre. Erre a beteg gyógyulása érdekében kényszerül. Ha csak a jó szíve sugallata érvényesülne, annak a beteg nagy kárát vallhatná. Tehát a Tov, a jó az orvosban lögéhinom azaz sokszor pokolra való.
Pszáchim 113a. lapján ezt mondja Ráv: Ne lakj olyan városban, melynek élén orvos áll. Igaz, hogy ezt egyesek úgy magyarázzák, hogy nagy elfoglaltsága miatt nem ér rá a város dolgaival törődni.
A Talmud ezt a Misnát egyáltalán nem magyarázza. Az általánosan elfogadott nézet az, hogy az orvos működése jogos és törvényes. Polgári és büntetőjogi kérdésekben, rituális problémáknál az orvos kompetenciája elfogadott. A szombati és étkezési törvények felfüggeszthetők az orvos előírása alapján.
Működési körét vizsgálva, különösen sebészeti gyakorlata volt nagy a talmudi orvosnak és ami még meglepőbb, számos adat van arra, hogy egyes műtéteket érzéstelenítve is végzett.
A vallásbölcsészek szerint a fájdalom, a szenvedés üdvös dolog, mert megtérésre, megjavulásra készteti a szenvedőt. “»Hiné tov möod« zu midát hájiszurin seál jádehá báim hábörijot löchájé háolám hábá”. Az orvostudomány szintén hasznos védekező berendezést lát a fájdalomban, mert az figyelmezteti a beteget arra, hogy valami a szervezetben nincs rendben, hogy javításra, gyógyításra szorul. Mégis, már a legrégebbi időkből vannak adataink arra vonatkozólag, hogy igyekeztek a fájdalmakat csillapítani, a műtéti beavatkozásokat érzéstelenítésben elvégezni. “Chávivin álájich jiszurin”, kérdi a tanaita, kedveled-e a fájdalmakat, a szenvedést, mire a felelet: “lo hén völo szöchárán”, nem akarok tudni sem róluk, sem az elviselésükért kilátásba helyezett égi jutalomról.
Mint látjuk tehát, a fájdalmak elviselését nem vállalta a talmudi kor embere, érthető tehát, hogy annak csillapítására vonatkozó feljegyzést is találunk. Bává Meciá 83b. lapján találjuk a következőket: Rabbi Elázár ben Simonnak igen tekintélyes hasa volt. Mikor Jismáél ben rábi Joszéval találkozott, kettőjük hasa alatt egy ökrösfogat elfért. Ezen a kövérségen segítendő, zsírtalanító hasi műtétnek vetette át magát és kosárszámra távolították el a hájat. Ez a műtét száme dösinte, altató segítségével történt.
Bává Kámá 85b. lapján olvassuk: Ha valaki megsebzi felebarátját, ötféle megtérítendő kártérítéssel tartozik. Köteles megfizetni a csonkulás folytán bekövetkezett értékcsökkenést, a fájdalmat, a gyógyítási költséget, a sérült keresetében beállott veszteséget és a megszégyenítés egyenértékét. A Talmud kérdi, hogyan becsülhető meg összegszerűen a fájdalom, hiszen, ha a kártevő megfizeti a károsodást, akkor eleget tett már kárterítési kötelezettségének; de fájdalom nélkül csonkítás nem lehetséges? Erre feleli a Gömárá, hogy igenis van mérték a fájdalom értékének meghatározására, mert például a rómaiaknál szokás volt az elítéltek megcsonkítása, az ablatio manus és az elvégezhető volt böszájef, karddal és ál jödé szám, orvossággal. Az az összeg, amit egy elítélt hajlandó fizetni azért, hogy ne karddal, hanem orvossággal végeztessék el a csonkítás, ez az összeg lesz a mérték, hogy mit kell a zsidó csonkítónak fájdalomdíj címén fizetnie. Itt is van tehát adat fájdalommentes beavatkozásra.
(Folytatása következik)
Dr. Mayer Móric
(Áchdut, 1946)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 50. szám – 2014. november 17.