Egy új, történelmi áttekintést nyújtó könyv a szatmári rebbe híveinek New York-i letelepedését és közösségépítését beszéli el – írja a JTA.

A diaszpóra országaiban a zsidók a legtöbb esetben városokban éltek annak ellenére, hogy kisebbségi, gyakran üldözött létükből és sajátos hagyományaikból következően számos nehézségbe ütközött a tradicionális zsidó közösség szükségleteinek megteremtése és fenntartása a városokban.

A Brooklyn Wiliamsburg negyedében megtelepedő, szigorúan vallásos szatmáriak történetén keresztül dolgozta fel ezt a témakört Nathaniel Deutsch és Michael Casper új könyvében, amely az „Erőd Brooklynban: rassz, ingatlanpiac és a haszid Williamsburg felépülése” címet viseli.

Egy haszid lakónegyed kialakítása nem egyszerű a nagyvárosi környezetben, de New Yorkban számos ilyen környék létezik, melyek szerves részét képezik a város szövetének. A dinamikusan változó és rendkívül heterogén, sűrűn lakott település ezzel együtt folyamatos kihívásokat állít a vallásos zsidók lakosok elé.

„A nem zsidók ott élnek, ahol akarnak. De nekünk, vallásos zsidóknak együtt kell élnünk, egymáshoz közel. Mi nem tudunk csak úgy elköltözni valahova” – mondta egy haszid hitelügyintéző a szerzőknek.

Az ortodox zsidó életvitelhez elengedhetetlen, hogy a különböző funkciójú épületek egyazon építési zónában helyezkedjenek el. Míg máshol elkülönül egymástól a lakó-, a kereskedelmi- és a szabadidős övezet, addig egy haszid negyedben ez elképzelhetetlen. A lakóházak között működnek a közösségi élet színterei: a zsinagógák, mikvék, tanházak, jesivák, illetve a kereskedelmi vállalkozások is: kóser pékségek, húsboltok és élelmiszeráruházak. Mivel szombaton tilos autóba ülni vagy tömegközlekedést használni, a közösség tagjainak fontos, hogy egymás közelében éljenek.

 

A New York-i ortodox negyedben élnek a legtovább az emberek

A New York-i városi önkormányzati egészségügyi hivatala által megosztott adatok szerint a nagy részben ortodox zsidók által lakott brooklyni Borough Parkban a legmagasabb a várható élettartam. Az ott élők átlagosan 84.6 életévre számíthatnak. A háredi közösség körében szintén népszerű Williamsburg egy kicsit lemaradt, ott 82 év a várható élettartam, de ez még mindig magasabb, mint … Olvass tovább

 

Emellett általában az alacsony, legfeljebb néhány emeletes épületeket preferálják, mert egy toronyházban vagy rengeteget kellene lépcsőzni szombatonként, vagy egy különlegesen beprogramozott, minden szinten automatikusan megálló liftet kellene beépíteni. A lakások kialakítása is egyedi, a konyhákban dupla mosogató kell a tejes és húsos edények elkülönítése miatt, gondolni kell arra is, hogy mindenhol sok gyermeket vállalnak és az sem árt, ha olyan erkély csatlakozik a lakáshoz, amelyet nem fed semmi, hogy az előírásoknak megfelelően a szabad ég alatt lehessen ünnepi sátrat építeni szukkotkor.

Az új könyv azt beszéli el, hogy a szatmáriak miként lettek úrrá ezeken a nehézségeken, amikor felépítették új, brooklyni központjukat a háború után.

A túlélés és fejlődés záloga a változó körülményekhez való folytonos alkalmazkodás volt.

Így vészelték át az ipar leépülését, a város legsötétebb időszakát a hetvenes-nyolcvanas években, az ezt követő, felemelkedéssel járó ingatlanpiaci robbanást, majd a terület dzsentrifikációját is.

A szatmáriak egyébként nem véletlenül Williamsburgot választották, amikor – a többi ortodox közösséghez hasonlóan – átkeltek

Boro Park/Violette79/flickr

a Brooklyn hídon, hogy maguk mögött hagyják a túlzsúfolt Lower East Side negyedet Manhattanben. A Magyarországról és Romániából érkezett holokauszt-túlélők puritánabb, egyszerűbb lakónegyedet kerestek, olyat, mint a haszidok között szintén népszerűvé vált Boro Park vagy Crown Heights.

Williamsburg akkoriban egy városszéli, iparosodott munkásnegyed volt.

„A szatmáriak visszautasították a burzsoá Amerika kínálta luxust, melyet a spirituális növekedés akadályának láttak. Olyan helyet kerestek, melyre nincs hatással a középosztálybeli zsidók anyagi és kulturális javakat kedvelő életstílusa” – áll a könyvben.

Ameddig a Crown Heightsban letelepedő lubavicsi rebbe egész hadsereget állított fel küldötteiből, hogy minél több, vallásától eltávolodott zsidót vonzzanak a közösségükbe, addig a szatmári rebbe, Joel Teitelbeum rabbi a teljes elkülönülést szorgalmazta: nemcsak a nem zsidó világtól, hanem a nem haszid zsidóktól is, akiket eretnekeknek tartott. „Szilárd erődöt akarok itt felépíteni” – jelentette ki. Az elzárkózást segítette, hogy a hatvanas években, amikor a környék elkezdett lecsúszni, sok nem zsidó és nem haszid lakos továbbköltözött. A szatmáriak viszont maradtak.

Ezzel együtt politikai kapcsolatokat alakítottak ki, hogy a közösség is részesüljön az állami lakásépítési programokból és szociális kedvezményekből. Amíg abban az időben a zsidók többsége igyekezett elhagyni a belvárosi lakónegyedeket és a zöld külvárosba költözni, addig a szatmáriak – színes bőrű csoportokhoz hasonlóan és gyakran velük összefogva – kihangsúlyozták kisebbségi és alacsony szociális osztálybéli mivoltukat, és ezen az alapon igényeltek állami segítséget lakónegyedük fejlesztéséhez. A városrészben élő fekete és latin közösséggel nem mindig volt felhőtlen a szatmáriak viszonya, hiszen ugyanazokra a forrásokra pályáztak, de stratégiai szövetségben dolgoztak velük együtt azon, hogy a jóléti állam minél több juttatását megszerezzék.

A kilencvenes években, amikor New York hatalmas megújulása zajlott, sok szatmári haszid lépett be az ingatlanpiacra. Ekkor már fordított helyzet alakult ki: az elvándorlás helyett egyre több nem haszid és nem zsidó lakó költözött az ismét népszerűvé váló környékre. A lakosság változó összetétele és a közösségen belül is megjelenő, módosabb réteg növekedése számos konfliktushoz vezetett az „erődön” kívül és belül. Emellett megindult a negyed iparának teljes leépülése. Korábban főleg ruhaipari üzemek működtek itt, ahol a zsidók közül is sokan találtak munkát, ám a távol-keleti konkurencia miatt a nyolcvanas évek végére szinte minden gyárat bezártak. Az üresen álló, hatalmas terekben művészek látták meg a fantáziát és hamarosan magasabb áron keltek el az ilyen épületek, mint Manhattanben.

A hagyományosan zsidó és haszid iparágnak tekintett gyémántipar is egyre kevésbé volt jövedelmező, ezért sokan váltottak ingatlanfejlesztésre, mely csak tovább srófolta a bérleti díjakat és ingatlanárakat a környéken és ez nagyban sújtotta a kevésbé tehetős haszidokat is.

Sajátos nevelési igényű gyerekek héber iskolája (forrás: Wikipédia)

A kétezres évek elejére egyre nőtt a túlzsúfoltság és egyre többen szorultak ki Williamsburg területéről. A közösség vezetői ekkor szigorú, a szatmári fejlesztőkre és tulajdonosokra kötelező érvényű szabályrendszert alakítottak ki, hogy a városrész továbbra is élhető maradjon és haszid jellege ne szenvedjen csorbát.

Ennek volt része a művészvilág további beáramlásának megakadályozása. Bár a beköltözök hatalmas anyagi hasznot hajtottak, olyan kultúrát és szellemet hoztak magukkal, melyet a közösség vezetői igen veszélyesnek ítéltek a haszid ifjúság számára. Míg attól nem tartottak, hogy a környéken élő afrikai és Puerto Rico-i kultúra vonzó lehet a fiataloknak, addig a Manhettenből érkező, fehér, gyakran szintén zsidó hipsterek már komolyabb vonzerővel bírtak a bezárkózva élő, gyakran az angolt sem igen beszélő szatmáriak számára.

A megoldást a „Bizottság Williamsburg megmentéséért” megalapításában látták, mely szigorúan megtiltotta, hogy művészeknek adjanak el vagy ki ingatlanokat, illetve túl magas árat szabjanak meg, mely elérhetetlenné tenné a lakásbérlést a közösség tagjainak. Akik nem hallgattak rájuk, azokat egész családjukkal együtt megszégyenítéssel, bojkottal és akár kiközösítéssel sújtották.

Az árak ezzel együtt folyamatosan növekedtek. A közösség vezetői igyekeztek újabb, olcsó lakásépítési projekteket a negyedbe vonzani, ám már nemigen volt szabad hely és nehezen tudtak politikai támogatást szerezni tervükhöz a városházán. Emellett perekkel is szembe kellett nézniük, melyeket nem haszid csoportok indítottak azt állítva, hogy a haszidok jogtalan előnyökhöz akarnak jutni más csoportok kárára.

Forrás: Wikipédia

Sok fiatal család ekkor úgy döntött, hogy elhagyják az „erődöt” és máshol kezdenek új életet. Ennek legjobb példája a New York államban, vidéken alapított szatmári kisváros, az első rebbe nevét viselő Kiryas Joel.

Eközben a williamsburgi közösség terjeszkedni kezdett déli irányba, a főleg feketék lakta Bedford Stuyvesant és Clinton Hill negyedekbe. A szatmári befektetők sok ingatlant vásároltak meg és sok új épületet húztak fel, létrehozva „Új Williamsburgot”. Ez a folyamat gyakran találkozott a helyi lakosság ellenszenvével, mely a környék jellegének megváltozásától és az árak emelkedésétől tartott. Mindkét oldal rasszizmussal vádolta a másikat.

Napjainkban a közösség tagjainak életét továbbra is megnehezíti a rendkívül magas árszínvonal és a megállíthatatlannak tűnő dzsentrifikáció. A közösség elzárkózó jellegéből fakadóan a szatmáriak nem vesznek részt az alacsonyabb szociális helyzetben lévők lakhatási jogáért küzdő szervezetek munkájában, a problémáikat saját maguk próbálják megoldani. Az elmúlt 75 évben ez sikerült, így tehát joggal bíznak abban, hogy a jövőben is így lesz.

Címlapkép: williamsburgi utcakép, Matthew Rutledge a flickr oldalán.

Megszakítás