Örömünnepből rémálom: olvasónk beszámolója a Tel-Aviv elleni rakétatámadásokról és a hazaútról, katonai repülőn – az interjút Steiner Zsófia, az Egység magazin főszerkesztője készítette.
Szombat hajnal óta dermedten állunk: Izraelt olyan támadás érte, amit elképzelni sem tudtunk. Míg a Magyarországon rekedt izraeliek minden erővel igyekeznek hazajutni, addig az Izraelben rekedt magyarok mindent megtesznek, hogy mielőbb biztonságban kikerülhessenek onnan.
Olvasónk, P. Bráchá családjával szukkot ünnepét töltötte Izraelben. Tel-Avivban szálltak meg rokonoknál:
„Gyönyörű volt a szukkotunk is és alig vártuk, hogy szombaton Izraelben ünnepelhessük szimchát torát”
– mesélte a háromgyerekes édesanya, miközben a Ben Gurion reptéren várakoztak, hogy följussanak a külügyminisztérium által szervezett mentőjáratra.
Cikkünk megjelenésekor már a harmadik járat is leszállt Budapesten, és remélhetőleg fordulhat is vissza, immáron izraeliekkel a fedélzetén.
„Azt gondoltam, ez lesz a legszebb örömünnep, még sosem voltunk szimchát torákor Izraelben.”
De erre már nem került sor.
A szirénák reggel hétkor szólaltak meg: „Rohantam felébreszteni a gyerekeket, mindenki ahogy volt ment az óvóhelyre, akkor még nem is tudtuk, hogy mennyit kell ott lenni.” A szirénák még többször is megszólaltak, a család pedig minden alkalommal az óvóhelyre menekült: „hallottuk a bombákat nemcsak ott, ahol voltunk, hanem messzebbről is, nagyon félelmetes volt. Nyilván akkor már nem ment senki a zsinagógába, az utcán se járt senki. Apósom bekapcsolta a tévét, úgyhogy folyamatosan akár akartuk, akár nem, hallottuk a híreket. Borzalmas volt.
Akkor megtudtuk, hogy túszokat is ejtettek, ami nem fordult elő még ilyen nagy számban, és hogy a hírszerzés így csődöt mondott.”
A reggeli rakétazápor után Tel-Avivra egy kis nyugalom költözött, mígnem újra megszólaltak a szirénák: „Este szirénáztak újból, akkor rengeteg rakéta robbant fel Tel-Aviv felett. Egyet nem is tudtak azt hiszem elhárítani, az becsapódott és akkor ott égett minden. Olyan volt, mintha tényleg a fejünk felett robbantak volna, nagyon rémisztő volt. Akkor nem is tudtunk az óvóhelyről kijönni, mert 10 percen belül – ennyit kell várni a riasztás lefújása után az óvóhelyen – újra szóltak a szirénák. Nagyon, nagyon közel volt, az ablakok is remegtek tőle. Viszont a Vaskupola végig működött, fantasztikus volt, hallottuk a robbanásokat [ahogy a rendszer hatástalanítja a rakétákat – a szerk]. Ez az esti óráktól nagyjából éjfélig zajlott, utána már csend volt. És azóta itt is nyugalom van, nincs pánik” – tette hozzá Bráchá a reptérre utalva.
Ahogy beszélünk, a háta mögött valóban csak a szokott reptéri zsongást hallom, beszélgetést, gyerekeket, hangosbemondót, semmi olyat, ami arra utalna, hogy háborúból menekülő emberek várják reménykedve, hogy még azelőtt fölszállhassanak, hogy újra kezdődne a rakétázás.
„Itt sokan összefogtak a magyarok, lett egy whatsapp-csoport is, egymást segítettük az információkkal” – meséli Bráchá. Az hírek egészen változatosak voltak, egy Izraelben dolgozó óvónő például a gyerekek megnyugtatását segítő anyagot osztott meg:
„Leírta, hogy a gyerekekkel hogyan kell beszélni, hogy lehet megnyugtatni őket, milyen lépéseket tehetünk, amelyek segítenek. Szerintem ez fantasztikus volt és még egy könyvet is megosztott a csoportban a félelemről, a félelem kezeléséről gyermekeknél.”
Aztán Bráchá elmeséli, hogy úgy látta, a járatukon elsőbbséget élveztek az életvitelszerűen Magyarországon élők a kint élő kettős-állampolgárokkal szemben. Mint mondja, a kimenekítéshez első lépésként regisztrálni kellett, erről a konzulátus tájékoztatta a nekik írt e-mailjére válaszul. Bár a regisztrációs oldal időnként akadozott, de az emailt is elfogadták regisztrációként. A bejelentkezés után egyenként vette föl a kapcsolatot a kint rekedt magyarokkal a konzulátus, és kezdték megszervezni a kijutásukat. Részletes e-mailben is tájékoztatták őket a teendőkről, így érkeztek éjfélkor a reptérre a férjével és három lányukkal. Az utasok fejenként 20 kiló csomagot vihettek magukkal a katonai gépekre.
„Mindvégig mindenki nagyon profi és segítőkész volt. Egy katona és a konzulátus képviselője kísért végig minket, minden kérdésünkre válaszoltak, mindketten beszéltek magyarul és nagyon kedvesek voltak.”
Azt azonban ekkor még nem tudták, hogy végül több, mint kilenc órányi várakozás vár rájuk a reptéren, mire a több mint százfős csoport fölszállhat.
„Szorítunk egymásnak, meg imádkozunk egymásért, szerintem ez is nagyon sokat számított, illetve, hogy egy ilyen összefogás lett azok között, akik nemrég alijáztak, vagy itt élnek köztünk. Nemrég még együtt töltöttük szukkotot vidáman, most meg… rémálom…” – tér vissza Bráchá a whatsapp-csoport nyújtotta mentális segítségre, majd elhallgat. A háttérben hallom a hangosbemondót. Bráchá már mondja is, hogy tovább kell várakozniuk, most a csomagok miatt.
Még beszélgetünk arról, hogy van-e szükségük valamire az érkezésük után, fuvarra, bevásárlásra, aztán elbúcsúzunk. Folyamatosan ellenőrzöm a telefonomat, míg nem érkezik a várva várt: „a gépen vagyunk” üzenet, majd pár órával később a „leszálltunk”.
Újabb csoport ért Budapestre biztonságban azonban a légiforgalmat közben a Ben Gurionon lezárták, rakétatámadások miatt.
Még vannak, akik segítségre várnak: Budapesten izraeliek, Izraelben magyarok.
„Szerencsések vagyunk, hogy felkerültünk erre a járatra, ami ingyenes volt, végig mindenhol tájékoztattak minket, étellel-itallal kínáltak, óvtak minket. Budapesten rendőri kísérettel vitt be a reptérre minket a busz” – mondja Bráchá, immár budapesti otthona nyugalmából. Hangjából hallatszik a kimerültség, a sok órányi feszültségtől és nem-alvástól.
„Hálát adok az Örökkévalónak, és mindenkinek, aki részt vett ebben az akcióban, hogy sikerült hazaérnünk. Imádkozunk, hogy az ott maradtak, a barátaink és rokonaink biztonságban legyenek és minél előbb véget érjen ez az egész.”
Adja az Örökkévaló, hogy hamarosan mind biztonságban legyenek egész Izrael népével együtt!