„Ők tegyenek törvényt a nép között” – A zsidó bíróságok 

„Ezek a törvények, melyeket eléjük tegyél”

A Tóra, a zsidóság legszentebb irata alapvetően törvénykönyv, ahogy a szóbeli tan, tehát a Misna és a Talmud is elsősorban jogi szöveg. A bennük lefektetett szabályok határozzák meg a zsidó ember életét a születéstől a halálig, a felkeléstől az elalvásig. A vallási rítusok előírásain kívül a zsidó törvények magukba foglalják az élet minden aspektusát, legyen szó családi kapcsolatokról vagy üzletkötésről, mezőgazdaságról vagy perrendtartásról. Éppen ezért a Tórához ragaszkodó zsidó mindig egy vallási bírósághoz, egy bét dinhez fordul, ha egy másik zsidóval peres ügye támad. (Természetesen ez csak akkor kivitelezhető, ha a másik fél szintén elfogadja a bét din illetékességét.) Ilyen esetben egyenesen tilos világi bírósághoz fordulnia, hiszen azzal az isteni törvények tekintélyét ásná alá. Ennek forrását Mózes második könyvében (21:1.) találjuk, a Mispátim hetiszakasz első mondatában: „És ezek a törvények, melyeket eléjük tegyél” – szól az Örökkévaló Mózeshez. Rási (Slomó ben Jicchák rabbi, 1040-1105.), a Tóra legfontosabb kommentátora a következő magyarázatot fűzi ehhez a Talmud (Gitin 88/b) alapján:

„Eléjük [tedd le a Tóra törvényeit], tehát ne a többi nép elé. Még ha tudjuk is, hogy a nem zsidóknak egy bizonyos ügyben azonos törvényeik vannak, mint a zsidóknak, ne menjünk az ő bíróságaikra. Aki a zsidók ügyeit más népek bíróságaira viszi, az megszentségteleníti Isten nevét”.

 

„Kik gyűlölik a haszonlesést”

A bíróságok felállítását Jitró, Mózes apósa javasolja a folyamatos ítélkezéstől megfáradt vezetőnek: „Te pedig szemelj ki az egész népből derék férfiakat, istenfélőket, igaz férfiakat, kik gyűlölik a haszonlesést, és tedd feléjük ezrek tisztjeivé, százak tisztjeivé, ötvenek tisztjeivé és tízek tisztjeivé. Ők tegyenek törvényt a nép között minden időben.” (2Mózes 18:21–22.)

A fenti idézetből is látszik, hogy mi­lyen fontos a bírák erkölcsi fö­lé­nye. Bölcseink hét olyan tulajdonságot jelöltek meg, melyek elengedhetetlenek e fontos pozíció be­töltéséhez: bölcsesség, szerénység, istenfélelem, az anyagiak megvetése, az igazság szeretete, az emberek szeretete és a jó hírnév.

Napjainkban minden komolyabb zsidó közösségben találunk bét dint, melyet három, a zsidó jogban széles ismeretekkel rendelkező rabbi alkot. Egykor azonban ennél sokkal összetettebb és sokrétűbb bírósági rendszer működött Izrael földjén, és a legkisebb egységnek számító, háromtagú bét din mellett jelen voltak 23 tagból álló kis szánhedrinek és a legfelsőbb bíróság szerepét betöltő nagy szánhedrin, melynek 71 tagja volt.

Az egyszerű bét din azokon a kistelepüléseken működött, ahol a felnőtt férfiak létszáma 120 fő alatt maradt. A bírák a város kapujában ültek, és ott szolgálták a hozzájuk forduló embereket. Az ennél nagyobb településeken már élet és halál ügyében is döntési joggal bíró kis szánhedrint is fel lehetett állítani. A legnagyobb hatalommal bíró nagy szánhedrin pedig Jeruzsálemben, a Szentély területén ülésezett, s tagjai között a legjelentősebb tóratudósok mellett próféták is voltak. Ez a 71 bölcs döntött a legfontosabb, az egész népet érintő kérdésekről; ők koronázták meg a királyokat és az ő engedélyükkel indíthatott háborút az uralkodó.

A kis és nagy szánhedrin tagjainak a fentebb részletezett jellemvonások és a Tóra törvényeinek alapos ismerete mellett világi tudással is rendelkezniük kellett. Fontos volt, hogy a matematikában, a csillagászatban, az asztrológiában és az orvostudományban is tájékozottak legyenek, továbbá ismerjék a környező népek kultúráját, vallását és nyelvét is.

 

„Viseljék veled együtt a nép terhét”

Érdemes megvizsgálni, hogy mi alapján határozták meg bölcseink a különböző bíróságok felállításához szükséges létszámot. A legkisebb egység, a bét din azért háromtagú, mert így egyértelmű döntést lehet hozni, valamelyik oldal mindenképpen többséget szerez. A kis és a nagy szánhedrin tagjainak számát a Misna (Szánhedrin 6:1.) állapította meg, a következő módon:

„A nagy szánhedrin 71 [tagból állt], a kis szánhedrin pedig 23 [tagból állt]. És mire alapozzuk, hogy a nagy 71 [tagból állt]? Így áll (4Mózes 11:16-17.): És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Gyűjts egybe nekem hetven férfiút Izrael vénei közül, akikről tudod, hogy ők a nép vénei és felügyelői; vidd őket a gyülekezés sátorához, hogy ott álljanak veled együtt. Én pedig leszállok és beszélek veled ott, elveszek a szellemből, mely rajtad van és rájuk teszem, hogy viseljék veled együtt a nép terhét és ne viseld te magad. Mózes pedig felettük állt, így tehát 71 [tagú volt a nagy szánhedrin].”

A kis szánhedrin 23 fős létszámáig ennél némileg bonyolultabb módon jutottak el a Misna bölcsei:

„És mire alapozzuk, hogy a kisebb 23 [tagból állt]? Így áll (4Mózes 35:24-25): És tegyen törvényt a közösség az agyonütő és a vérbosszú között e rendeletek szerint. És mentse meg a közösség a gyilkost a vérbosszuló rokontól, vigye őt vissza a közösség menedékvárosába.

Legyen egy közösség [tíz bíró], mely elítéli [vád] és legyen egy közösség [tíz bíró], mely felmenti [védelem]. Ez tehát már húsz [bíró].”

Tehát a halálbüntetés kiszabására is felhatalmazott bíróságban legyen annyi bíró, hogy mind az elmarasztalást, mind a felmentést követelőkből összeállhasson egy „közösség”, azaz tíz ember. A Misna ezt követően azt vizsgálja, hogy miért éppen tíz főből áll egy közösség:

„És mire alapozzuk, hogy egy közösség [legalább] tíz [főt jelent]? Így áll (4Mózes 14:27.): Meddig tűrjem e gonosz közösségnek, hogy zúgolódnak ellenem? [Összesen 12 kém volt, de] nem számítjuk közéjük Jehosuát és Kálevet [mert ők nem zúgolódtak].”

A Misna itt arra az ismert történetre utal, melyben Mózes 12 kémet küldött Izraelbe a honfoglalás megkezdése előtt, hogy felderítsék az országot. Tíz férfi (akiket a Tóra „ gonosz közösségnek” nevez) megrémült az ott lakó népek erejétől, és a hadművelet ellen foglalt állást. Csak ketten jelentették ki, hogy Isten ígéretének megfelelően bizonyosan győzni fognak. Ebből tanuljuk azt is, hogy a közösségi imához szükséges minjen, azaz (minimális) létszám szintén 10 felnőtt zsidó férfit jelent. Jelenleg tehát már húsz főnél tartunk, nézzük meg, hogy mi szükség van további három bírára:

„És mire alapozzuk, hogy még hármat kell hoznunk? A következő versből tanuljuk (2Mózes 23:2.): Ne kövesd a sokaságot rosszra [az elmarasztaló ítéletre] és ne vallj peres ügyben, hajolván a sokaság felé joghajlításra.”

Ebből arra következtetek, hogy a jóra [a felmentő ítéletre] viszont követnem kell [a többséget]. Ha ez így van, miért áll [a mondat második felében], hogy „hajolván a sokaság felé”?

Az idézett mondat kétszer említi, hogy ne kövessük a többséget, ha az kedvezőtlen ítéletet akar hozni, s ebből azt a tanulságot vonták le a bölcsek, hogy elmarasztaló ítélet esetén nem elég, ha egy fővel többen követelik azt, hanem legalább kétfős többségre van szükség:

A felmentésről szóló döntésed nem olyan, mint az elmarasztalásról szóló döntésed. A felmentésről szóló döntésed egy [főnyi többségen] múlik, az elmarasztalásról szóló döntésed viszont [legalább] két [főnyi többségen] múlik.

Most már tehát 22 főnél járunk, azonban ez nem lenne praktikus, hiszen döntetlen eredmény is születhetne egy ítélet megvitatása során. Szükségünk van még valakire, hogy egyértelmű döntésre juthassanak a bírák:

„Mivel egy bíróság nem állhat páros számú [bíróból], hozzáadunk még egyet, így lesz tehát 23 [fős a bíróság]” – zárja a Misna a gondolatmenetet.

Megváltásra várva

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy napjainkra miért csupán a bíróságok legkisebb egysége, a bét din maradt fent. Ennek legfőbb oka, hogy a szánhedrin tagjainak rendelkezniük kellett egy különleges avatással, mely egészen Mózestől eredt. Ez a láncolat azonban megszakadt a történelem viharai során. A Szentély lerombolása után a nagy szánhedrin tagjainak is menekülnie kellett Jeruzsálemből. A testület Izrael északi részén, Galilea különböző településein folytatta működését, változó feltételek mellett. Az idegen hatalom hol üldözte, hol megtűrte a szánhedrint, míg végül, a polgári időszámítás szerinti 358-ban, I. Theodosius kelet-római császár felszámolta az intézményt és betiltotta az avatást. A szánhedrin utolsó rendelkezése a matematikai és csillagászati módszerekkel létrehozott, szerkesztett naptár bevezetése volt. Korábban ugyanis tanúk beszámolói alapján a szánhedrin állapította meg az újhold beálltát, tehát a soron következő hónap kezdetét és az ünnepek időpontját.

Ezt követően szinte minden nemzedékben történt kísérlet az eredeti avatás megújítására és a szánhedrin ismételt összehívására, de ez még a valaha élt egyik legnagyobb tóratudósnak, Maimonidésznek (Mose ben Maimon rabbi, 1135–1204) sem sikerült. A XIX. század elején Napóleon próbálta sikertelenül feléleszteni a szánhedrint (lásd Zsidó bírósággal az asszimilációért című írásunkat a 12. oldalon), legutóbb pedig 2004-ben az izraeli Tverjában (Tibériás), az egykori szánhedrin utolsó működési helyén határoztak a testület újjáalapításáról. A tagok között az ortodox zsidóság szinte minden irányzata képviseltette magát. Utolsó elnöke a közelmúltban elhunyt lubavicsi talmudtudós, Adin Steinsaltz rabbi volt. A rendkívül színes összetételű, komoly rabbikból álló testületet azonban nem ért el átütő sikert, és kevesen tekintik működését legitimnek a zsidó világban. Úgy tűnik tehát, hogy a nagy szánhedrin újjáalapításával is meg kell várnunk a messiás eljövetelét.

 

A szánhedrinek működése

A Misnában és a Talmudban számos alkalommal értesülünk a szánhedrin működésének folyamatáról. Ezek a részletek gyakran nem száraz jogi szövegek, hanem a korabeli életet és bölcseink nagyon is emberi vonásait is elénk táró történetek. Az alábbiakban ezek közül mutatunk be néhányat.

 

Megfellebbezhetetlen ítéletek

A szánhedrin, a legfelsőbb zsidó bíróság ítélete megfellebbezhetetlen volt. Első történetünk ezt illusztrálja.

A szánhedrin egyik legfontosabb feladata az új hónapok megszentelése volt. Abban az időben a zsidók nem előre megszerkesztett naptárt használtak, hanem a Hold ismételt megjelenésekor tanúk indultak Jeruzsálembe, hogy a szánhedrin tagjai elé tárják, mit láttak. A csillagászathoz értő bölcsek alaposan kikérdezték őket, és amennyiben meggyőződtek arról, hogy a tanúk valóban a Hold ismét megjelenő, vékony sarlóját figyelték meg az égen, úgy kihirdették az új hónapot, és ezzel az arra a hónapra eső ünnepek dátumát is.

A Misna (Ros hásáná 2:8-9.) elbeszéli, hogy egy alkalommal, mintegy kétezer évvel ezelőtt, amikor Rábán Gámliel állt a 71 fős bíróság élén, a nagy bölcs vitába keveredett két kollégájával. Dosza ben Horkinász rabbi és Jehosua rabbi ugyanis hamis tanúzással vádolt két férfit, akik az újhold beálltáról tudósították a szánhedrint. Rábán Gámliel azonban hitelesnek fogadta el szavaikat, és kihirdette az új hónapot. Miután értesült arról, hogy Jehosua rabbi továbbra is úgy tartja, hogy az új hónap valójában egy nappal később kezdődik, követet küldött hozzá a kö­vetkező utasítással: „Megparancsolom neked, hogy botoddal és er­szényeddel a kezedben jelenj meg előttem a te számításod szerinti Jom kipur napján!”

Jom kipur, az engesztelés napja, a zsidó év legszentebb ünnepe. Ezen a napon nem utazunk, nem cipelünk semmit közterületen és természetesen pénzhez sem nyúlunk. Rábán Gámiel tehát arra kötelezte Jehosua rabbit, hogy mindenki előtt nyilvánítsa ki: tévedett, és Jom kipur valójában egy nappal korábban van, a szánhedrin által kihirdetett, hivatalos álláspont szerint.

Jehosua rabbi nagyon elkeseredett és nem tudta, hogy mitévő legyen. Szentül hitt az igazában, ám a szánhedrin döntését sem akarta megkérdőjelezni. Ha a kijelölt napon megjelenik botjával és pénzével a kezében Rábán Gámliel előtt, azzal elismeri a szánhedrin ítéletét, ám a saját számítása szerint megszentségteleníti Jom kipurt. Ha azonban nem jelenik meg mestere előtt, azzal a legfelsőbb zsidó bíróság tekintélyét tapossa a sárba. A döntést Rabbi Akiva könnyítette meg a számára, aki meglátogatta és a következőt mondta: „Egy tórai idézettel (3Mózes 23:4.) tudom alátámasztani Rábán Gámliel igazát – ‚Ezek az Örökkévaló ünnepei, a szent gyülekezések, melyeket hirdessetek az ő idejükben’. Ha a valódi idejükben tartjátok őket, ha nem, mindenképpen ezek az én ünnepeim!”

Rabbi Akiva arra utalt ezzel, hogy a Teremtő a zsidó népre bízta az ünnepek idejének megállapítását. Így tehát, ha az egész Izraelt képviselő szánhedrin megszentelt egy hónapot, akkor azt a dátumot az Örökkévaló is elfogadta.

Végül Jehosua rabbi meghajolt a bíróság döntése előtt. Jom kipur után egy nappal – mely a saját számítása szerint a valódi Jom kipur lett volna – fogta botját, erszényét és megjelent Rábán Gámliel előtt Jávnéban. Érkeztekor Rábán Gámliel felállt a tiszteletére, megcsókolta homlokát és így köszöntötte: „Jöjj békével, mesterem és tanítványom. A mesterem vagy bölcsességed miatt és a tanítványom vagy, mert elfogadtad a döntésemet.”

A bírók alázata

A szánhedrin, vagy akár egy három tagú bét din tagjának lenni nagy megtiszteltetés volt. Első történetünkben megmutattuk, hogy részletes és alapos tudásra volt szüksége annak, aki ezek tagja volt. Emellett azonban fontos, hogy különleges emberi kvalitásokkal is rendelkezzen az, aki ilyen felelős szerepet tölt be. Az alábbi három történet, mely a Talmud szánhedrin traktátusának 11/a. oldalán olvasható, ezt mutatja be nekünk.

A vallási bíróság egy másik, az időszámítással kapcsolatos, fontos feladata a fentiek (az újhold megjelenése) mellett a szökőévek megállapítása volt, amikor egy teljes hónappal toldották meg az évet. Manapság ennek is meghatározott rendje van, ám a talmudi időkben minden egyes alkalommal hosszan tanácskoztak a bölcsek arról, hogy mikor jött el egy újabb szökőév ideje.

Rábán Gámliel egyszer megpa­ran­csolta a bölcseknek, hogy másnapra hét erre kijelölt személyt küldjenek hozzá, hogy döntsenek e kérdésben. Másnap azonban nyolc rabbit talál a tanácskozásra ki­jelölt padlásszobában. „Ki jött ide engedély nélkül?” – tette fel a kér­dést. Felállt erre Smuel, a kicsi és így szólt: „Én jöttem fel engedély nél­kül, de nem azért, hogy a szökőév ügyében döntsek, hanem azért, hogy a gyakorlati ítélkezés fortélyait ellessem”. Rábán Gámliel erre békülékeny hangot ütött meg: „Ülj csak le, fiam. Méltó vagy rá, hogy az összes szökőévet te állapítsd meg”. A bölcsek azonban tiltakoztak: „Csak az dönthet a szökőévről, akit meghívtak a tanácskozásra!”. Smuel, a kicsi szavai nem győzték meg tehát a rabbikat, pedig igazán érdemes lett volna rá: a Talmud ezután közli, hogy valójában nem ő érkezett hívatlanul a tanácskozásra, hanem egy kollégája. Ő azonban nem akarta, hogy megszégyenüljön az illető, ezért magára vállalta a kellemetlen szerepet.

A következő, ehhez hasonló hozzáállást bemutató történet Jehuda rabbi, a fejedelem tanházába kalauzol el minket. A Misna szerkesztője éppen ült és tanított, amikor hirtelen fokhagymaszag csapta meg az orrát, amit ő ki nem állhatott. „Aki fokhagymát evett, menjen ki!” – csattant fel. Chija rabbi erre felállt, és elhagyta a termet. Az iránta való tiszteletből társai is követték. Másnap Simon, Jehuda rabbi fia összetalálkozott Chija rabbival, és így szólt hozzá: „Te zavartad meg tegnap az apámat?” Mire Chija rabbi a következő választ adta: „Szomorú, hogy megtörténhet ilyesmi zsidók között” – azaz valaki más érkezett fokhagymaszagúan az előadásra, miközben köztudott volt, hogy Jehuda rabbi érzékeny volt erre. Chija rabbi azonban nem akarta, hogy valaki megszégyenüljön társai közül.

A Talmud felteszi a kérdést: vajon kitől tanulta ezt az önfeláldozó viselkedést Chija rabbi? Bizonyára Meir rabbitól, akivel a következő történet esett meg. Egyszer egy nő állított be Meir rabbi tanházába, és így szólt: „Rabbi, valaki az itt lévők közül velem hált és ezzel eljegyzett magának!”. A hölgy nem akart szégyenben maradni, ezért azt akarta, hogy az illető vegye el feleségül vagy adjon neki válólevelet. Meir rabbi erre feláll, írt egy válólevelet és átadta a nőnek. Erre ugyanígy tett mindenki más is a tanházban. Válólevelet írtak és átadták neki. Nem derült ki tehát, hogy melyik tanítvány botlott meg és a segítséget kérő nő is megoldást talált problémájára.

 

Naftali Deutsch írása