Oberlander Batsheva: A fiam elvesztése után feladatomnak éreztem, hogy boldog legyek

Bár a halál sokak számára tabutémának számít, Oberlander Batsheva rebecen szerint a zsidó vallás azt tanítja, hogy az itt maradóknak az elhunyt miatt kötelességük a gyászidő után boldogságra törekedni. A rebecen 35 évvel ezelőtt érkezett Magyarországra férjével, Oberlander Báruch rabbival. Fontos értéknek tartja a családot és a tevékeny életet, igazgatóként vezeti a Bét Menáchem iskolát, komoly szerepe volt többek között a Kazinczy utcai mikve felújításában, és el sem tud képzelni olyan zsidó nagycsaládot, ahol az apa ne venne részt a gyereknevelésben.

 

– Olaszországban születtél, a szüleid Amerikából költöztek oda a Rebbe küldötteiként, később New Yorkban tanultál. Az esküvőtök után rögtön Magyarországra költöztetek, első Chábád-küldöttként, amiben közrejátszhatott, hogy mindketten magyar származásúak vagytok. Beszéltetek akkoriban magyarul?

– A férjem egy kicsit, én viszont nem, pedig a nagyszüleim beszéltek magyarul, de velük csak évente párszor találkoztunk. Meg sem próbáltuk megtanulni ezt a nyelvet, mert nagyon nehéznek tűnt, és nem gondoltam, hogy egyszer még szükségem lesz rá, de aztán Budapesten pótoltuk ezt.

 

– Mennyire számított gyorsnak, hogy rögtön az esküvő után ideköltöztetek?

– Általában az a szokás, hogy ilyenkor egy évet nagyobb zsidó közösségben töltenek a fiatalok, és már nekünk is megvolt a New York-i lakásunk, de a Rebbe nagyon gyorsan üzent nekünk, hogy menjünk Budapestre. Az egyetlen feltétele az volt, hogy legyen kóser mikve, ami pedig adott volt már akkor is a Kazinczy utcában.

 

– Nehéz volt idejönni úgy, hogy akkoriban még nem volt itt szinte semmilyen zsidó élet?

– Én sosem éreztem ezt a feladatot nehéznek, pedig akkoriban még a kommunikáció is nagyon korlátozott volt, a fax számított nagy újdonságnak! Persze néha hiányoztak a barátok, de a mi házasságunknak ez tett a legjobbat, sokkal erősebbé vált a kapcsolatunk attól, hogy csak egymásra számíthattunk. A rokonok, barátok így-úgy, de befolyásolják az embert. És biztosan az is segített, hogy én már ezt a mintát láttam a szüleimnél is gyerekként. Anyukámnak például még nehéz volt az elején, először csak két évre mentek Olaszországba, és a Rebbe akkor mondta nekik, hogy maradjanak ott végleg. Mostanra viszont már ő is annyira megszokta, hogy a világ minden kincséért sem költözne el.

 

– Az emberi kapcsolatok kiépítése is könnyen ment? Itt körül voltatok véve nem vallásos emberekkel.

– Ebben is volt előttem minta az olasz közösségből. Az emberek között elkezdett terjedni a hír, hogy itt vagyunk, így került hozzánk sok fiatal zsidó, többek között Köves Slomó és Nógrádi Bálint is.

 

– Tudnál mesélni olyan sikertörténetet, amikor egy nem vallásos zsidót közelebb hoztatok a közösséghez?

– Sok ilyen eset van, de ami most eszembe jut, az egy fiatal lánynak a története, aki egy nagy bevásárlóközpontban volt sikeres üzletvezető. Amikor meghalt a nagymamája, a hagyatékban találtak furcsa betűkkel teleírt papírokat. Elhozta hozzánk a Károly körúti irodába, és kiderült, hogy ez a nagymamája héber nyelvű házassági levele. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy zsidó, de annyira mélyen érintette ez a hír, hogy egyre jobban a zsidóság felé fordult, és végül vallásos lett, így is házasodott, a férje egy izraeli magyar férfi lett, akivel korábban már munkakapcsolatban volt. Négy gyerekük született.

 

– Mi lehetett ennek az oka, hogy ez a felfedezés ekkora hatással volt rá?

– Szerintem a siker önmagában nem tette boldoggá, szeretett volna gyereket, családot, és ebben segített neki az, hogy egyre mélyebben értette meg a zsidó tanításokat.

 

– Ha már szóba hoztad a karriert, szerinted ez mennyire egyeztethető össze a vallásos élettel?

– Összeegyeztethető, de azért tudni kell, hogy a zsidóság számára a legnagyobb érték a család és a gyerekek. Egyébként én még olyan emberről nem hallottam, aki a halálos ágyán azért szomorkodott volna, hogy kevés időt töltött munkával, olyat viszont igen, aki azt sajnálta, hogy elhanyagolta a családját.

 

– És ha nem a karrier kifejezést használjuk, hanem a tevékeny életet?

– Ez nagyon fontos a család mellett. Ha körülnézek, a sliáchok, vagyis a lubavicsi küldöttek itt mind azért jöttek ide Magyarországra, mert tenni szeretnének valamit a magyar zsidóságért. A nők sem csak gyereket nevelnek, hanem változást szeretnének, a tevékeny élet, a közösségért folytatott munka egyáltalán nincs ellentétben a családdal.

 

– Hogy jut erre idő a sok gyerek mellett? A férfiak is segítenek a nőknek?

– Ez nem is kérdés. A férjem ugyanúgy felkelt a gyerekekhez éjszaka, mint én. És ha kellett pelenkázni, pelenkázott.

 

– És ez nem csak kivétel?

– Szerintem az a kivétel, ha valaki nem segít. Nem is lehetne egy nagy családot menedzselni, ha a férj nem csinálna semmit. A haszidizmusban ezen kívül van egy olyan útmutatás, hogy a férjnek minden nap kell egy órát gondolkodni a gyerekkel kapcsolatos dolgokon. Igazából nekem az a furcsa, hogy a nem vallásos családoknál problémaként merül fel az apák részvétele. Természtesen van egyfajta munkamegosztás, ha az anya terhes, vagy kicsik a gyerekek, de egyébként mind a férjnek, mind a feleségnek ugyanolyan kötelességei vannak a családdal szemben.

 

– Szerinted segít a közösség férfi tagjainak az, hogy a zsidó vallás nagy értéknek tartja a gyereket?

– Biztosan segít. Mondok egy példát. Amikor Mussie lányomnak megszületett a negyedik gyereke, odaköltözött hozzánk pár hétre pihenni. De közben nekem dolgoznom is kellett, a férjem viszont sokszor otthon dolgozik. És ha meghallotta, hogy sír a baba, és a lányom nem tudott valamiért odamenni hozzá, kérdés nélkül felvette a kisbabát.

 

– Mit gondolsz, igaz-e, hogy a szolidaritás, az egyenlőség, a gyengék és az elesettek támogatása modern kori, világi érték?

– Ezek évezredes vallási értékek. A „Szeresd felebarátod, mint tenmagad” az egyik legfőbb zsidó parancsolat. A Tóra szerint az emberi élet mindennél fontosabb, minden parancsolatot felülír, ha valakinek az élete veszélyben van. Mi ezt nagyon megtapasztaltuk, ugyanis az egyik gyerekünk sajnos beteg volt, és amikor ő rosszul volt, sokszor kellett akár ünnepkor vagy sábátkor is rohanni vele a kórházba. Vagy említhetem a Gemách nevű vallásos szervezetet, amely ruhával, babaholmikkal látja el a szegényebb családokat. Egy másik példa, az ún. bikur holim, vagyis a betegek látogatásának micvája. A vallásos ember számára alapvető, hogy segítsen másokon.

 

– Említetted, hogy az egyik fiad hosszan volt beteg. Őt végül 20 évesen elveszítettétek. Ez szörnyű csapás lehetett a családnak.

– Mendelnek 10 éven át volt agydaganata, és nagyon sokat szenvedett. Anyaként némi vigasztalást jelentett, hogy Mendelnek legalább nincsenek már fájdalmai, bármennyire is szörnyű volt őt elveszíteni. Egyébként mindig is nyíltan vállaltuk a betegségét, könnyebb volt beszélni erről, mint hallgatni.

 

– A civil világban a halál abszolút tabutéma, nehezen beszélünk róla. Neked mi segít abban, hogy másképp kezeld a veszteséget?

– Tudom, hogy a fiam most jó helyen van, és abban is biztos vagyok, hogy ez volt Isten akarata, még akkor is, ha ez nekünk nagyon fájdalmas, és nem értjük, miért kellett ennek így lennie. Mendel egy nagyon különleges és erős fiú volt. Ő tanított meg arra, hogy az Istentől a jót és a rosszat is el kell fogadni. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy próbáljunk bízni Istenben, ahogy azt Mendel is tette. Egyébként sokat emlegetjük őt, nevetni is szoktunk, amikor felidézzük, azt érzem, még mindig kapcsolatban vagyok a lelkével. A másik, ami segített, hogy a zsidó szokásokban szigorú rendje van a gyásznak. A halál utáni első héten együtt van a család, segítik, támogatják egymást a gyászolók. Később viszont lassanként el kell engedni a fájdalmat. A Rebbe szerint fontos, hogy boldogok legyenek az itt maradók, mert különben a halott lelke is szomorú. Amikor ezt megtudtam, akkor már a feladatomnak éreztem, hogy boldog legyek. Persze ez nem mindig sikerül, de igyekszem. Sokan azt hiszik, hogy nem szabad ilyenkor boldognak lenni, mert az azt jelenti, hogy nem szeretjük a távozót eléggé, de az más, ha tudjuk, hogy muszáj, mert ettől lesz ő is boldog.

 

– Amikor beteg lett a fiad, nem rendült meg a hited? Nem tetted fel azt a kérdést, hogy miért történik meg ez épp a ti gyermeketekkel?

– Számomra az istenhitben az volt a legfontosabb pillanat, amikor rájöttem, hogy nem fogok mindent érteni. Nem jutunk sehová, ha mindenre keressük a magyarázatot. Ha hiszünk Istenben, akkor tudjuk, hogy hozzá képest mi nagyon kicsik vagyunk, Isten vigyáz ránk, és ő tudja, mi a jó nekünk. Ez olyan, mintha a színházban lemaradtunk volna az első 25 percről. Nem feltétlenül látunk minden összefüggést. Ugyanez van a világgal is. Nagyon bonyolult körülöttünk minden, muszáj elfogadni, hogy nem fogunk mindent érteni.

 

És persze van olyan is, hogy

történik valami látszólag rossz, és később kiderül, hogy épp

ez vezetett valami jóhoz.

 

Ezeket sem tudjuk megítélni. Amikor 19 évesen a szüleim elkezdtek nekem férjet keresni, sokáig nem jártunk sikerrel. Egyre elkeseredettebb voltam, a szüleimet és a Rebbét hibáztattam, mert én New Yorkban voltam, ők pedig Olaszországban, és úgy éreztem, nem tudnak nekem segíteni eléggé. Írtam egy keserű levelet a Rebbének, és nagyon meglepett a válasza. Azt írta, hogy lehet, a szüleid nincsenek melletted, de Isten mindig melletted van. És ez tényleg így van. Vannak nehéz pillanatok, napok, hónapok, de az Isten mindig ott van velünk.

 

– A zsidó vallás azt is mondja, hogy az ember életének van célja, értelme, akkor azért valahogy mégis magyarázzuk a történéseket.

– Igen, az ember logikus lény, nem tudunk kibújni a bőrünkből, de fenn kell tartani annak a lehetőségét, hogy nem mindent fogunk érteni. És olyan is van, hogy az ember úgy érzi, tudja a magyarázatot, aztán kiderül, hogy mégsem az a válasz.

 

– Mit tartasz a legfontosabb közösségi feladatnak, ha lehet egyet választani?

– Számomra az oktatás a legfontosabb, enélkül ugyanis nincs zsidó jövő. 30 éve, 5 gyerekkel kezdtük a Bét Menáchem iskolát építeni, ami mára bölcsődével, óvodával és 8 osztályos általános iskolával várja a gyerekeket. Sokféle háttérből – vallásos, tradicionális vagy szekuláris – érkeznek hozzánk tanulók, és mindenki jól érzi itt magát. A tavalyi október 7-i izraeli terrortámadás után sok izraeli család jött Budapestre, és fordultak hozzánk segítségért. Egy hét alatt három osztályt indítottunk nekik. A gyerekek nagy része világi családból érkezett, a szülőket nagyon meglepte és meghatotta, hogy ilyen nyitottan fogadtuk őket. Meghatározó élmény volt ez sokak számára, korábban nem gondolták volna, hogy egy vallásos intézmény így viszonyulna hozzájuk.

 

– A Bét Menáchembe járó gyerekek közül sokan élnek később vallásos életet?

– Nem feltétlenül, de nem is ez a cél, inkább az, hogy legyen a gyerekeknek erős zsidó identitása, legyenek büszkék arra, hogy zsidók, tudják, mit jelent zsidónak lenni, ismerjék a szokásokat, ünnepeket. Aztán majd felnőttkorban mindenki eldönti, mit kezd ezzel a tudással.

 

– Mire vagy a legbüszkébb a családodon kívül, hogyha visszanézel az elmúlt 35 évre?

– Büszke vagyok a Bét Menáchem iskolára, amelyet igazgatóként vezetek, a Vasvári zsinagógában épített zsidó közösségre, ahol gyerekes családok és idősebbek ugyanúgy találhatók.

Én gondoskodom arról, hogy ima után a beszélgetéshez finom ételeket tudjunk kínálni, szerintem nálunk van a város legjobb sóletje szombatonként, amire mindenkit szeretettel várunk. Szabó Menáchem György és Koós Cháim Tamás pedig a közösségi programokat szervezik, hogy a jó ételek mellé szellemi táplálék is kerüljön mindig.

Ezen kívül 2007-től 12 éven át vezettem a Hanna női klubot, nagyon sok barátság szövődött itt, előadásokat, műsorokat, baráti találkozókat szerveztünk, és ez a modell mintául szolgált a többi zsinagóga számára, ahol ma már hasonló női közösségek szerveződnek. Nagyon fontos volt számomra a Kazinczy utcai mikve felújítása is, amelyben szó szerint benne van a saját kezem munkája. A csempeválasztástól a vallási előírások betartásának ellenőrzéséig mindenben benne voltam.

Azóta is örömmel segítem a hozzám forduló nőket a mikve használatában, akár esküvői előkészületek során, akár más alkalmakhoz kapcsolódóan. És persze nagyszerű érzés látni azt, hogy a férjemmel letet­tük az alapjait annak, hogy ilyen nagy lett a Chábád közösség Magyarországon.