Miért rázunk kereplőt Hámán neve hallatán? A purimi zajongás nem csupán vidám hagyomány, hanem ősi gyökerű szokás, amely Ámálék emlékének eltörlésére vezethető vissza.
„Hámán nevénél rázd, rázd, rázd!”
Ahogy a címben szereplő purimi dal szövege is mutatja, a purimi hangulat megteremtésében komoly szerepet játszik a kereplő. Ezzel csapunk zajt, amikor elhangzik Hámán neve Eszter könyvének felolvasásakor, aminek meghallgatása fontos purimi micva. Az ünnepre készülődve szeretném bemutatni ennek a szokásnak az eredetét.
Hámán nevének eltörlése
Mose Isserless (ReMÁ, 1530–1572) krakkói rabbi a Sulchán áruchban (Orách chájim 690:17.) a következőképpen mutatja be ezt a szokást, más szokások mellett: „Azt is írták, hogy a gyerekek szoktak rajzolni Hámán figurát fadarabokra vagy kövekre, vagy egyszerűen csak ráírják Hámán nevét és ezeket összeütögetik azért, hogy letörlődjön a neve. Ahogy írva van: »…el fogom törölni Amálék emlékét…« (2Mózes 17:14.) és »…a gonoszok neve elrothad« (Példabeszédek 10:7.). Ebből keletkezett az a szokás, hogy ütik Hámánt [vagyis csapkodnak Hámán nevénél], amikor a Megilát felolvassák a zsinagógában. Nem szabad egyik szokást sem megszüntetni, vagy gúnyolódni rajta, mert nem véletlenül keletkeztek”.
Tehát az eredeti szokás abból ered, hogy felidézték az eredeti micvát, Hámán nevének az eltörlését, mégpedig úgy, hogy egy Hámánt szimbolizáló figurát, vagy feliratot addig ütögettek, míg le nem törlődött teljesen a kőről vagy fáról, amire készítették. Ha jól értem, ennél a szokásnál is jelentősége volt a keltett zajnak, mert különben csöndben ledörzsölték volna Hámánt. Tehát fontos volt a figyelemfelkeltés is, hogy olyan nagy felhajtással törölték el a nevét, amire mindenki odafigyel. Természetesen a tórai előírás mi szerint „…töröld ki Amálék emlékét az ég alól” (5Mózes 25:19.) nem kötelez minket arra, hogy leírjuk a nevét és azt töröljük el, ez csak a gyerekek körében elterjedt szokás, a micva megjelenítésére.
Ebből az eltörlésből önállósulhatott a másik szokás, amiben megtartották a zajongást Hámán nevének kimondáskor, de már elmaradt az őt szimbolizáló figurák fizikai eltörlése. A szövegből nem egyértelmű, hogy ez is csak a gyerekek körében volt elterjedt, vagy már a felnőttek is zajt csaptak Hámán nevénél. Az biztos, hogy a mai napig élő szokás szerint a felnőttek is részt vesznek a zajongásban.
Bár a rajzolás és eltörlés szokása elveszett az idők során, egy esetre emlékszem iskolás koromból. Nagyjából kilencéves lehettem, amikor egy osztálytársam azt találta ki a purim előtti napokban, hogy írjuk a cipőnk talpára a Hámán vagy az Ámálék szót, és táncoljunk rajta, amíg le nem törlődik. Nagyon tetszett nekünk az ötlet, lelkesen álltunk neki a táncolásnak, de ettől az egy esettől eltekintve nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ezt a szokást a gyakorlatban.
Mivel zajongunk?
Úgy tűnik, hogy a ReMÁ idejében még nem alakult ki, mivel csapnak zajt. Az idők során fejlődött ki, hogy kereplőt használnak erre a célra. A kereplőnek rengeteg változata van, különböző méretekben létezik, készülhet fából, fémből vagy műanyagból, vannak halkabbak, hangosabbak. Mára a kereplés inkább a gyerekekre jellemző, a felnőttek kezükkel ütögetik az asztalt, vagy még inkább lábukkal dobognak. A Lubavicsi Rebbe egy helyen külön megjegyezte, hogy az apósa a lábával szokott dobogni (Széfer háminhágim – Chábád 72. oldal 3. lábjegyzet).
Miért zajongunk?
Schreiber-Szofér Mózes (1762–1839) pozsonyi rabbi úgy magyarázta (Hágáhot Chátám Szofér a SÁ-hoz uo.), hogy a zajcsapás Hámán nevének elhangzásakor szintén a neve eltörlésének az egyik formája, mintha azt mondanánk: legyen elfeledve a neve annyira, hogy ne is halljuk azt. De ebből nem következik, hogy szabad akkora zajt csapni, hogy ténylegesen ne halljuk Hámán nevét: ha ugyanis nem halljuk az olvasás minden egyes szavát, akkor nem teljesítettük a micvát (Mágén Ávrahám a SÁ-hoz uo. 15.). Vagyis először hallani kell Hámán nevét, és csak utána szabad zajt csapni (lásd Milé deávot responsum 3. kötet 13. fejezet végén).
A zajongásnak ezen kívül még rengeteg magyarázata van (lásd Párdész Eliezer – Purim 6. fejezet; Réách hászáde responsum 14. fejezet), pl. egy Midrás szerint, amikor mi itt a földön zajongunk, akkor az az égben fájdalmat okoz Hámán lelkének (lásd Chájim Palachi rabbi: Ruách Chájim, OC 696:9.; Sááré tfilá umoéd 432–434. oldal) – amit mi egyáltalán nem bánunk a gonoszsága miatt….
További magyarázat szerint a kerepelés célja, hogy gyerekeknek legyen feladata, ami fenntartja a figyelmüket és biztosítja, hogy türelmesen végigülik a hosszú felolvasását (Párdész Eliezer uo. 225–226. oldal).
Különösen találó, amit Jiszáchár Dov Rokéách rabbi (1851–1926), a belzi rebbe mondott a lábbal dobogásról, amikor I. világháború idején el kellett menekülnie a galíciai Belzből. Először Újfehértóra tette át a székhelyét, és amikor már 1919-ben már nem volt tovább engedélye Magyarországon tartózkodni, akkor továbbment Munkácsra, ami akkor Csehszlovákia része volt (Ádmoré Belz 3. kötet 235. oldal). Magyarázata szerint azért a lábunkkal dobogunk Hámán nevénél, hogy emlékeztessük magunkat: ahányszor egy újabb Hámán keletkezik, mindig van lábunk, amivel továbbmenekülhetünk előlük más helyekre (Réách
hászáde uo. 157. oldal 13.).
Oberlander Báruch
Kép: AI
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.