A hagyományos judaizmus az élet önkézzel való kioltását utálatos dolognak tartja, mely egyenértékű a gyilkossággal – a zsidó vallás az élet megőrzésére pedig mint alapvető értékre tekint. Dr. Yitzchak A. Breitowitz rabbi ezt a tragikus és sokak által kerülgetett témát fejtette ki a háláchá tükrében az aish oldalán.
Az élet kioltása erkölcsileg helytelen és ellentétes a zsidó törvényekkel – sőt, a Tórába foglalt, minden emberre vonatkozó, hét Noachita törvénnyel is. Jóllehet, nem szabad elítélni azokat az embereket akik elviselhetetlen fájdalmaik és szenvedéseik közepette öngyilkosságot követnek el, azonban erre nem lehet bátorítani őket és még csak passzívan sem lehet ilyenben részt venni.
A Tórában úgy áll: „És bizony véreteket lelketek szerint számon kérem, minden élőlény kezéből számon kérem azt;” (1Mózes 9:5.) – melyet Rabbi Eliezer úgy magyaráz, hogy ez az öngyilkosság tilalmát is magában foglalja (Bává Kámá 91b).
S míg az öngyilkosság alapvető bűn, tórai tilalom, addig az élet megőrzése alapvető érték a judaizmusban. A Tórát azért adta az Örökkévaló az embernek, hogy „éljen”. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy az életmentés („pikuách nefes”) gyakorlatilag a Tóra összes másik törvényét felülírja, kivéve hármat, a bálványimádás, a szexuális bűncselekmények és a gyilkosság tilalmát.
Miután az Örökkévaló saját képére teremtette az embert – „És mondta Isten: Alkossunk embert képmásunkra, hasonlatosságunk szerint, hogy uralkodjék a tenger halán, az ég madarán és a barmon, meg az egész földön és minden csúszómászón, mely mozog a földön. És teremtette Isten az embert az ő képmására, Isten képmására teremtette őt; férfinak és nőnek teremtette őket.” (1Mózes 1:26–27.) – ezért minden életet végtelen értékűnek kell tekinteni, függetlenül az egyes életek hosszától, vagy minőségétől. Azt minden matematikában jártas ember tudja, hogy a végtelent nem lehet elfelezni. Amikor valaki egy ember életét kevésbé értékesnek ítéli meg, mint a másikét, akkor a végtelen értékű életet relatívvá változtatja, s ezáltal lealacsonyítja.
Önrendelkezési jog?
Sajnos a kortárs retorika határozottan más fordulatot vett a tórai értékekhez képest. A gyors technológiai fejlődés, az elöregedő társadalom és a korlátozott erőforrások idején a „méltóságteljes halál” egy olyan szlogen, amely jelentős vonzerővel bír, és alátámasztja a kómában fekvő betegek lélegeztetőgépről való lekapcsolását, lehetővé teszi betegek éheztetését és bátorítja az „önkéntes öngyilkosságokat” Derek Humphrey és Jack Kevorkian „filozófiája” szerint. Ez a cikk viszont a világ legősibb törvénykönyve, a Tóra szemszögéből vizsgálja az öngyilkosság szörnyű témáját.
Mielőtt Breitowitz rabbi a hagyományos zsidó forrásokra tért volna, előbb még egy érdekes észrevételt tett a „méltóságteljes halál” mozgalmához. A mozgalom jelszava az autonómia, vagyis az önrendelkezéshez való jog. Ez eddig mind szép és jó, azonban a mozgalom alkotói és hívei elfeledkeznek arról, hogy ami korábban egy szűk körben elérhető „lehetőség” volt – ha egyszer széles körben elérhetővé és bevetté válik-, akkor már számolni kell a társadalmi nyomással is.
Ha az asszisztált öngyilkosságok legalizálódnak és társadalmilag elfogadottá válnak, könnyedén elképzelhető olyan szenárió, melyben olyan emberek akik valójában élni szeretnének, csak éppen valami akadállyal szembesülnek – és bátorítás helyett az öngyilkosság lehetőségét kapják, inkább kioltják életüket.
Ami a „halálhoz való jognak” indult, egyhamar kötelezettséggé válhat.
Humphrey és Kevorkian ahelyett, hogy fokoznák az emberek önbecsülését, valójában lealacsonyítják az ember szentségét és létezésének értelmét. Az értékalapú judaizmus ennek az ellenkező álláspontján van, mint ahogy az az alább is olvasható.
Rész a túlvilági létből
Maimonidész (Mose ben Maimon, 1138?–1204) a Misné Torában (Hilchot Tsuvá 3:6.) azt mondja, aki szándékosan elveszi magától az életet, annak nincs része az eljövendő világban. Ráadásul a zsidó hagyomány oly annyira szigorúan kezeli az öngyilkosság bűnét, hogy az ilyen embernél még a sivát, vagyis a gyászhetet sem tartják be, s nem is temetik el más zsidó emberek közelében, hanem a temető szélén készítenek neki külön parcellát.
A gyakorlatban viszont általában azt kell feltételezni, hogy a legtöbb öngyilkosság elviselhetetlen fájdalom, stressz vagy depresszió eredménye, és így nem tartozik az előre megfontolt, akaratlagos cselekmény kategóriájába, amelyre a fenti szigorú, s megszégyenítő szankciók is vonatkoznak.
Az életre úgy kell tekinteni, hogy azt az Istentől kaptuk egyfajta megelőlegezett bizalom jeleként, melyet csak és kizárólag Ő vehet vissza. Így tehát ellentétben a kortárs politikai diskurzusokkal mely az élet feletti önrendelkezést hangsúlyozza,
a Tóra azt tanítja nekünk, hogy a testünk nem a sajátunk, hanem kölcsönbe kaptuk a lélek házaként, melyet ápolni és védenünk kell az utolsó pillanatig, mígnem az Örökkévaló visszaveszi.
Ebből következik az is, hogy meggondolatlan veszélyeztetéssel járó tevékenységeket, mint például a kötélugrás, vagy más extrém sportokat nem szabad végezni (egyesek a dohányzást is az élet veszélyeztetéséhez sorolják).
Tilos az öncsonkítás is – ebben a témában Slomó Joszef Zevin (1888–1978) rabbi, az Enciklopédia Talmudit főszerkesztője írt egy érdekfeszítő esszét. Ráv Zevin Shakespeare A velencei kalmár című regényének a „zálog hús” részéhez, – amikor Antonio beleegyezik, hogy egy fontot ad saját húsából Shylocknak – azt írja, hogy ez a beleegyezés a zsidó törvények értelmében semmis, mert Antonio nem rendelkezhet saját teste felett.
Súlyos betegek kivételes esetei
A fentiektől függetlenül a judaizmus nem helyezkedik az „élet minden áron” véleményre.
Számos olyan terápiás helyzet létezhet, melyben a háláchá nem akadályozza meg azokat a módszereket, melyek esetleg siettetik vagy felgyorsítják a halált.
Így aztán súlyos betegeknél adhatók olyan fájdalomcsillapítók is, mint a morfium, annak ellenére, hogy ez akár szívmegállást is
okozhat, azonban a kimért adag nem feltétlenül vezet halálhoz. Az ilyen típusú fájdalomcsillapítókkal nem is az élet megszakítása a cél, hanem az elviselhetetlen állapot enyhítése.
Másfelől a páciensek vállalhatnak életveszélyes beavatkozásokat, – ha a gyógyulásnak csak egy halvány reménye is felmerül, akkor a magas kockázat mellett is dönthet a beteg egy beavatkozás mellett.
Szűken meghatározott körülmények között az életfenntartó, de keserves kezeléseket, mint például a kemoterápiát meg lehet szakítani, mert az ilyen eset messze elmarad attól a kategóriától, mely az élet aktív megszüntetését jelenti.
S ne feledkezzünk meg azokról az imákról, melyekben az Örökkévalót arra kérjük, hogy szüntesse meg a fájdalmat és nyomort.
Mentális betegségek és súlyos depresszió
Míg a szándékos öngyilkosság komoly bűn, ezért tilos az ilyenben aktívan segédkezni vagy lehetőséget adni ilyen cselekedetre, addig a súlyos depresszió vagy más pszichiátriai kondíciók mellett elkövetett öngyilkosságnál az illetőt nem lehet felelőssé tenni. Csakúgy, mint a kiskorúakat sem (erről bővebben: Áruch háSulchán Joré Deá 345:5 stb.).
Ez a megközelítés pedig oly erősen él a zsidóságban, hogy a háláchá még az egyértelmű diagnózis hiányában is feltételezi, hogy valamiféle elmezavar állhatott fenn az öngyilkosnál, s igyekszik a halottnak kijáró tisztességgel eltemetni.
Ugyanakkor, egy nárcisztikus ember öncélú öngyilkossága, melyet fájdalomkeltésből terveztek el, nem tartozik a mentális betegségek kivételébe, s az általános, szigorú szabályok vonatkoznak rá.
Mindazonáltal – az Örökkévaló mentsen ilyen esettől –, de ha öngyilkosság történik, akkor a családnak konzultálnia kell egy rabbival.
Saul király esete
Sámuel első könyvének végén áll Saul királynak az a története, hogy miután háborút vesztett, kioltotta életét, mert a fegyverhordozója nem volt hajlandó őt megölni.
„Utolérték a filiszteusok Sault és fiait; és megölték a filiszteusok Jónátánt, Abínádábot és Malkisúát, Saul fiait. Súlyos volt a harc Saul ellen, rátaláltak az íjjal lövő emberek, és nagyon remegett a lövőktől. Ekkor mondta Saul fegyverhordozójának Rántsd ki kardodat és szúrj át vele, nehogy jöjjenek a körülmetéletlenek és átszúrjanak és játékot űzzenek velem; de nem akarta a fegyverhordozója, mert nagyon félt. Erre vette Saul a kardot és belé vetette magát. Midőn látta a fegyverhordozója, hogy meghalt Saul, ő is belé vetette magát a kardjába és meghalt vele együtt.” (I. Sámuel 31:2–5.)
A történet jelentős kérdéseket vetett fel, s megválaszolása vita tárgyát képezi. Egyes rabbik azt mondták, hogy Saul cselekedete egyértelműen helytelen volt, mely a háláchával szemben helyezkedett és így egyáltalán nem képvisel normatív, vagy elfogadható álláspontot, hivatkozási alapot.
Mások azt mondják, Saul látta mi lesz a sorsa, hogy a filiszteusok nyilvánosan fogják majd megkínozni, s félt, nem csupán a fájdalomtól, de attól is, hogy a látvány méginkább demoralizálóan fog hatni harcosaira, így inkább saját életét oltotta ki, hogy védje katonáit.
Egy másik feltételezés szerint – mely az egyetlen háláchikus indokot adja a történtekre –, Saul attól tartott, hogy a filiszteusok kínzásokkal fogják őt bálványimádásra kényszeríteni. Ilyen esetben viszont a zsidónak készen kell lennie meghalnia az Örökkévalóért, s ebben az esetben az öngyilkosság Isten nevének megszentelése („kidus háSém”).
Mindig érdemes a reményt keresni
A fájdalom és a szenvedés bármilyen súlyos is legyen, önmagában nem igazolhatja az öngyilkosságot. A judaizmus ebből következően ellenzi az eutanáziát is. Mondani sem kell, hogy ez még nagyobb felelősséget ró a zsidó orvostársadalomra és az egész szakmára, hogy megfelelően gondoskodjanak a betegek fájdalom-csillapításáról.
A történelemnek még a legsötétebb óráiban, a holokauszt idején is ritka volt az öngyilkosság. A zsidók akkor is igyekeztek megerősíteni életüket és valamiféle reményteli kapaszkodót kerestek a túlélés érdekében.
A nagy talmudi bölcset, Rabbi Chánánjá Ben Teradjont „a Tóra tanításának bűne miatt” a rómaiak egy máglyán égették el. Amikor tanítványai látták mesterük elviselhetetlen fájdalmát, azt mondták neki, hogy nyissa ki a száját, engedje be a lángokat, hogy gyorsabban meghaljon, mire Rabbi Chánánjá azt válaszolta: „Vegye el az életet az aki adta!” (Ávodá Zárá 18a).
Ha valaki nehéz helyzetbe kerül ne féljen problémáját másokkal megosztani, s ne felejtse el az Örökkévaló szavait sem: „Ne félj, mert veled vagyok, ne aggódjál, mert én vagyok Istened, megerősítettelek, segítettelek is, tartottalak is győzelmes jobbommal.” (Jesájá 41:10.)
|
Címlapkép: Andreea Popa on Unsplash
