A Vörösmarty utca egyik középső bérházának földszinti helyiségein már lassan három évtizede le van eresztve a súlyos vasroló. A laikus sétálóban joggal fogalmazódik meg a kérdés, hogy ugyan miért nem bérli ki egy kereskedő, kisiparos vagy esetleg egy vendéglátó egység, hiszen kiváló a lokáció, közel fut a mindig siető körút és a kisföldalatti is a sarkon áll meg. Harminc év kihasználatlanságát mégsem lehet recesszióval, járvánnyal vagy egyebekkel magyarázni, már rosszabb helyeken is láttunk vállalkozásokat felvirágozni. De a ház idős lakói tudják az okot, s a szemfüles járókelők is sejtik, hogy itt valami különlegesebb hely rejtőzik, mint egy hát­rahagyott bolt. Időnként az orthodox hitközség egy-egy fekete-fehérbe öltözött munkatársa szállt ki a helyszínen, aztán hosszú ideig újból csend. Most, az Örökkévaló segítségével, a ro­lók újból felhúzódnak, s rendszeresen fognak fel s le járni, az EMIH ugyanis újranyitja a hosszú évekig itt működött imaházat, a Torász Chájimot. Cikkünkben az egyleti imaház történetét járjuk körbe. 

 

Az egyleti imaház(ak) múltja

A Vörösmarty utca 55. szám alatti imaházról, s általában az egyleti imaházakról csak töredékes információkkal rendelkezünk. Pedig a második világháború előtti Budapesten számos egyleti imaház működött – példának okáért az utcában is volt egy másik, a „Bét Sámáj”, a Vörösmarty utca 20. szám alatt.

Az egyleti imaházak és „minjon”-ok (minjánok) – merthogy „vá­logatottabb” társaságok is több eset­ben külön imádkoztak a zsinagógáktól, így például Kahan-Frankl Sa­munak (1890–1970), az Orthodox Központi Iroda elnökének is volt saját minjánja, a „Frankl-minjon”, mely egyébként a Vörösmarty ima­házakhoz igen közel, az Eötvös utca 19-ben volt1 – az orthodox hitközség égisze alatt működhettek. Az imaházaknak minden évben kér­vényezni kellett a hitközség vezetésétől, hogy engedélyezzék számukra a következő zsinagógai évi mű­ködést.

A Vörösmarty utcai imaház lét­re­jöt­té­nek pontos idejére csak kö­vet­keztetni lehet. Perczel Anna épí­tész-urbanista (1942–2021), a lathatatlan.ovas.hu projekt egyik megalkotója az imaházzal kap­cso­latban azt sem tartotta kizártnak, hogy az a bérházzal, mely 1893-ban épült, egyidős lehetne, azonban erre vo­natkozó hiteles forrással nem rendel­ke­zünk.

A Hungaricanum archívumában azt találják, hogy a Vörösmarty utca 55-ben a „Budapesti Thorasz Chajim Vallásgyakorlati Imaház Egylet” 1908. július 8-án lett bejegyezve, legalábbis ekkor hagyták jóvá az alapszabályát, mikor a vezetői Vida Gyula ügyvezető elnök és Holzer Ignác (1884–1977) pénztáros voltak. Szintén ezt, a 20. századeleji, 1908-as dátumot erősítik a Holzer Ignáccal kapcsolatos Új Élet cikkei, melyek őt rendre mint az imaház „alapítóját” említik. Holzer egyébként az 1942-es budapesti betűrendes távbeszélő névsora alapján a Vörösmarty utca 63-ban lakott és hangszeralkatrészek javításával és eladásával foglalkozott.2

 

Fejezetek a közösség történetéből

 

1934

A közösség neves rabbija Günsberger Ignác (Ji­cchák Zálmán, 1864–1950 / 5710. sziván 8.) volt, akit a Tó­rához írt magyará­za­tai után szokás „Jisz­mách Lév”-nek is hívni, mely könyve elő­ször 1924-ben je­lent meg Budapesten, majd 1938-ban új­ból kiadták. Jámbor, visszahúzódó életet élt, napjainak nagy ré­szét a Vörösmarty ut­ca 55. alatti imaházban és a Király ut­ca 16. alatti lakásán töltötte imádkozással és Talmudtanulással. A lengyelországi Lomzában (Łomża) született, de szüleivel korán Magyarországra telepedtek. Egyik mestere a híres pozsonyi Chátám Szófer unokája, a Chátán Szófer (Ungvár, 1874) szerzője, Ehrenfeld Smuél (1835–1883) szikszói rabbi, a másik pedig a Netá Szorék (Munkács, 1897; 1899) szerzője, Tannenbaum Srágá Cvi (1825–1897) mezőcsáti rabbi volt.

1934 decemberében 70. születésnapja alkalmából köszöntötték a Vörösmarty utcai hívei. Az ünnepség méltó lefolyásáról Singer Mór, Reismann Károly, Günzler Salamon, dr. Keszthelyi Sándor poliklinikai főorvos, dr. Farkas Miklós ügyvéd és Reinitz Adolf kántor gondoskodtak. „Günsberger rabbi meghatottan köszönte meg a nemvárt ovációt és a ragaszkodás jeléül neki átnyújtott ezüst eszrogtartóra tekintettel az ünnepi csokor négy részére ismeretes mid­ras-magyarázatot a rabbi és a hívők közti viszonyára szellemesen alkalmazta.”3

 

1941

Ebből az évből fennmaradt az imaház augusztus 31-én kitöltött „statisztikai kérdőíve”, melyből megtudhatjuk, hogy a helyiségek főbérleménynek számítottak, melynek az évi díja 1440 + 2% pengő volt. Az imaház sámesza, előimádkozó-kántora és egyben pénzbeszedője Heilbraun József volt, aki a Nefelejcs utca 40-ben lakott. A rabbi minden nap tartott Tóra és egyéb tanításokat. Az egyletnek akkor jelentékeny, 116 tagja volt, akik csak szűkösen férhettek el, ugyanis 100–100 női és férfi ülőhely volt, melyek használatáért egyébként 1620 pengő folyt be az előző évben.4

 

1943

Az imaház falán találunk három fehérmárvány táblát, mely az utókor számára szinte a teljes közösség névsorát megőrizte. 1943-ban (5704-ben) helyezték fel a táblákat, középen: akik „imaházunk újjáépítéséhez mint alapító tagok hozzájárultak”, az első sorban a rabbi héber nevével, akinek a második nevét érdekes módon itt Slomónak írták, holott a rabbi azt a név jiddis formájában, Zálmánként örökítette meg a könyveiben. A két szélső táblán pedig további adományozókat olvashatunk, illetve a „hálás kegyelettel” megőrzött elhunyt tagok héber neveit (itt szintén érdekes, hogy a héber nevek vegyesen, az anya és az apa neve alapján vannak írva, például Chájim Tuvjá ben Gitl vagy Efrájim ben Áser).

Az utókor, a történelem ismerői számára megdöbbentő, hogy a vészkorszakban, alig egy évvel a hazai deportálások és gettósítások előtt az imaházat újjáépítenek, mely az akkoriak megingathatatlan Istenhitét tükrözi, hogy a fojtogató antiszemitizmus mellett is képesek voltak nemcsak zsidók maradni, de a körülményeikhez képest még hidur micvát is csinálni, hogy imaházukat megszépítették. Ma ennek a rendíthetetlen tóraszeretetnek a lenyomatát láthatjuk a zsinagógában, a díszítések, a berendezés is innen eredeztethetők.

Vészkorszak

Miután egy fővárosi imaház közösségének a történetét próbáljuk rekonstruálni, még nehezebb feladattal állunk szemben. Részletes visszaemlékezések hiányában csak arra támaszkodhatunk, amire egyébként a témában Budapest esetében: hogy a fiatalabbak áldozatul eshettek a munkaszolgálat kínjainak, a közösség nagyobb részének pedig a nyilas terrort és a kegyetlen gettókörülményeket kellett túlélniük. Az imaházban elhelyezett mártír emléktáblán tizennyolc név áll, de két fő esetében szerepel az „és családja” megrázó kiegészítés is.

 

1947

Günsberger rabbi a hitközség más orthodox rabbijaitól abban különbözött, hogy ő nem vetette el a vallásos cionizmus eszméjét, sőt azért időnként még hajlandó volt harcba is szállni. A holokausztot túlélve 1947-ben a Szentföldre vándorolt, ahol fiai, a „Genizi fiúk” már korábban letelepedtek.5

 

1950

Három év szentföldi lét után Günsberger rabbi megtért az Örökké­va­lóhoz. Az Uj Kelet egy rövid ér­te­sítőjéből tudjuk, hogy a rabbi sír­kőállítása a Tel Aviv-i Náchálát Jicchák temetőben volt 1950. június 22-én, csütörtök délután 5 órakor.6

 

1956

A Budapesti Izraelita Hitközség Orthodox Tagozata megadta az 1956/57-es évre az imaházi engedélyét („Consessio”):

„Engedélyt adunk ezennel, hogy a VI. ker. Vörösmarty u. 55. sz. a. az 5717 zsinagógai és 1956/57 naptári évben nyilvános imaházat tartsanak fenn a Sulchan Aruch, valamint vallási hagyományainkban lefektetett szabályzatoknak /MINHÜGIN/ szigorú betartásával.”7

Érdekes megemlíteni, hogy ekkor a 100–100 női és férfi ülés helyett már csak 80–80 ülés volt az imaházban.

 

1966

Örökös díszelnöknek a fenn már említett Holzer Ignácot választották, az ügyvezető elöljáró Steinberg Henrik (1898–1988), a helyettese Káldor Zoltán lett, a pénztáros Wertheimer Arthur (1890–1976), az ellenőrök pedig Klein Ármin és Feldmann Arnold lettek.8

 

1971

December 4-én bensőséges ünnep helyszíne volt az imaház, ahol Holzer díszelnök 87. születésnapját ünnepelték. „Az ünnepelt végezte ezen a napon az előimádkozást és a régi ősi dallamon olvasta fel a napi Maftirt, áldásimával.” Az imát kidus követte.9

 

1976

„Wertheimer Arthur, az Ortodox Tagozat egyik régi tagja, a Szabolcs utcai kórház több évtizedes dolgozója életének 86. évében elhunyt. A Gránátos utcai ortodox sírkertben február 3-án mély részvéttel helyezték örök nyugovóra. A temetésen a kórház vezetősége is képviseltette magát. A Vörösmarty utcai imaház küldöttsége Steinberg Henrik, a Jósika utcai templom hívei Helfer Tibor vezetésével jelentek meg, az Ortodox Tagozat elöljáróságát Csillag Mór képviselte. Groszberg Jenő rabbi gyászbeszédében kiemelte az elhunyt mély vallásosságát. A Kél mólé rachamimt Lux Ignác recitálta. Gyászolják: húga, sógorai, sógornői.”10

1977

„Holzer Ignác, a Vörösmarty utcai imaház több mint fél évszázadon át volt áldozatkész elnöke 93 éves korában elhunyt. Temetése augusztus 9-én a rákoskeresztúri te­metőben nagy részvéttel ment végbe. Kálmán Tamás kán­tor gyászéneke után, Hochberger László főrabbi mon­dott gyászbeszédet. Megemlékezett az elhunyt em­beri jóságáról, hithűségéről, odaadó munkájáról. Fa­ragó Dezső, a TRIAL nevében mondott búcsút. Gyászolják gyermekei, unokája, rokonai és a hívek.”11

 

1978

1978-ban elhunyt Rónai József (1902–1978) az Ortho­dox Tagozat nyugalmazott főtisztviselője, aki a Dessew­ffy

utcai zsinagóga misna-előadója volt, de közreműkö­dött a Vörösmarty utcai imaházban is, ahol szintén előadásokat tartott.12

 

1980-as évek–2021

Az imaház a ’80-as évekre elnéptelenedett. Akik még ma­radtak, a Dessewffy utcai zsinagógában, míg mások a Hunyadi téri imaházban vagy egyéb zsinagógákban folytatták a napi imájukat, s minján hiányában fájó szívvel engedték le a súlyos rolókat az imaház ajtajain. Erre a megkérdezettek és a források nem emlékeznek biztosan, talán 1984-ben vagy 1986-ban volt ez a szomorú aktus.

Az egykori pesti imaházakból csak alig maradt néhány meg, a Vörösmarty utca 55-beli viszont, bár meglehetősen pusztuló állapotban, de mégis egy valóságos zárványként várt a felvirágozására. Kora tavasszal a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség felkereste az EMIH-et, hogy mivel ők jelenleg nem tudnák újból élettel megtölteni lezárt imaházukat, látván az EMIH pozitív példáit, használatra ajánlanák.

Az EMIH örömmel fogadta a kihívást, s az elmúlt fél évben rendíthetetlenül dolgozott, hogy eredeti fényében állítsa helyre a Torász Chájimot, hogy az 5782-es évtől kezdve újból az aktív hitélet helyszíne legyen. Az újraépítéshez sok sikert kívánunk Oirechman Smuliknak, az imaház új vallási vezetőjének!

 

Két visszaemlékező

A közösség második világháború utáni életéről visszaemlékezéseket találunk a Jelek a vízen című rendhagyó emlékiratban, melyet Niran Judit zenetudós-néprajzkutató gyűj­tött össze, amikor a zsidó közösségek zenéjét kutatta. A kötetben több kisebb zsinagógai közösség elevenedik meg az odajárók emlékezetén keresztül, a Vörösmarty utca 55. szám alatti Fóti Márton szavain keresztül:

„A harmincas évek végén felkerültem Pestre, és ide jöttem vissza a háború után. A Vörösmarty utcai imaházban kötöttem ki. Az egy különleges közösség volt. Ott mindenkinek komoly vallásos háttere volt még a háború előttről. […]

A kommunista időkben titokban jártam templomba. Egy munkagépkészítő és javító cégnek voltam a vezetője. Én alapítottam ezt a céget közvetlenül a háború után, de a kommunisták államosították. Némi harc árán engem választottak az élére, persze nem mint tulajdonost, annak ellenére, hogy teljesen saját erőből hoztam létre, eredetileg az én vállalatom volt. De legalább vállalatvezető lettem, és ez nagy könnyebbség volt, mert ellóghattam a zsidó ünnepeken. Korán reggel beszaladtam az üzembe, és azt mondtam, hogy valami sürgős dolgom van a központban, és nem tudom, mikor jövök vissza. Aztán persze nem mentem vissza, mert imaházban voltam egész nap. Bőven ledolgoztam más napokon, meg vasárnap, az egy olyan vállalat volt, ahol nem volt megállás. De bármennyit dolgozott is az ember, azt nem mondhatta, még egy vezető sem, hogy kérem szépen, ma böjt van, és én megyek dávenolni.”13

A másik visszaemlékező Erbszt Ávrahám Cvi, „Hari” volt, aki egy Mezőkaszony melletti kis szabolcsi faluból, Barabásról keveredett a fővárosba a holokauszt után:

„Pesten szerencsém volt, mert az, aki befogadott az albérleti szobájába, magával vitt a Vörösmarty utcai imaházba is. Rengeteget tanultam ott. A közösség Magyarország különböző részeiről és a környező országokból jött zsidókból verődött össze. Volt köztük néhány idős ember, aki szinte mindent tudott, amit csak az imádkozásról tudni lehetett. […] Olyan szempontokra és részletekre hívták fel ott a figyelmem az imában, amelyeket korábban sosem gondoltam. Mindegyikünk tudott valamit, és egymást tanítottuk, és ezért ez egy erős és komoly közösség lett. Nem voltak rangok, főrabbi, főkántor és efféle nevetséges dolgok, és nem kértünk támogatást a hitközségtől. Mert akkor beleszólnak, és mi azt akartuk, hagyjanak békén minket, hogy csinálhassuk a dolgainkat, ahogy nekünk tetszik. Akik ma Budapesten imádkozni tudnak, azok többsége ebből a közösségből jött.”14

 

1 Lásd például: „Szijüm-ünnepség Budapesten.”, Orthodox Zsidó Ujság, 1943. 5. évf. 37. szám, 7. old.; 2 „Holzer Ignác”, A budapesti egységes hálózat (Budapest és környéke) betűrendes távbeszélő névsora. 1942. 205. old.; 3 „Hirek – Egy egyleti rabbi ünneplése.”, Zsidó Ujság, 1934. 10. évf. 49–50. szám, 10. old.; 4 Az imaház 1941. augusztus 31-én, a gépelt kérdésekre kézzel válaszolt statisztikai kérdőíve alapján. Iktatószám nélküli. Az Orthodox Levéltárból.; 5 s. m., „Ráv Günsberger Jicchák Slomo”, Uj Kelet, 1960. 41. évf. 3603. szám, 11. old.; 6 „Hirek – Günsberger Ignác”, Uj Kelet, 1950. 33. évf. 566. szám, 4. old.; 7 Budapesti Izraelita Hitközség Orthodox Tagozat 1956. augusztus 17-én kelt consessioja. Iktatószám nélküli. Az Orthodox Levéltárból; 8 „Hírek – A BIH Ortodox Tagozatának Torasz Chajim…”, Uj Élet, 1966. 22. évf. 1. szám, 6. old.; 9 „Hírek – Holzer Ignác 87 éves.”, Új Élet, 1972. 27. évf. 1. szám, 6. old.; 10 „Halálozás – Wertheimer Arthur”, Új Élet, 1976. 31. évf. 4. szám, 6. old.; 11 „Halálozás – Holczer Ignác”, Új Élet, 1977. 32. évf. 17. szám, 8. old.; 12 „Halálozás – Rónai József”, Új Élet, 1978. 33. évf. 23. szám, 6. old.; 13 Niran Judit, Jelek a vízen. Budapest: Libri Kiadó, 2014. 179–180. old. A továbbiakban mint: Niran, 2014.; 14 Niran, 2014: 205.; 15 Niran, 2014: 206.

Külön köszönettel tartozom Lózsy Tamásnak, aki segített fellelni az imaház archív anyagát.

 

Az Egység 145. számában jelent meg. 

 

 

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 145. szám – 2021. augusztus 15.