A sokszor kiüresedett vallási gyakorlat, illetve az idősebb generációk elfordulása a hitélettől a fiatal amerikai zsidók tekintélyes részét is elidegenítette a saját tradícióitól. A felemelő vallásos élményeket és a parancsolatok örömteli betartásának lehetőségét kínáló haszidizmus újfajta megközelítési módjai azonban sokuk számára elérhetővé tesznek valamit, ami addig hiányzott az életükből: utat a saját lelkükhöz.
A lélek hangjai
Súlyos ütemek jelzik az ütött-kopott brooklyni bérház harmadik emeletére érkezőnek, hogy jó helyen jár. Csütörtök késő este van, az ideiglenes helyszínen, amely éppen – ki tudja, meddig – otthont ad a szokásos, heti Chulent (sólet) klubnak, a Moshiach Oi! játszik. A féktelen punk futamok és a nyomukban elharapódzó őrjöngés még az estek rendszeres látogatóinál is kiverik a biztosítékot. Pedig a Chulent folyton változó közönsége igazán hozzászokhatott ahhoz, hogy a sábesz előtt egy nappal rendezett bulikon mindig csupa olyasmivel találkozhat, ami még a New-York-i underground hipertoleráns közegéből is kitűnik meghatározhatatlanságával. A rögtönzött koncert excentrikus, egykori vagy félig-meddig továbbra is a közösségükhöz tartozó haszid zsidókból, útkeresőkből vagy szimpla sznobokból álló közönsége megütközve figyeli, amint három bő vászonnadrágba, tornacipőbe és kapucnis felsőbe öltözött fiatal haszid a mikrofonokba hörögve szólít az Örökkévaló szolgálatára. A heves pogózás közben repkedő hosszú pajeszok és ciceszek szokatlan értelmezést adnak a bonyolultnak kevéssé nevezhető zenei szerkezetnek. Az ortodox zsidóságot a lázadás aurájával felövező zenészek neohaszidok. Fiatal zsidók, akik spirituális tartalommal akarják megtölteni a szüleiktől örökölt formális vallásosságot.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a neohaszidoktól rendszerint idegen a Moshiach Oi! tagjaira jellemző kemény, provokatív fellépés, a fülhasogató, szélvészgyors és már-már agresszivitásig fo-
kozott zenei formák iránti vonzalom. Figyelmük sokkal inkább a lassú, gyakran szavak nélküli hangalakok ismétlődő énekéből érzelemteli dallammá összeálló haszid nigunok, illetve a hagyományos zsidó liturgia lélekemelő feldolgozásai felé fordul. A haszidizmus ugyanis a mozgalom 18. századi kezdetei óta a zsidóság mély és örömteli megélését, az élet minden pillanatában a Teremtő felé irányuló odaadást hangsúlyozta. A lélek rejtett erőforrásait mozgósító haszid életmód gyakorlásával a hívő olyan lelki élményekre tehet szert, amelyek az Örökkévalóhoz való ragaszkodáson keresztül elfeledtetik vele a személyes létezése kereteit, egyúttal az isteni teljesség megtapasztalásához vezetik el.
Egy korai neohaszid
Ám a zsidóság zárt világába jelentős késéssel megérkező felvilágosodás, nyomában az emancipáció korábban ismeretlen tapasztalatával, az európai nagyvárosok zsidóságát fokozatosan eltávolította a tradícióitól, miközben elérhető közelségbe hozta számukra a polgári identitás és a társadalmi felemelkedés csábító lehetőségét. Csakhogy az áhított kényelemért a lelki élmények után szomjazó zsidó léleknek óriási árat kellett fizetnie. A gyökereiket és ezáltal önazonosságukat vesztő, asszimilált, vallástalan zsidók a szellemi küldetésük teljesítése helyett hasztalan próbálták a lelki igényeiket egyik izmustól a másikhoz kapva kielégíteni. Ez az egzisztenciális válság és a vallásos élmény iránti csillapíthatatlan vágy vezette a haszidizmus misztikus világa felé a múlt század egyik legkiválóbb filozófusát, Martin Bubert is.
Buber szellemi ébredését a nagyszülői házban szerzett tapasztalatai indították el. Nagyanyjától az irodalom szeretetét, bankigazgató és nagykereskedő nagyapjától pedig a hagyományos zsidó történetek iránti vonzalmát tanulta. Az időközben meggyőződéses cionistává lett Buber véletlenül talált a haszidizmust megalapító Báál Sém Tov rabbi hagyatékára, a Cáváát HáRivás című könyvre, amely örökre megváltoztatta az életét. A haszid tanítások szentsége lenyűgözte a fiatal tudóst, aki megszállottan gyűjteni kezdte a haszid közösségeket vezető cádikok, igaz, szent emberek mély tanulságot hordozó, csodás történeteit.
Első kötetét, a híres haszid rebbe, a breszlovi Náchmán tanításait bemutató, először 1906-ban megjelent, majd többször is átdolgozott Die Geschichten des Rabbi Nachman-t (Náchmán rabbi történetei) két évvel később az alapító életét olvasmányos formában feldolgozó Die Legende des Baalschem (A Báál Sém legendája) című mű követte. Az írások megjelenése között eltelt időben, illetve később is, Buber intenzíven beleásta magát a vallástörténetbe, így az újabb és újabb írások már az időközben megszerzett tárgyi tudást tükrözve (ki)érleltebb képet adnak a haszidizmus kezdeteinek világáról. Ennek ellenére sem az említett két könyvre, sem a nyomukban napvilágot látott, magyarul is elérhető Haszid történetekre sem érdemes tudományos hitelességű munkaként tekinteni. Jobb, ha magas irodalmi értékű, mély bölcsességet rejtő, inspiráló történetek válogatásaként kezeljük őket. Buber nem tartotta sokra a vallás gerincét adó normatív szabályrendszert, a törvényeket vagy a hagyományos zsidó életre jellemző, a hétköznapokat és az ünnepeket át- meg átszövő rituálék összetett hálózatát. A filozófus érdeklődésének középpontjában a Teremtővel intim, személyes párbeszédbe kezdő ember állt. Az élet értelmét kereső és jó esetben meg is találó, a legjelentéktelenebb tetteit is megszentelő hívő azonban Bubernél nem az önfeladásra helyezi a hangsúlyt a Teremtővel való kapcsolatában, hanem az én kiteljesítésére. A spiritualitás embere ezért a teremtést átható isteni lényeg felismerése helyett a jelenségek világát magasztalja fel. Buber vallásossága, újraértelmezett haszidizmusa tehát maga is a modernség terméke. Gyors eredményeket, instant élményt ígér, a szakadatlan istenszolgálat heroikus kihívása és a vallásos élet hagyományos kötelmei helyett.
Közeledés vagy távolodás a hagyományoktól?
A neohaszidizmus második, máig ható korszaka a 60-as évek marihuánafüstbe burkolódzó, ellenkulturális Amerikájában kezdődött el. Egy, a rabbiképesítését a lubavicsi Chábád haszid mozgalomban megszerző, és az utolsó rebbe, Menáchem Mendel Schneerson felkéré-
sére a hagyományos zsidóság üzenetét a hippik körében is terjesztő rabbi, Zálmán Schachter-Shalomi néhány, különösen jól sikerült LSD-utazást követően úgy döntött, hogy a hagyományos zsidóságnak hátat fordítva az önkifejezés új, „szabadabb” útjait kezdi el járni.
Az eredmény egy, a New Age-ből, radikális feminizmusból, személyközpontú pszichoterápiából, némi fogyasztóbaráttá tett buddhizmusból és a zsidó vallás felhigított, a nyílt panteizmusig átértelmezett változatából összeállt nagyszabású spirituális kísérlet lett. Schachter-Shalomi múlhatatlan érdeme azonban, hogy barátjával, a szintén a Chábád mozgalom szárnyai alól induló Slomo Carlebach rabbival együtt számos fiatal amerikai zsidót indítottak el a saját szellemi gyökereik felé (vissza)vezető úton. Többek között Arthur Green-t, egy, a tudományos körökben is nagyra tartott liberális rabbit, aki a 60-as évek végén lett Schachter-Shalomi tanítványa, és aki a zsidó miszticizmusról, a kabbaláról, illetve a haszidizmusról írt könyvei mellett a haszid hagyomány saját morális érzékenysége szerint átszabott és újragondolt, posztmodern változatával számos követőre talált a szociálisan elkötelezett, egalitárius, progresszív zsidó körökben. Az általa radikális zsidóságnak is hívott, saját neohaszid teológiája ambiciózus célkitűzést próbál megvalósítani: Nietzsche, Kafka és Camus nyomán a 21. századi zsidónak az autoritás elfogadásának kényelmetlenségeitől megszabadított, humanista és kreatívan újraértelmezett zsidóságot szán, olyat, amelyben a hangsúly a személyes megélésen és értelmezésen van, nem a hagyományos zsidóság alapját jelentő Kinyilatkoztatáson.
Vissza a gyökerekhez
A 60-as évek világmegváltó hangulata azonban nemcsak a forradalmi újítókat, hanem a torzítatlan hagyományok felé visszaforduló konzervatív lázadókat is magával ragadta. Közéjük tartozott egy korán elhunyt, nagy műveltségű rabbi, Dovid Din is, aki követői jó részéhez hasonlóan a buddhizmus felől tért vissza saját zsidóságához. Din New York-i, Boro Park-beli lakásában a mondandójától és inspiráló személyiségétől egyaránt megittasult fiatalok csoportjai előtt tartott előadásain minden egyes témát a történelem, a filozófia és a lélektan mellett a haszidizmus és a kabbala szemszögéből is megvilágított. Az elméleti tudás átadása mellett zsidó meditációt is oktató rabbi minden túlzás nélkül előképének nevezhető a vallás előírásait szigorúan megtartó, egyúttal a haszidizmus szellemi örökségének teljességében otthonosan mozgó, de a mozgalom egyetlen irányzata mellett sem elkötelezett mai neohaszidoknak.
Ez utóbbiak talán legfontosabb szellemi vezetője egyébként az a Ráv Moshe Weinberger, aki a modern ortodox New York-i Yeshiva University rabbiképző intézetének egyik lefontosabb tanára. A megjelenésében is csalhatatlanul haszid rabbi meghatározó pozíciója a nagynevű intézményben korántsem magától értetődő. A megalapítása óta a haszid tanokkal távolságtartó, a litván típusú, szigorú, alapos és száraz talmudtanulás hagyományait folytató teológiai szemináriumon a haszidizmus megjelenése valóságos forradalmat robbantott ki. Ráv Weinberger ma már maga is valóságos intézmény a tanintézményen belül. A haszidizmus külső jeleit modern utcai viselettel vegyítő tanítványai körében rendszeresen felkeresi az egykori nagy rebbék európai sírhelyeit, illetve azokat a konkrét iskolákhoz nem, vagy csak lazán kötődő haszid rabbik közösségeit Izraelben, akik hozzá hasonlóan a személyes útkeresésre, az elmélyülés és a misztikus szemlélődés fontosságára, és mindezek nyomán a meghatározó spirituális élmények elérésére helyezik a hangsúlyt.
Ráv Weinberger hatása minden túlzás nélkül messze túlmutat a Yeshiva University tanházának falain. New Yorkban egyre-másra indulnak a Chábád haszidizmus alapművét, a Tánját és egyéb haszid szövegeket oktató tanulási programok, míg az olyan neohaszid együttesek, mint a tradicionális nigunokat folkkal, blues-zal és reggae-vel elegyítő Zusha a slágerlisták élét ostromolják. Úgy tűnik, a tengerentúli zsidó fiatalok kezdik felismerni, hogy a hagyományos zsidóságnak
van mondanivalója számukra, ahogy lassan rájönnek arra is, hogy a haszidizmus képes melegséget és életet hozni a vallás gyakorlásába.
Réti János írása
Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 100. szám – 2017. november 20.