Köves Slomó beszéde a budavári zsinagóga avatóünnepségén.
„Ezért sírok éjt s napot, s nincs ki vígasztalna.
A sok száz szent könyvért, amelyen tapodtak,
Darabokra tépve a házak ablakait tapasztották be velük,
Vagy az utcák sarába vetették.
Ó miképp lett parázna nővé az egykor oly hűséges város!”
Amikor Schulhov Izsák, Buda utolsó rabbija, ezeket a sorokat írta a 17. század végén, a budai vár ostromában elpusztult zsidókról és zsidó kegyhelyekről, valószínűleg nem gondolt arra, hogy közel 350 ével később, a sokat látott Buda, amelyet a fenti idézetben, a JEREMIÁS ÁLTAL SÍRATOTT Jeruzsálemhez hasonlít, ismét tisztelettel és örömünneppel fogja népe fiait fogadni.
Nyílván nem gondolta, mint ahogy nem gondolta feltehetően Szender Tauszik sem, a budai zsidó foglyok megmentője, hogy abban a zsinagógában, ahol a budai ostrom alatt védelmezve összegyűjtötte a rémült budai zsidókat, ismét felhallatszik majd Jákob hangja, a zsidó nép örök fohásza. Mint ahogy nem gondolhatta, az a remegő kezű művész sem, aki éppen valamelyik ostromtól való félelmében rajzolta Dávid csillaga köré a papok áldását, védelmező kabbalaként, a most újjáavatott imaház falára.
Tisztelt Elnök úr! Rabbik urak! Excellenciás urak és hölgyek! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Nagy nap ez a mai! A zsidó nép él! Nem erőnk, hatalmunk, nagyságunk okán élünk! Hanem mert ragaszkodunk az isteni kinyilatkoztatás örök tűzéhez, ahhoz a kiolthatatlan tűzhöz, ami fényt és értelmet ad a létnek, létünknek. Amely erőt ad fizikai vagy szellemi viszontagságok idején és értelmet ad a jólét elkényelmesítő éveiben is.
Mózes – a Biblia elbeszélése szerint – egy égő csipkebokorban találkozott először Istennel. „A bokor lángolt, de nem égett el…” – ezt látta Mózes. A kommentárok szerint a lángoló, de el sohasem égő csipkebokor az örökkétartás titkát hivatott megtanítani. A csipkebokor nem a lángok dacára, hanem éppen a lángolás miatt, nem égett el. Az Örökkévaló tüze, az örök tűz, az élettel teli spirituális tűz, a kitartó hit tüze az, ami biztosítja, hogy ha lángol is az a csipkebokor, soha se égjen el.
Ez az a tűz, aminek örök lángjáról ma ismét tanúbizonyságot tehetünk, ez az az a láng, amelyről nem csak tanúbizonyságot tehetünk, hanem kiérdemeltük, hogy továbbvihetjük.
„Kő a falból fog kiáltani és léc a fagerendázatból felel majd neki. Mert megtelik majd a föld az Örökkévaló megismerésével, mint vizekkel, melyek a tengert borítják.”
Chábákuk próféta így írja le a végső megváltás idejét. Ma, amikor egy közel 350 éve elcsendesedett zsinagógát avatunk újra Budapesten, amikor egy sok nemzedék óta kiszáradt zsidó családfa sarját avatjuk újra rabbivá, amikor 70 évvel a holokauszt után megérhetjük, hogy mindezt sok száz ember, szabadon és emelt fővel ünnepelheti a Budai Várban, Magyarország köztársasági elnökének jelenlétében, akkor úgy érzem nem vagyunk messze Chabakuk ígéretétől.
Ugyanakkor minden jeles nap, alkalom is egyben, hogy levonjuk az aktuális tanulságokat. Erre a jeles napra készülve jómagam is végiggondoltam mi lehet a mai nap üzenete. Gondoltam arra, hogy például emlékeztet bennünket ez a nap arra, hogy a sokat emlegetett 1000 éves magyar-zsidó együttélésnek hány és hány felmérhetetlen értékű kihasználtalan öröksége van. Gondoltam arra, hogy érdemes lenne beszélni például Mátyás király zsinagógájáról, ami csupán 100 méterre innen, a föld alatt van temetve, majd a hatvanas években újra visszatemetve, és várja megváltását. Gondoltam arra, hogy a nyilvánosságot felhasználva, most kellene a közvéleményt és a kormányzatot megkérni arra, hogy fogjunk össze ennek a zsinagógának a megmentéséért is.
De leginkább arra gondoltam, hogy saját közösségemhez fordulok és arra kérem őket: Testvéreim és barátaim! Soha ne legyetek közömbösek. Ne legyetek közömbösek, mert az emberre leselkedő legnagyobb veszély, a közöny, az említett tűz kialvása! Talán Salamon király idejét leszámítva, feltehetően soha nem volt a zsidóság sem a világban sem Magyarországon olyan fizikai, anyagi biztonságban, mint az utóbbi pár évtizedben. Ügyeljünk rá, hogy ez a biztonság ez a jólét ne az elkényelmesedéshez, saját gyökereink és értékeink feladásához, ne a bénító közönyhöz vezessenek, hanem ahhoz, hogy a fizikai jólét lehetőségeit kihasználva újra kapcsolódjunk gyökereinkhez, újraélesszük elfeledettnek hitt iskoláinkat, megüresedetnek gondolt templomainkat, kihaltnak vélt közösségeinket!
Ne hagyjuk a tüzet kialudni!
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 110. szám – 2018. szeptember 3.