Összefoglaló cikkünkben az Egyenlőség című zsidó hetilapból szemlézzük az 1921 februárjában megjelent fontosabb írásokat, érdekesebb történeteket.
Magyar zsidó tudományos siker Hollandiában
Dr. Blau Lajos (1861–1936), a Rabbiszeminárium igazgatója hazatért négyhetes hollandiai útjáról, ahol az ottani tudományos társaság meghívásának eleget téve tartott előadásokat arab és görög papiruszokról, illetve a Talmudról. Előadásait a holland tudományos világ vastapssal dicsérte.
Újból aktív lett az IMIT
Bánóczi József (szül.: Weisz, 1849–1926) író, az MTA levelező tagja újból megnyitotta az Izraelita Magyar Irodalmi Társaságot (IMIT), mely aktivitása 1918, a vesztes háború óta szünetelt, de ahogy Bánóczi mondta:
„Mint sorscsapás nehezedett ránk a szörnyű vég, melyet annyi munka és áldozat nem tudott elkerülni, annyi elszántság és lemondás nem bírt megenyhíteni. De kábultság immár szűnőfélben s a lázadó szenvedély lohadóban. A csüggedést reménykedés, a kishitűséget bizalom kezdi fölváltani s mint a bújdosni induló Toldi Miklós az anyjának, úgy szerenők mi is megizenni a világnak: gyászba borult mostan csillaga a magyarságnak:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla,
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.
De azért nem hal meg, csak olyaténképpen,
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle.
Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja,
Még a csecsszopó is álmélkodik rajta.
Igen, valamennyiünkben él a hit, hogy
Magyarország, amely volt, újra lesz –
Nagy és hatalmas, szabad és igazságos.
Hogy pedig e boldog jövendőt biztosítsuk és siettessük, annak egyetlen biztos útja és módja: a munka, az állandó, a szünet nélkül való munka. Ebből a szent föladatból az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság is becsülettel kiveszi a maga részét.”
Az IMIT első felolvasóestjén Heller Bernát (1871–1943), irodalomtörténész, a zsidó gimnázium igazgatója Arany Jánost olvasott fel, illetve elemezte annak munkásságát zsidó szempontból. Kiemelte, hogy Arany mennyire vonzódott az agádához, vagyis a zsidó legendához, ami azért is érdekes, mert egyébként nem igazán tanúsított különösebb fogékonyságok más legendák iránt. Az esten Kiss József (1843–1921) költő legújabb verseit olvasta fel.
Intervenció az izraelita vallású katonákért
A februári hírek között találjuk a pesti hitközség intervencióját a zsidó katonákért, egy levelet, melyet Belitska Sándor (1872–1939) honvédelmi miniszternek írtak, s kérték, hogy vizsgálja meg az izraelita vallású katonákkal történő bánásmódot, és lehetőség szerint szüntesse is meg a diszkriminációt. Székely Ferenc (szül.: Schlesinger, 1858–1936) udvari tanácsos, a hitközség elnöke négy konkrét esettel illusztrálta a méltatlan állapotokat:
Tolnán a zsidó katonákat a keserűsi erdő szénégető kunyhóiban helyezték el éjszakai szállásra. Nagykanizsán a zsidó katonákat külön században helyezték el, melyet „Júda-századnak” hívnak. Szolnokon vitézségi érdemrendes férfiakkal építtetik a Move jégpályát. Egerben pedig a megbízhatatlan munkások közé sorozzák be a zsidókat…
Szabadiskola a kirekesztett zsidó művészeknek
Fényes Adolf (szül.: Fischmann, 1867–1945) és Magyar-Mannheimer Gusztáv (1859–1937) ismert festők elérkezettnek látták az időt a cselekvésre, és az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) égisze alatt megszervezték az iskolákból kirekesztett művésznövendékek Művészi Szabadiskoláját, mely ideiglenesen a Mexikói úti Wechselmann-féle vakok intézetének második emeletén lévő, korábbi női társalgótermeiből átrendezett műtermeiben volt. Az Egyenlőség riportereinek ottjártakor éppen 25 növendék rajzolt két idős embert, egy „jóságos arccú szegény öregasszonyt”, és egy „okosszemű, őszülő szakálló öreg urat”, akik a Pesti Chevra Kadisa Aggok Házából sétáltak át portrét ülni.
Tábornoki látogatás a miskolci izraelita nőegyletben
Miskolcon a Korona Szálló nagytermében tartott díszközgyűlést a Deborah Izraelita Nőegylet azon alkalomból, hogy az egylet beiktatta ezredik tagját is. Princz Jakabné (1870–1943) elnöknő elmondta, hogy az egyesület világháborúban folytatott működése, így a sebesültek és rokkantak támogatása megmutatta, hogy a miskolci zsidóknak sem hazaszeretet, sem valláserkölcsi felfogást nem kell tanulniuk senkitől, mások viszont nagyon is tanulhatnak tőlük. Az ünnepségen részt vett Nagy Pál (1864–1927) tábornok is, aki nem sokkal később a vitézi rend egyik első tagja lett, 1922–1925 között pedig a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka is volt.
A bicskei zsidó hősi halottak emlékünnepélye
A bicskei első világháborús hősök emlékére február 2-án rendeztek emlékünnepséget, melynek keretében a 22 bicskei izraelita hadviselt emlékére állítottak táblát a zsinagógában. A Szózat eléneklése után Goldberger Izidor (1876–1944) tatai rabbi, aztán Blau József (1879–1944) hitközségi elnök beszélt, majd sióagárdi Zöld Márton (szül.: Grünhut Móritz, 1865–1946) nyugalmazott honvédezredes leplezte le az emlékművet. A zsinagógai ünnepség a Himnusszal ért véget, délután pedig a Korona Szállóban folytatódott, ahol dr. Dombóvári Géza (szül.: Schulhof, 1848–1918), a pesti hitközség jogsegítő irodájának főnöke az alábbi ünnepi ódát olvasta fel:
„A bicskei zsidó hős halottak emlékére.
Hős halottaink is sorakozni fognak,
Szövétneket gyújtva igazságnak, jognak.
Mit rágalom épít, bálványokat,
Hatalmas öklükkel törik le azokat.
Számonkérik a szót, mely hősöket sérte,
Követelve nyomban elégtételt érte.
Számonkérni a szót mind fölsorakoznak,
Akik nekimentek olasznak, orosznak.
Meg is kérdik tőlük mid egy szálig mentek:
Hol is voltatok ti, mikor halni mentem?
Ugye hátul, testvér, szépen meglapultál,
Mer’ ha nem így volna, minket nem szapulnál.
Hátul ugye-e testvér, ahol biztos minden,
Fölül azért vagytok, mink meg azért mind lenn.
Vérünk áldozók fel szent magyar hazánkért,
Míg a halál lehe könyörtelen ránk ért.
Jól tudod ezt, testvér! Mégis azt meséled:
Mikor elül voltál, mink nem voltunk véled.
Hős halottaink is rohamozni fognak,
Szövétneket gyújtva igazságnak, jognak.”
Krausz debreceni főrabbi elhunyt
Február 4-én örök álomra szenderült a debreceni status quo hitközség köztiszteletben álló rabbija, Krausz Vilmos (1853–1921). Debrecenben három évtizedig működött, előtte pedig a kiskunhalasi ortodox hitközség rabbija volt. Mint a pozsonyi jesiva végzettje konzervatív szellemben vezette a hitközségeit, de vallásossága mellett kitűnt hazafiasságával is, például Szászrégenben (Reghin, Románia), ahol először szolgált, ő alapította meg a település magyar nyelvű iskoláját. Halála előtt magához hívatta 14 gyermekét, de közülük külön már csak a legkisebbet tudta megáldani, a többiekre már nem maradt ideje a földi pályafutásán, mert először hazáját, városát, felebarátait és a családját kollektíve áldotta meg. Halálhírére a családjánál Baltazár Dezső (1871–1936) református püspök személyesen fejezte ki részvétét.
A „nem” antiszemita Prohászka és a cionizmus
Ezekben az években a cenzúra számos cikket törölt az Egyenlőségben, ehhez mérten meglepő, hogy az újságban maradhatott az, melyben Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári püspököt Tomás de Torquemada (1420–1498) domonkos szerzetes, spanyol inkvizítorhoz hasonlították, kinek nevéhez több ezer ember lemészárlása és elűzése kötődik, melyet az „egy ország, egy nép, egy vallás” jelmondat zászlaja alatt végzett.
A cikk apropója az volt, hogy a magyarországi cionisták (a hazai zsidóság egy elhanyagolható része, és akiket az asszimilációpárti Egyenlőség mindig negatív színben tűntetett fel) felkeresték Prohászkát, hogy megkérdezzék mit gondol a cionizmusról, mire a püspök az alábbiakat mondta:
„Lehetetlenségnek tartom, hogy míg egy zsidó jó zsidónak tartja magát, egyszersmind ne legyen cionista is. Mert az a megállapítás, hogy a zsidóság nem nemzetiség, hanem csak felekezet, voltaképpen abszurdum. A zsidóság előtt tehát két út van: ha zsidó akar maradni, a cionizmus, ha nem, a föltétlen asszimiláció. Megvallom, hogy asszimiláció alatt én itt a vallásból való kilépést is értem, mert enélkül csakugyan nem lenne igaz és őszinte a zsidóság asszimilációja. Én csak annyit mondhatok, hogyha én zsidó volnék cionista lennék.
És látja, engem antiszemitának tartanak. Miért lennék antiszemita? Van eszemben. Azért, mert a numerus clausus mellett beszéltem. Magyar és keresztény ember vagyok, csak természetes, hogy a magyarság és kereszténység érdekeit képviselem.”
Hát igen, Prohászkának, akinek apja Morvaországból jött, egyébként pedig németek voltak a felmenői, anyja pedig, akinek gyökerei Svájcba vezetnek vissza, egyszerű volt magyarrá válnia, hiszen a vallása az „megfelelő” volt, s onnantól kezdve ő már igaz magyarnak számított, annak ellenére, hogy felmenői kevésbé voltak magyarok, mint a legtöbb hazai zsidónak…
Az Egyenlőség szerkesztőit annyira felháboríthatta Prohászka kijelentése, hogy egy valóságos pamfletet írtak, melyben Prohászkát a középkori Torquemadához hasonlították:
„Munkatársunk az éjféli órákban felkereste Torquemanda Tamást és tőle is megkérdezte, hogy mi a véleménye a cionizmusról. Ez a kedves és kitűnő férfiú, aki mint a spanyol inkvizíció feje majdnem kilencezer zsidót égetett el elevenen, méltán tarthat számot arra, hogy véleményét ebben az ügyben kikérjük, meghallgassuk és kövessük. […]
– Mi a véleménye excellenciádnak a cionizmusról?
– Először is legyen szíves megmondani, hogy kik azok a cionisták? Talán marannusok?
– Ellenkezőleg! A magyar cionisták olyan zsidók, akik mialatt a magyar zsidóságot egy sötét és kegyetlen korban a kínpadra vonták, barátkoztak az inkvizítorokkal. Elvtársaiknak vallották magukat és hittestvéreik számára az ő véleményüket jelölték ki követendőnek.
– No, ami az ilyen zsidókat illeti, az ilyen zsidókat helyeslem. Ha zsidó lennék, magam is ilyen cionista lennék. És miről nevezetesek még a cionisták?
– Arról, hogy külön nemzetiségnek deklarálják a zsidóságot.
– Ezt okosan teszik, igen okosan. Magam is mindig ezen az állásponton voltam. Tiszán akarok látni. Vagy-vagy! Vagy becsületes spanyol keresztény valaki, vagy zsidó. Azért, mert nyolc-kilencezer zsidót elevenen elégettettem, félrevezetett, könnyelmű és felületes egyének, teljesen alaptalanul, antiszemitának tartanak. Van eszemben antiszemitának lenni! Én spanyol és keresztény ember voltam világ életemben, csak természetes tehát, hogy a spanyolok és a kereszténység érdekeit képviseltem és nem a zsidókét, akik nem keresztények és nem spanyolok.”
Megakadályozott püspöki látogatás a szegedi főrabbinál
Baltazár püspök és Márk Endre (1851–1939) udvari tanácsos, Debrecen volt polgármestere február 19-én szombaton Szegedre látogatott, ahol megpróbálták felkeresni a házi őrizetben lévő dr. Löw Immánuel (1854–1944) főrabbit. Mivel azonban a püspökéknek nem volt látogatási engedélyük, ezért az őr nem engedte be őket. Köztudomású volt, hogy Löw rabbit koholt vádakkal, mint „magyargyalázót” tartják őrizetben, habár akkor, majdnem egy év elteltével sem készült el még a vádirat…
A püspök és kísértete hétfőn megtekintette a szegedi zsinagógát, melynek részleteit mind Löw főrabbi álmodta meg, s mert a motívumok mögötti tartalmat most maga nem tudta bemutatni, helyette fia és Löwinger Adolf (1864–1926) rabbi kalauzolták az illusztris vendégeket.
Az igazságügyi miniszter botrányt keltő statisztikája
1921. február 21-ének álmos hétfő reggelén Tomcsányi Pál (1880–1959) igazságügyi miniszter a jelenlévő nyolc nemzetgyűlési képviselő elé egy botrányos statisztikát terjesztett. Botrányos, mert botrányt kiváltani készült, és botrányos, amilyen hanyagsággal készítették. A statisztika a bűnös hadseregszállítókról szólt.
Még a numerus clausus országos határozattá emelkedésének napján (1920. szeptember 21-én) Sándor Pál (szül.: Schlesinger, 1860–1936) képviselő, a zsidó közélet egy prominens alakja indítványozta, hogy készítsenek hivatalos statisztikát a magyar zsidók világháborús részvételéről. Az indítványt a nemzetgyűlés elvetette, azonban elfogadott egy másikat, a német származású, Pröhle Vilmos (1871–1946), Keresztény Nemzeti Egyesülés párti képviselőjét, aki nem csak a zsidó katonákról akart kimutatást, de a bűnös hadiszállítókról is, és elsősorban arról, hogy hány zsidó volt közöttük.
Önmagában érdekes volt, hogy Tomcsányi miniszter miért sietett már hétfő reggel elhadarni az adatokat, hogy azokat különösebb vita nélkül helyezzék a nemzetgyűlési irattárba, ahonnét aztán kiválóan lehet majd használni a legkülönfélébb antiszemita agitációkra is. De ami egyenesen elképesztő volt, hogy az igazságügyi miniszter a zsidókról, mint fajról vagy nemzetiségről beszélt.
Addig egyetlen miniszter sem állította szembe a magyar fajt a zsidó fajjal, ez leginkább az elszakított területek népszámlálóinál dívott, akik előszeretettel szorgalmazták (hangsúlyozni kell, hogy sikertelenül), hogy a zsidók ne magyaroknak, hanem románnak, szerbnek stb. vallják magukat.
Tehát a miniszter statisztikája: 1918-ig, a forradalom kitöréséig 1097 hadseregszállítási ügy merült fel, azonban Tomcsányi kimutatása nem erről az 1097 darab ügyből készült, csupán 529 darabból, melynek az aktáit be tudták szerezni. Azaz a valós ügyek kevesebb, mint fele szolgált a statisztika alapjául, arról tehát egyáltalán nincs adat, hogy a szállítások másik felében kik voltak a személyek… A csonka statisztika 529 ügyében 1018 vádlott szerepelt, közülük 741 volt zsidó és 277 keresztény. A zsidók közül felmentettek 685-öt, elítéltek 156-ot. A 277 keresztény közül elítéltek 55-öt. Az Egyenlőség munkatársai ezt kissé ironikusan az alábbiak szerint kommentálták:
„Mit mondjunk ehhez? Sokaljuk a keresztények számát. A hadsereg szállítói ugyanis nagyrészt kereskedők voltak. És noha nem minden zsidó kereskedő, a kereskedőknek túlnyomó többsége, amint köztudomású: zsidó. Az igazságügyminiszter azt állítja, hogy a sok ezer becsületes zsidó hadseregszállító között akadt 156 olyan, aki megtévedt. Sok ez? Nem sok. Vélük szemben, áll 55 elítélt keresztény, akiknek a száma azonban nem teljes. A hadseregszállítás keresztény bűnöseiről szóló statisztika nagyon is hiányos. Hiányos, mert csak polgári személyekre terjed ki. Holott, ahhoz, hogy egy zsidó civil panamázhasson, kellett, hogy társul szegődjék hozzá egy katonatiszt, aki viszont az esetek 99 százalékában nem volt zsidó. A civil zsidó gazemberekkel szemben, pendantként állnak bűntársaik: az egyenruhás nem-zsidó panamisták. Akik viszont egyáltalán nem szerepelnek a Tomcsányi Pál statisztikájában.”
Az pedig már külön érdekesség, hogy a hadseregszállítás korábbi statisztikáival összehasonlítva Tomcsányiét, több helyen kapunk eltérést a számokban. Ki számolt hát helyesen? Indoklás és az differencia kutatásának hiányában ezt nem tudjuk, azonban biztosan állítható, hogy az ilyen statisztikák a kártyavárhoz hasonlítanak, vagyis elég egy helyen megbolygatni, az egész összedől. Az Egyenlőség az alábbiakban fejezi be az igazságügyi miniszternek írt kommentárját:
„156 gazember miatt rágalmazzák meg az egész magyar zsidóságot az antiszemiták a legaljasabb bűn vádjával. Becsület ez?
156 a száma azoknak a bűnösöknek, akik miatt erkölcsi vérvádat emel, pogromra izgat az antiszemita propaganda az egymillió főnyi magyar zsidóság ellen. Tisztesség ez?
156!
Szabad volt-e, szabad-e az egész, hazafias, áldozatra kész, közel egymilliónyi szenvedő zsidóságot megrágalmazni? Becsületében, tisztességében megtámadni? 156 gazember miatt? Nem szabad!
A magyar zsidóság minden egyes bűnös zsidó hadseregszállítóért ezernél több zsidó katonát adott a világháborúban a magyar hadseregnek. És minden egyes bűnös zsidó hadseregszállító helyett egy arany vitézségi érdemes zsidó hőst.”
Pesti zsidók a Kisfaludy Társaságért
Az Erzsébetvárosi Kör február 23-án, szerdán este Beöthy Zsolt (1848–1922), a Kisfaludy Társaság akkori elnökének tiszteletére vacsorát rendezett, melyen Székely Ferenc udvari tanácsos, a hitközség elnöke is részt vett, ő a társaság könyvkiadó bizottságának a tagja volt, azonban felszólalásakor hangsúlyozta, hogy akkor, mint a hitközség elnöke szól az egybegyűltekhez. A bejelentés pedig arról szólt, hogy gyűjtést indít a fővárosi zsidók körében és 250 ezer koronát fognak a társaságnak ajándékozni. Székely szavai pedig nem voltak üresek, alig egy évvel később, a Budapesti Hirlap is jelentette, hogy a pesti izraeliták körében „nagy buzgalommal végzett gyűjtés” eredményét átadták a társaságnak.
Cseh Viktor
Források:
„A bicskei zsidó hősi halottak emléktáblája.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 7. szám, 11. old.
„A hitközség intervenciója a zsidó katonákért.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 7. szám, 2. old.
„A Kisfaludy-Társaság ülése.”, Budapesti Hirlap, 1922. 42. évf. 80. szám, 8. old.
„Bánóczi József megnyitója az IMIT első felolvasásán.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 6. szám, 6–7. old.
„Hirek – Az IMIT felolvasó estéje.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 6. szám, 10–11. old.
„Kirekesztett zsidó művészek uj otthonában.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 7. szám, 10. old.
„Krausz Vilmos főrabbi meghalt.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 7. szám, 11. old.
„Látogatás Torquemadánál.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 8. szám, 2–3. old.
„Nagy Pál tábornok egy zsidó ünnepségen Miskolcon.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 7. szám, 11. old.
„Pesti zsidóság a Kisfaludy-Társaságért.”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 9. szám, 9. old.
„Válaszunk az igazságügyi miniszternek”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 9. szám, 3–4. old.
„Zsidó tudós ünneplése Hollandiában”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 6. szám, 4. old.