A szaszovi reb Mose Léb rabbi élete vége felé már csak ritkán mosolygott, a Tóra szépsége mellett egyre kevesebb örömét lelte más dolgokban. Egyszer viszont, amikor egy igen-igen szegény jegyespár állt a chüpe alá, egészen felpezsdült a rabbi lelke. Eljött ugyanis a lakodalmra egy muzsikus banda is, akik a legkülönbözőbb dalokat játszották. Az egyik vidámnál pedig megkérdezte Reb Mose Léb, hogy micsoda ének az?
A zenészek elmondták, hogy messze a hegyeken túl tanulták meg, s onnan hozták a szaszovi völgybe. Mire a rabbi azon kérését adta nekik elő, hogy szeretné, ha a temetésén is ezt játszanák… A zenészek vállat vontak a furcsa kérésre. Kósza emberek ők, egyik helyről a másikba bolyonganak, azt sem tudják az este hol éri őket, nem hogy merre járnak holnap.
Majd’ tíz év telt el a szaszovi mennyegző óta, amikor a muzsikusok éppen Bródy felé hajtottak, hogy az ottani polgármester leányának esküvőjén húzzák a talp alá valót. Már a messzeségben éppen elkezdett kirajzolódni a város sziluettje, mikor hirtelen sötét fellegek gyűltek az égre, vad vihar verte szét a kék eget, villámok cikáztak, s az egyik a kocsi közelében vágódott a földbe, mire a lovak úgy megijedtek, hogy szilaj vágtába kezdtek, s a szekeret árkon-bokron, hegyeken, völgyeken át repítették maguk után.
A zenészek teljesen beleszédültek a féktelen száguldásba, mire végre a lovak hirtelen megálltak. A muzsikusok félve kémleltek körbe hol is vannak. Egy temető előtt álltak, mely csak úgy feketéllett a gyászoló sokadalomtól. „Micsoda város ez?” Kérdezte az egyikük, mire jött a válasz: „Szaszov.” „S kit temetnek?” – „A rabbit.” Hangzott a felelet. Ekkor hirtelen eszükbe jutott reb Mose Léb kívánsága, igen ám, de nem emlékeztek melyik dalt is kéne játszaniuk, ezért elhatározták, hogy egy szomorú dallamot játszanak.
Mikor viszont a vonót a húrokhoz, a klarinétot a szájukhoz emelték – a hangszerek pont azt a vidám nótát kezdték zengeni, melyet évekkel ezelőtt azon az ominózus lakodalmon! Ahogy az örömzene megszólalt, kisütött a nap is. Az emberek sírtak, de a muzsikusok magukban mosolyogtak, mert ők már megértették, tudták, hogy nincs igazi elmúlás, nincs igazi halál.
Fotó: Chabad
| „Muzsika.”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 18. szám, 4. old. alapján. |