Minden segítség számít!

A CEDEK EMIH Izraelita Szeretetszolgálat jelszava ez. A jelenlegi helyzetben ez különösen fontos. 

Amikor az első menekültek megérkeztek hazánkba, a CEDEK azonnal bekapcsolódott a munkába. Néhány nap leforgása alatt kitakarítottak, berendeztek egy menedékházat, amely egy, a világjárvány előtt ifjúsági szállásként funkcionáló kis szállodában kezdte meg működését. Ebben természetesen rengeteget segítettek az önkéntesek, akik kérdés nélkül vették fel a kapcsolatot Szilágyi Nórával, a Szeretetszolgálat vezetőjével és vettek részt a munkában. Ágyakat hordtak fel az emeletre, kitakarították a szobákat és a vizesblokkokat, ágyneműt húztak, porszívóztak, rendszerezték és elpakolták az élelmiszert és egyéb tárgyi eszközadományokat, hogy mindent könnyen megtaláljanak az ideérkezők.

Az önkéntes munkában az a jó, hogy ha nincs elegendő anyagi forrása az embernek és úgy érzi, hogy az a kicsike, amennyit adni tudna, esetleg kínosan kevés (valójában nem kevés, hiszen minden segítség értékes, még a legkisebb összeg is), tevékeny részvétellel mégis be tud kapcsolódni a munkába. Aztán még az is, hogy ha érkeznek az adományok, akkor azokat szét kell válogatni, rendszerezni és elpakolni. Ebben a tekintetben speciális feladat egy ilyen menedékház létrehozása.

Én személy szerint – az Egység és a Gut Sábesz magazin munkatársaként – időről időre részt veszek a CEDEK munkájában önkéntesként. Voltam többször ételt osztani, most pedig a menedékháznál igyekeztem dolgozni. Valószínűleg az elveimből fakadóan a tevékeny segítségben hiszek. Ez számomra azt jelenti, hogy ilyenkor felveszem a kapcsolatot Szilágyi Nórával és megkérdezem tőle, hogy milyen munkára lenne szükség, mikor, hová menjek. Ilyenkor úgy próbálom ütemezni a feladataimat, hogy néhány óra/nap beleférjen és tudjak értelmes mennyiségű és minőségű munkát végezni a CEDEK-nél. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy azok a szobák, amelyek – mások mellett – az én segítségemmel válnak tisztává, lakhatóvá, mi több, otthonossá azon emberek számára, akik menekülni kényszerülnek a hazájukból egy pusztító háború elől. Porszívózás, fertőtlenítős felmosás, falak tisztítása, vizes blokkok rendbetétele, ágyneműk felhúzása és ízléses elrendezése volt az első feladat. Mivel többen vettünk részt ebben, és én később érkeztem, így értelemszerűen a már ott lévők osztják ki a munkát – ilyenkor nincs helye az egónak, aki tudja, mi a menetrend és már elkezdte a munkát, ő határozza meg az újonnan érkezők számára az elvégzendőket. Valamint Nóri és a fiúk, akik már előző nap elkezdték a ház csinosítását. Szerencsére kiválóan tudtunk együtt dolgozni és ebben a felállásban igen hatékonyak is voltunk.

A szobák elkészülte után az időközben érkezett élelmiszer- és tisztítószer-adományok szortírozása volt a feladat. Raj Ágival régi ismeretségünk (és Ági kedves lénye) okán szintén gördülékenyen ment a munka, néhány óra alatt sikerült ezzel is végeznünk. Ezalatt persze az adományként érkezett edények, evőeszközök mosogatása zajlott gépi segítséggel, és a kvázi konyhaként funkcionáló részt is rendbe kellett rakni. A munka közben – a körülményekhez és az apropóhoz képest – nagyon jó volt a hangulat, vita nélkül ment az együttműködés még olyan kollégákkal is, akiket azelőtt egyáltalán nem ismertem. Erre az időszakra a közös cél zseniális kis csapattá kovácsolta ezt a sok különböző, máshonnan érkező embert.

Az egyik legmegindítóbb pillanat számomra az volt, amikor egy etetőszék helyét próbáltam megtalálni és Nóri azt mondta, hogy ez újságunk főszerkesztőjének, Steiner Zsófiának az adományából származik. Nemhiába dolgozunk együtt már ilyen régóta remek kapcsolatban, harmóniában és egyetértésben – ha az elveink, a segítő szándékunk hasonló íveken mozog.

Az önkéntesség mindig feltölt, mindenkinek csak javasolni tudom. Ha – reményeink szerint – a háború hamarosan véget is ér, segítségre szoruló emberek mindig is lesznek, így a CEDEK munkája folytatódik.