Háborús háttérország vagyunk. Biztonságos távolban (amennyiben bárki biztonságban lehet azok elől, akik mindannyiunk vesztét akarják), mégis mindannyian „bevonultunk”. A katonák a harcoló alakulatokhoz, tartalékosnak, százféle feladatra. Mi, a civil lakosság, azzal, amivel rendelkezünk: a lábosainkkal, a varrótűnkkel, a mosógépünkkel. Főzünk, mosunk, csomagolunk, segítünk takarítani vagy a gyerekeket ellátni azoknak, akiknek a férje bevonult. Felnőttek, gyerekek egyaránt – mindenki kiveszi a részét a feladatokból.
A mi településünkön is szállásoltak el katonákat, jó sokat, pontos számot nem mondhatok. Többnyire családos emberek, az ország minden tájáról, vallásosok és nem vallásosok egyaránt. A környéken több helyen állomásoznak egységek, nekik is viszünk ételt. Félmillió embert telepítettek ki az otthonaikból vagy kellett menekülniük – ők Izrael biztonságosabb területein találnak menedéket, ki hol tud: családoknál, különféle szállásokon, szállodákban, iskolák kollégiumában. A mi településünkre is jó pár család érkezett – a gyerekek elkezdtek iskolába járni, ruhát, játékot, egyéb felszerelést gyűjtöttünk nekik, szükség esetén főzünk rájuk vagy más segítséget nyújtunk. Többes számban mondom, hiszen közös felelősségünk, hogy mindenki a lehető legnagyobb biztonságban és kényelemben legyen. Még a kutyánk is segít: amikor délután vagy este viszünk ételt, mindig jön ő is velünk. A katonáknak, akik nemcsak családtagjaikat, hanem négylábú kedvenceiket is hátrahagyták, nagy örömöt szerez, ha játszhatnak vele vagy megdögönyözhetik.
Visszatérve a katonákra, a katonaságtól érkezik nekik a „mánot kráv” – a katonai élelmiszer-egységcsomag, ami többnyire egyhangú és nem is túlságosan sok, néha rendesebb étel. Szerveződött egy csoport, és ellátjuk őket, amivel kell. Mindenki azt teszi hozzá, amit tud, én reggelenként két kiló zsömlét sütök, három nagy tányér friss zöldséget viszek, néha főtt tojást, túrót, tchinát. Délben vagy este szintén, attól függően, hogy mit és honnan kapnak, kiegészítjük vagy az egészet felosztjuk egymás között és elkészítjük. Szombatra süteményeket, bárcheszt sütünk. Mossuk az egyenruhákat, ha
kell – és sokszor kell –, meg is foltozzuk. Ez a legmeghatóbb része az akciónak.
Az egész országban nagyon sokan kérnek ciceszt, nem vallásos katonák is. Tudják, hogy a cicesz védelmet nyújt. Erre is szerveződött csoport, mi válogattuk és előkészítettük, a férfiak csomózták a szálakat. Több száz katonai cicesz készült el néhány este alatt. Ezt normál esetben a katonaság biztosítja, de ekkora igényre nincsenek felkészülve, a lakosságnak is segítenie kell.
Más, a közelben állomásozó vagy itt áthaladó egységeket is ellátunk. Érkezik a WhatsAppon az üzenet, és azonnal ugrik, aki tud, vásárol, szeletel, süt, főz, párol. Hatalmas gépezet működik itt és mi csak egy vagyunk sok-sok tucatnyi hely közül. Máshol is ugyanígy megszerveződött a közösségben a segítség, az egész országban. Ezt át kell élni, nem lehet szavakkal kifejezni se a segítségnyújtás kiterjedtségét, se az összefogás mértékét. Van, aki inkább a katonákat támogatja, van, aki a menekült családokat vagy a férjük nélkül otthon maradt kisgyerekes anyákat. Mindannyian testvérek vagyunk, mindannyiunknak ugyanaz a célja.
Nekem ez ad erőt minden nap, hogy mi is tudunk tenni, mi is tudok segíteni. Adni szeretnék, hogy jó legyen nekik. Az életüket teszik kockára, hogy megvédjenek minket és biztosítsák a gyerekeink jövőjét. Az a pici, amit én magam a családommal együtt hozzá tudok tenni az egészhez, hozzásegíti az országot a győzelemhez. Arra koncentrálok, amit tenni tudok. Imádkozom és az imák szavait belegyúrom a katonáknak sütött zsömlébe. Megvarrom az elszakadt egyenruhát,
és imádkozom, hogy a viselője – akit nem is ismerek – épségben térhessen vissza a családjához. Családommal együtt aprócska csavar vagyok egy hatalmas gépezetben, de jó érzés tenni valamit.
Chana Deutsch beszámolója Micpe Jerichóból
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 170. szám – 2023. október 30.