Milton Friedman és Izrael

A piacbarát közgazdaságtan egyik legnagyobb – ám kétségkívül legjobban ismert – múlt századbeli, magyar zsidó származású alakja több alkalommal járt is Izraelben, és támogatását fejezte ki a zsidó állam iránt: egyesek mindjárt azzal vádolták, hogy Menachem Begin gazdaságpolitikájának közvetlen kitalálója volt. A Nobel-díjas közgazdászt azonban Simon Peresszel is kapcsolatba hozták: a nemrég elhunyt volt kormány- és államfő szintén kikérte véleményét. Kereken tíz éve hunyt el Milton Friedman. 

Friedman és a cionizmus

Bár egy Saul Singer által jegyzett tavalyi cikk szerint Friedman „meg-

győződéses cionista volt”, ezt cáfolja izraeli közgazdász kollégája, Daniel Doron. Neki Friedman egy magánlevelében azt írta, hogy „be kell valljam, sosem foglalkoztam sokat a cionizmussal, és nem is olvastam sokat a történetéről . . . [viszont] elképesztőnek találom, amit nekem elmeséltél a cionizmus gazdasági történetéről”.

Amire Friedman itt utalhatott, azt egy 1977-es interjújában fejtet­te ki. Ebben a beszélgetésben a kér­de­ző felemlegette Friedman egy meg­jegyzését, miszerint a zsidóság tradíciója alapvetően szemben áll a szocializmussal. Friedman azt felelte erre, hogy valóban így gon­dolja: „Meglehetősen furcsa, hogy a szo­cializmusnak olyan sok barátja van a zsi­dók között, mint amilyen sok ellensége a ka­pitalizmusnak, hiszen az ember akár azt is mondhatná, hogy a zsidó tradíció alapvetően idegen a szocializmustól, ám hasonlít a kapitalizmusra”.

Ezt a gondolatát így fejtette ki életrajzában – melyet feleségével együtt írt meg, s melynek címe Két szerencsés ember volt: „Az államszocializmus nem egyezik a zsidó egyén és az izraeli közösség érdekeivel. Az államszocializmus, úgy hiszem, hogy alapvető zsidó értékeket tagad meg: az ember felelősségét Isten előtt saját tetteiért; az egyéni adakozást; az önkéntesen formált közösséget; a véleménykülönbségek iránti tiszteletet; a józan észben való bizalmat. Ezek az alapvető zsidó értékek eltorzulnak abban a rendszerben, mely – ha logikai végpontjáig terjesztjük azt – kicseréli az egyéni lelkiismeretet a kollektív autoritással, a személyes adakozást a személytelen bürokrácia által irányított, lelketlen segélyezéssel, az önkéntes együttműködést a kötelező besimulással, és az egyéni jogokat a többség vagy a kormányzó elit hatalmával”.

 

A kapitalizmus, mint megtartó erő

Friedman ezt a fajta szocializmust szembe állította azzal, ami szerinte a szabadságot kereső – és alkalmanként a szabályokat megkerülő, ám éppen ezért sikeres – zsidó talpraesettség volt, és amely szerinte nagy szerepet kapott Izrael felemelkedésében és tündöklésében is. Szerinte „a legjobban úgy lehet megérteni Izraelt, ha meglátjuk, hogy két zsidó hagyomány küzd mind a mai napig Izraelben. Az egyik a szocializmus 150 éves hagyománya. Tény, hogy a zsidó értelmiség erősen szocialista volt egy időben, és aránytalanul járult hozzá a szocialista irodalomhoz. A másik hagyomány pedig a diaszpóra kétezer éve alatt – és részben annak okán – fejlődött ki. Ez a kormányzati szabályozások megkerülésének hagyománya, mely lényegében a szabadpiac lehetőségeinek megtalálását és kiaknázását jelenti”.

Friedman itt azzal érvelt, hogy szerinte a zsidóság azért tudott megmaradni évszázadokon át a szétszóratásban, mert míg a kormányok – vagy uralkodók – üldözték őket, addig a zsidóknak meg kellett találniuk azokat a réseket – mint például a pénzügyeket és a kereskedelmet –, ahol meg tudtak maradni és melyekkel fel tudták virágoztatni közösségeiket. A neves közgazdász nem hitt a nagy állam megmentő szerepében, és ezért arra is kitért, hogy szerinte az uralkodókhoz általában hiába fordultak a zsidók segítségért: ha volt is egy-egy király, aki megóvta a zsidókat, az azért történhetett így, mert volt egy gazdag – mégpedig kereskedelemből meggazdagodott – zsidó, aki pénzt adott a királynak. „A bibliai Eszter története ritka példa”– vélekedett erről Friedman. „A zsidók általában a kormányok ellenére, és nem azok segítsége miatt maradtak meg”.

Ezért összességében Friedman arra jutott, hogy „kevés nép járt olyan jól a kapitalizmussal, mint a zsidók”, kiemelve, hogy „a szocialista utópiákban, mint Oroszországban, Lengyelországban vagy a nemzeti szocialista náci Németországban” a zsidók nem tudtak megmaradni, míg azonban a szabad Nagy-Britan­niában vagy Amerikában igen. Ezeken az országokon belül is ott virágzott fel igazán a zsidóság – mondta Friedman –, „ahol a legnagyobb volt a verseny; azonban ott teljesítettek a legrosszabbul a zsidók, ahol a legnagyobb volt a monopólium vagy az állami beavatkozás”.

 

Találkozás az izraeli politikai elittel

1977-es interjújának végén Izraelhez fűződő érzelmeiről is beszélt. Mint mondta, tizenöt éve járt először Izraelben, mikor három hónapot tanított vendégprofesszorként a jeruzsálemi Héber Egyetemen. Az interjú idején került kormányra Menachem Begin, Izrael első jobboldali – és piacbarát gazdaságpolitikát követő – miniszterelnöke. Erre is reflektálva Friedman arról beszélt, hogy ma „van egy új párt Izraelben, a Likud, mely most került hatalomra. Ez a párt hisz a magánvállalkozásban, kisebb kormányt akar és több lehetőséget az egyén számára. A céljaik kiválóak, és csak remélni tudom, hogy véghez is viszik azokat”.

Természetesen Friedman itt még a hetvenes évek Likudjáról beszélt, tehát a mai politikához viszonyítani megjegyzéseit felesleges lenne. Egy a Jerusalem Postnak adott 1977. májusi interjújában sem tagadta viszont, hogy Szimcha Erlich, Begin pénzügyminisztere telefonon kért tőle tanácsot, melyet „örömmel adtam meg”, Beginről pedig azt mondta, hogy személyesen is találkozott vele, és „nagyon meggyőző volt, amit mondott”. Hogy pártatlanságát megőrizze, Friedman többször elmondta, hogy a nemrég elhunyt Simon Peresszel is találkozott 1990-ben, ám erről a találkozásáról egy levelében így számolt be: „Elméink valójában nem találkoztak. Velejéig szocialista ember, aki igyekszik megfelelni a szabadpiaci reformok növekvő népszerűségének, de inkább vitatkozott, semmint komolyan átbeszélte volna a kérdést. A találkozás színjáték volt, nem volt tartalma.”.

 

A zsidó haza elkötelezett támogatója

Nem véletlenül helyezték tehát Fried­mant szellemiekben Begin ol­­dalára, hiszen 1977-ben maga is el­mondta, hogy „az ő politikájuk az én politikám”. Igaz, ezt úgy folytatta, hogy ő bármilyen izraeli kormánynak szívesen segít, mivel a zsidó haza elkötelezett támogatója volt amerikai (klasszikus) liberálisként is:

„Amennyiben bármivel tudok segíteni, örömmel teszem azt meg. Nemcsak azért, mert van egy általános vágyam, hogy a szabadság terjedjen, hanem azért is, mert nagyon erős személyes szimpátiát és rokonszenvet érzek Izraellel kapcsolatban. Zsidó vagyok származásomat és kultúrámat te­kint­ve, osztozom az ország értékeiben és meggyőződéseiben és abban a lelkesedésben is, amelyet sokan éreznek az Izraelben lezajlott csodákkal kapcsolatban.”.

Friedman tehát elsősorban azt a tényt csodálta Izraelben, hogy azt nem államok hozták létre, hanem az önálló zsidó kezdeményezőkészség eredménye volt. „Izrael csodáját szabad férfiak és nők érték el elképesztő nehézségekkel szembeszállva” – jegyezte meg életrajzában. Való igaz, hogy a brit kormány támogatása ellenére számos módon keresztbe tett a zsidó állam megalakulásának, és Izraelnek később is egyedül kellett megvívnia függetlenségi háborúját. Friedman meg volt róla győződve, hogy a korai szocialista irányzata ellenére is a szabad világhoz tartozó Izrael „elpusztult volna”, ha a Szovjetunió és a kommunizmus diadalmaskodik a hidegháborúban. Friedman üzenete az önálló közösségépítés volt a kötelező tömörítések helyett, a szabad piac a tervgazdaság helyett, az egyéni vállalkozás az újraosztás helyett. Tíz évvel ezelőtti ha­lálakor a nyugati szabadság egy baj­nokát, a zsidó állam pedig egy meg­bízható barátját vesztette el.