Miért várt Isten az esővel?

Az út hosszú volt. Tűzött a fejükre a nap, és egy csepp eső sem esett. Csak mentek, mentek hosszú sorokban, apák és fiaik hazafelé, Babilóniába. Jocháj éppen csak tíz éves volt, első alkalommal látogathatott el apjával Jeruzsálembe. Mennyi szépséget látott! A Szentély csillogása, a szent város házai és utcái. Az a rengeteg ember, akik mind az Örökkévaló szolgálatára özönlöttek Jeruzsálembe, és az a csodálatos boldogság, ami az embert elfogta, ahogy belépett a Szentélybe!

Hanem ez az út már mégiscsak hosszú! Nyolcadik napja tart, és még ki tudja, hol van a vége. Odafelé mintha rövidebb lett volna, vagy nem? Tűz a nap, sehol egy felhő. Miért is nem esik az eső? Jocháj a saját fülével hallotta, amint a férfiak elmondták az esőért való imádságot. Hol késlekedik hát akkor az áldást hozó eső?

Meg is kérdezte apját, miért nem hallgatta meg Isten az imájukat, és miért nem küld nekik egy kis esőt, hogy ne tűzzön rájuk annyira a nap. Apja türelmesen meghallgatta, majd mesélni kezdett:

„Valamikor, nem is annyira régen, de kétségtelenül jóval régebben, mint hogy akár te, akár én emlékezhetnénk rá, minden zsidó Izrael Földjén lakott. Akkoriban még Slomó király Szentélye állt Jeruzsálemben, és nem kellett az embereknek ekkora utat megtenniük, hogy évente háromszor elzarándokolhassanak a Szentélybe. De, ahogy az már lenni szokott, viszálykodás tört ki, több részre szakadt az ország, végül Nebukadnecár babilóniai uralkodó seregei mértek végső csapást a népünkre, lerombolták a Szentélyt és sokakat elhurcoltak magukkal messzire, az Eufrátesz folyón is túlra. Később aztán új király jött, aki visszaengedte a zsidókat az országukba, melyet Istentől kaptak, sőt, még azt is megengedte, hogy újjáépítsék a Szentélyt. De nem mindenki ment vissza! Apám apjának az apja például úgy döntött, hogy ott telepszik le, az Eufrátesz folyó mellett, és így maradtunk mi Babilóniában. Háromszor egy évben Jeruzsálembe vándorlunk, ám hosszú a magunkfajta vándorok útja! Képzeld csak el, ha közben áznánk-fáznánk, lábunk a sárba ragadna, vagy az esővíztől megáradt folyók sodornának el…”

Ahogy ezt Jocháj elképzelte, megrettent. Jól emlékezett az előző télre, amikor annyi eső esett, hogy az Eufrátesz kilépett a medréből, házakat és jószágot sodort el. Ezért most már inkább azt kérdezte aggodalmas hangon: „Apám, de mi lesz, ha Isten mégis már most meghallgatja azt az imát? Ha ömleni kezd az eső, hová bújunk előle, merre menekülünk?” – „Bölcseink okos emberek, Jocháj” – válaszolta nyugodtan az apja. „És az Örökkévaló is látja, milyen hosszú utat kell megtennünk. Senki nem akarja, hogy bajunk essen az úton. Éppen ezért csak egyetlen imát mondtunk az esőért. A többit csak akkor mondjuk el, ha már mindenki hazaért.”

Jocháj most elcsodálkozott: „Mindenki? Mi is? Még minket is megvárnak, amíg addig vándorlunk, amíg az Eufráteszhez nem érünk?” – „Bizony, még minket is, fiam” – válaszolta Jocháj apja, és mentek tovább, fáradhatatlanul, hiszen várta őket az otthonuk, a családjuk, és a föld, amit meg kellett művelni. De most már Jocháj sem panaszkodott. Fél szemmel fel-fellesett az égre, hogy ugye még várnak azok a felhők.

Teltek-múltak a napok, míg végre felbukkant előttük az Eufrátesz a messzeségben. Jocháj hatalmasat ugrott örömében! Hamarosan otthon lesz, anyjánál, testvéreinél! Másnap elérték a folyót, és néhány órával később szeretett otthonuk küszöbén álltak. Jocháj igencsak kifáradt a két hete tartó úton, és alig győzte mesélni élményeit a családjának. Egyszer csak azt érezte, hogy ha le nem fekszik, hát ültében nyomja el az álom.

Félálomban még megkérdezte: „Apa, milyen nap van ma?” – „Chesván hónap hetedik napja.” – Jocháj jóleső gondolattal aludt el: „Akkor hát tényleg kivárták, míg hazaérünk”.