Tisri hónap az ünnepek hava – mintha egy hullámvasúton ülnénk, száguldanak velünk az ünnepek és a közéjük ékelődő hétköznapok. A felemelő Ros Hásáná és a testi-lelki erőpróba Jom Kipur után következik a vidám Szukkot, családi pikniket idéző, sátorban elköltött étkezéseivel.

Minden ünnepnek megvan a maga jelentőségteljes neve: míg Peszách a szabadulás ünnepe, Sávuot pedig a Tóraadásé, addig Szukkotot imáinkban az örvendezés idejének hívjuk. Olyan fontos előírás a szukkoti örömködés, hogy a Tóra háromszor is említi, hogy ilyenkor örülnünk kell.

Mi olyan örömteli azon, hogy megemlékezünk őseinkről, akik negyven hosszú évet vándoroltak a pusztaságban, míg ki nem halt a rabszolgaságban született generáció? A válasz egyszerű: annak örülünk, hogy együtt vagyunk. Szukkotkor a zsidó egységet ünnepeljük: együtt ülünk a szukkában és lengetjük az ünnepi csokrot, ami népünk elemi összetartozását jelképezi. De más oka is van annak, hogy Szukkot ilyen vidám időszak.

Mikor még állt a jeruzsálemi Szentély, az ünnep napjain nagy vidámsággal zajlott a vízmerítési szertartás – ugyanis Szukkotkor egyedülálló módon vizet is öntöttek az oltárra, az áldozatok rendjében szokásos bor mellett. Ezt a vizet nagy csinnadrattával szállították a Szentélyhez egy közeli forrásból. Olyan mértékű volt a vigasság, hogy a Talmud szerint „aki nem látott vízmerítési ünnepséget, az nem látott még örömöt életében.” A felvonulásokon a kohénok annyi fáklyát vittek magukkal, hogy nappali világossággal árasztották el a várost, a leviták muzsikáltak, a tudósok meg táncoltak és akrobatamutatványokat adtak elő.

Az oltáron két nyílás volt a folyadékok számára – az egyiken, a nagyobbikon a bort öntötte be a főpap nap mint nap, a másikon a vizet Szukkotkor (a Szentély tökéletességét jelzi, hogy a két nyílás méretbeli különbsége lehetővé tette, hogy a kétféle sűrűségű folyadék egyszerre folyjon le.)

Bár Szentélyünk már nincs, a vízmerítésre emlékezve szokás ma is Szimchát Bét Hásoéva ünnepséget rendezni, és felidézni az egykori táncos-dalos mulatságokat.