Mint a gyász három hétről szóló cikkünkben említettük, a Rebbe többször beszélt arról, hogy ebben az időszakban különösen hasznos a Szentélyről, annak felépítéséről, formájáról tanulunk. Lássuk, mi is az a Templomhegy, és mit szimbolizál.
Azt tudjuk, hogy a Tórát a Szináj-hegyen adta át az Örökkévaló a zsidó népnek. Azonban a jeruzsálemi Szentély elődje, a pusztai sátorszentély lapályon állt, és a Tórában sehol nincs arról konkrétan szó, hogy magaslaton kellene felállítani. Ha szükség lett volna erre, Mózes bizonyosan az elvártnak megfelelő helyen, valamiféle magaslaton állította volna fel a sátorszentélyt, ahányszor továbbvonultak és letáboroztak.
A Dvárim, Mózes ötödik könyve tartalmaz egy rövid utalást a hegyre:
Ha nehéz lesz neked valami az ítélkezéshez, vér és vér között, jog és jog között, sérelem és sérelem között, bármely pörös ügy kapuidban, akkor kerekedj föl és menj fel arra a helyre, melyet kiválaszt az Örökkévaló, a te Istened. (M.V. 17:8)
Ha azonban, tehetjük fel a kérdést, nincs isteni parancs arra nézve, hogy magaslaton álljon a Szentély, akkor épp csak a véletlen hozta úgy, hogy a Mórija-hegy tetején emelték? A zsidó gondolkodásnak egyik alapelve, hogy az életben nincsenek véletlen egybeesések, ha valami történik, annak oka van. Különösen igaz ez az istenszolgálat helyének kiválasztására.
A szentséget nem elég elérni, a szentségben mindig emelkedni kell. Az emelkedés ellentéte spirituális értelemben nem a leereszkedés, hanem a stagnálás, az egy helyben maradás. Ahhoz, hogy növekedhessünk, folyton haladnunk kell felfelé, egyetlen napra sem állhatunk meg, és nem elégedhetünk meg az előző napon elért eredményekkel. Mondhatjuk tehát, hogy a miskán, a pusztai szentély a kezdetet jelképezte, annak az időszaknak a kihívásaira adott választ. Így megfelelő volt, hogy a lapályon álljon. A növekedés szükségessége azonban megköveteli, hogy felfelé haladjunk, és a hegytetőre épített kőszentély azt szimbolizálja, hogy még a legszentebb hely is növekedhet és emelkedhet a szentségben. Sőt, maga a Szentély is több emeletet tartalmazott, mind fizikai, mind pedig spirituális értelemben. Ahogyan egyre beljebb haladt az ember, úgy kellett újabb és újabb lépcsőket megmásznia, és úgy emelkedett a szentségben is egyre feljebb és feljebb. Ezt tanulhatjuk a Szentély épületéből: soha nem elégedhetünk meg azzal, amit már elértünk, mindig feljebb és tovább kell haladnunk.
A helyszín kiválasztása valóban nem volt esetleges. A midrásból tudjuk, hogy a Mórija-hegyen, közelebbről a középpontjában álló even hástiján, vagyis a világ alapkövén számos fontos bibliai esemény történt.
- Ennek a közelében volt az a hely, ahonnan az Örökkévaló földet vett az első ember megteremtéséhez.
- Ezen a kövön hozott áldozatott Istennek Ávráhám, Káin és Hevel (Ábel), majd később Noách (Noé) is.
- Ez volt az ákedát Jicchák, vagyis Izsák feláldozásának színhelye.
- Ezen a helyen álmodott Jáákov a létrán felmenő, és fentről lejövő angyalokról.
- Amikor Dávid király megvásárolta a területet a jevusziaktól, ezen a kövön mutatott be áldozatot. A Szentélyt is itt akarta felépíteni, de ezt a feladatot végül csak fia, Slomó, vagyis Salamon király teljesíthette.
A hely kiválasztásával kapcsolatban bölcseink egy szép példázatot is elmesélnek, mely megvilágítja a Szentély mögött meghúzódó ideológiát, a veáhávtá leréáchá, a szeresd felebarátodat, mint saját magadat alapvető parancsolatát (erről nemrégiben itt és itt írtunk).
Volt egyszer két testvér, akik egy hegy két oldalán laktak. Az egyikük gazdag volt, de gyermektelen, másikuk szegény, ám rengeteg gyermeke volt. Egyikük a hegy egyik, másikuk a másik oldalán aratott. Azt gondolta a gazdag testvér: a fivéremnek alig van mit ennie, keményen dolgozik, mégis nehéz eltartania népes családját. Titokban átviszem neki a termésem egy részét, hogy egy kicsivel több ennivalójuk legyen. Azonban a szegény fivér is így gondolkodott: gyermekeim rengeteg örömöt hoznak az életembe. Átviszem a testvéremnek a termésem egy részét, hogy legalább így jusson egy kis örömhöz ezen a világon. És így ment ez napról napra, hétről hétre, a testvérek az éj leple alatt átóvakodtak egymás területére, és a termésük egy részét a másiknak adták. Reggelente aztán furcsállva nézték, hogyan lehetséges, hogy mindig ugyanannyi termésük van, mint mielőtt átvittek a másikhoz abból, amit learattak.
Így ment ez éveken át. Egyikük sem talált magyarázatot az esetre, de soha nem mulasztottak el köszönetet mondani az Örökkévalónak a jóságáért. Egyszer aztán, ahogy addig még soha nem történt meg, a két testvér összetalálkozott, éppen a hegy legtetején. Egyszeriben megértették, hogy mi történt, és szó nélkül összeölelkeztek, majd örömükben sírva fakadtak. Hogy ki volt ez a két testvér, nem tudjuk. Azt azonban elmeséli a midrás, hogy e két testvér önzetlen szeretetének érdemében határozta el az Örökkévaló, hogy Szentélyét, a Bét Hámikdást éppen azon a helyen, a Mórija-hegyen kell felépíteni.