Mi a lélek, és mi történik vele a halál után?
Ha valaki a zsidó misztikát akarja tanulmányozni, mit kell tennie?
A Zohár vagy bármely más kabbalisztikus mű egyfajta kódnyelven írottnak tűnhet a laikus számára. Olyan, mintha egy számítógép felhasználó a programozói nyelvbe kukkantana bele. A Chábád chaszidizmus sok misztikus fogalmat próbál megközelíteni és elmagyarázni oly módon, hogy azok könnyebben érthetőek legyenek az egyszerű ember számára is. Nagy hangsúlyt fektet a zsidó filozófiai tanokra, melyek sok tekintetben a Kabbalán alapszanak. Így azonban a Zohár egy-egy sorát több oldalon keresztül kell elmagyaráznia ahhoz, hogy megérthessünk egy-egy mélyebb gondolatot egy micvával kapcsolatban.
Vannak, akik azt hiszik, hogy a Kabbala azt jelenti, amikor valamilyen szónak kiszámoljuk a gemátriáját és ebből különböző következtetéseket vonunk le. De valójában az, hogy két szó számértéke azonos, még nem Kabbala.
Ahogy már fent megmagyaráztam, a Kabbala az a tudomány, ami Isten leírásával, amicvák és Isten kapcsolatának bemutatásával és a micvák megtartásának eredményével foglalkozik. Így tehát a legelső lépés a misztika felé az, hogy az ember elsajátítja a vallásos életmódot, hiszen ha valaki nem vallásos és nem látja a micvák közismert oldalát, akkor hogyan érthetné meg a rejtettet? Csak akkor tudjuk élményszerűen átélni a misztikus tanokat, ha magunk is teljesítjük a parancsolatokat.
Rabbi Snéur Zálmán, az első lubavicsi rebbe, részletesen és alaposan magyarázza ezt a témát a Tánjá című könyvében (mely hamarosan magyar nyelven is napvilágot lát). Az első fejezetben megtudjuk (az Ári írásaiból, Jesájá 57:16. alapján), hogy minden zsidónak két lelke van, a második fejezetben pedig, hogy az egyik egy isteni lélek, a másik egy egyszerű lélek. Az egyszerű lelkünk egyfajta ösztönös lélek – nefes háböhámit (szó szerint: állati lélek) –, az isteni lelkünk pedig Istennek egy szikrája – chélek Eloká mimáál mámás –, vagyis magának Istennek minden zsidóba helyezett része.
Hogyan lehet két lélek egy emberben? Képzeljünk el egy gépet, amit kétféle konnektorba kell csatlakoztatni. Az egyik konnektorban van az isteni lelkünk, ami a szellemi élethez ad energiát, innen kapjuk az erőt ahhoz, hogy megtegyük a micvákat, hogy reggelenként korábban keljünk, hogy imádkozzunk és tfilint tegyünk, és ebből van erőnk ahhoz, hogy még télen is péntek délután időben otthon legyünk, pedig akkor elég korán kell meggyújtani a gyertyákat. Ez a lelki erő azonban csak arra használható, hogy szent dolgokat hajtsunk végre. A másik „konnektorban” az ösztönös lelkünk van, ami a mindennapi dolgokhoz ad erőt. Cselekedeteinktől függ, hogy honnan kapjuk az energiát.
Sokan nem értik, hogyan lehet az, hogy pl. mikor reggel felkelnek nagy kedvük van templomba menni vagy megtenni egy micvát, majd később mégis, esetleg ugyanolyan kedvvel esznek egy nem kóser reggelit! Felmerül a kérdés: hát egészséges az ilyen ember vagy talán skizofrén? A válasz az, hogy az a lélek, ami az egyikre ösztönözte nem készteti őt a másikra. Az emberben állandó viaskodás folyik e két lélek között. Ha az isteni lélek győz, akkor az ember a zsidóságot élvezi, ha az ösztönös lélek győz, akkor az ellenkezőjét, pl. lustálkodást, vagy ami még rosszabb, esetleg bűnözést. A zsidó ember isteni lelke tehát az, ami erőt ad neki, hogy egy szellemibb életet élhessen.
Mit jelent az, hogy Isten az embert „az Ő képére és hasonlatosságára” teremtette (1Mózes 1:26.)?
Itt is nézhetjük az egyszerűbb és a kabbalisztikus magyarázatot. Szforno (1Mózes uo.) úgy magyarázza, mivel a teremtésben Istenen kívül csak az emberek rendelkeznek szabad akarattal, hogy eldöntsék jót, vagy rosszat tegyenek-e (még az angyalok sem!), ezért az embert Istenhez hasonlónak tekinthetjük. Egy mélyebb magyarázat szerint az idézett kifejezés a fent említett isteni szikrára utal, ami szintén értelmezhető Istenhez való hasonlatosságunk alapjaként. Egy még mélyebb kabbalisztikus magyarázat pedig a korábban már szintén említett 10 szférával hozza összefüggésbe a fenti mondatot. Ahogy 10 szféra (szint) van Istenben, hasonlóképpen 10 szint van az emberben is (lásd fent). A Kabbala hivatkozik a Biblia következő mondatára: “mibszári echze Eloká – …testemben látom meg az Istent” (Jób 19:26.). Hogyan lehet a testünkben meglátni Istent? Úgy, hogy a bennünk lévő 10 szintről következtethetünk egyfajta tükörként az isteni leereszkedés 10 szintjére.
Mesélik, hogy az orosz forradalom alatt a belorussziai Lubavicsban, a jesiva egyik növendéke teljesen odavolt, amikor megérkezett a cár halálhíre. Nem értették, hogy miért viselte meg ezt a bóchert ennyire a cár elvesztése. Nem értitek? – mondta nekik – eddig, amikor a Világ Királyáról tanultam, mindig a cár fogalmára gondoltam, amivel össze tudtam Őt hasonlítani, de most, hogy nincs földi császár vagy király, hogy fogom elképzelni a Királyok Királyát? A cár tehát ennek a fiúnak csak egy jó másál, egy jó példázat volt Istenre… Ugyanígy vagyunk mi is “Isten képmása”, bizonyos szempontból az ember is Istent szimbolizálja itt a földön.
Mit mond a misztika a halál utáni létről?
A következőkre már a Talmud és a Midrás is kitér különböző helyeken (ld. Szánhedrin 10. fej.), majd később a kabbalisztikus irodalom is részletesen tárgyalja (ld. Sáár Hágilgulim és másutt). Az ember testből és lélekből áll, ha a fizikai testünket elveszítjük, attól még a szellemi megmarad. A lelkünk már létezett születésünk előtt és létezni fog halálunk után is. Isten csupán összekapcsolja a testet és a lelket, hogy abból élő ember születhessen, akimicvákat teljesíthet ezen a földön (ugyanis szellemi fejlődést csak ebben a világban – a földön – érhetünk el, ahol szabad akaratunk által magunk dönthetünk egyes cselekedeteinkről). Halálunk után egy égi bíróság előtt kell számot adnunk földi cselekedeteinkről. Ha a lélek sok micvát tartott meg a fizikai világban, akkor nagyon szép „öltözetben” térhet vissza a szellemi világnak egy magasabb szintjére, mint ahol a test születése előtt volt. Ha pedig nem teljesített micvákat, sőt bűnöket követett el, akkor nem teljesítette feladatát amiért lejött a fizikai világba, és alacsonyabb szintre kerül, vagy ugyanolyan szinten marad, mint amilyenen születése előtt volt.
(Mikor a szellemi világ magasabb vagy alacsonyabb szintjeiről beszélünk, ne úgy képzeljük azt el, mint méterben mérhető különbségeket, inkább a szerelem érzéséhez hasonlóan, amit szintén nem tudunk konkrét mértékegységben kifejezni, csupán intenzitását érezzük.)
A rabbinikus irodalom, az olám hábá, az eljövendő világfogalmára két különböző értelmezést ad. Bizonyos források a halál utáni lelki létet értik ezalatt, mások a messiási, a halottak feltámadása utáni testi és lelki létezésre vonatkoztatják.
A Peszáchi Hágádá Asztali áldás részében olvashatjuk (bizonyos rítusokban): „Irgalmas Isten! Testáld ránk a teljes ünnepnapot, a vég nélküli napot, azt a napot, amikor a cádikok… élvezik az isteni kisugárzást, nekünk is legyen részünk benne”. Ez azt jelenti, hogy az olám hábában a zsidók azoknak a micváknak a hatásait fogják élvezni, amiket a földön teljesítettek. Minél több micvát tartunk meg, annál nagyobb isteni kisugárzásban részesülünk. És ha életünk során nagyon szoros kapcsolatunk volt Istennel, akkor nagyon „közel leszünk” Hozzá a szellemi világban is.
Mi történik azokkal az emberekkel, akik bűnöket követtek el életük során?
A bűnös embernek ahhoz, hogy az előbb említett magasabb szintre emelkedhessen, először be kell látnia, hogy tiltott élvezetekben volt része élete során. Tsuvát kell tennie, meg kell bánnia mindazt, amivel megszegte Isten parancsolatait. Ezután már ő is tiszta lélekkel élvezheti azoknak a micváknak a gyümölcsét, melyeket élete során végrehajtott, mert minden zsidó (!) teljesít bizonyos parancsolatokat, ahogyan a Talmud mondja (Bráchot57a.): azért hasonlítja a Biblia (Énekek éneke 4:3.) a zsidó népet a gránátalmához, mert „ahogy a gránátalmában sok mag van, ugyanígy minden zsidó ember tele van micvákkal”.
A Talmudban leírt túlvilági büntetések közül néhány furcsának tűnhet első olvasásra.Sábát traktátusában (152b., 1Sámuel 25:29. alapján) olvashatjuk pl., hogy „a vétkes emberek lelkével két, a világ két végén álló angyal labdázik”, ami óriási szenvedést okoz nekik. Vajon hogy kell ezt értenünk? A léleknek fáj, ha labdáznak vele? A Kabbala felfedi előttünk a büntetés értelmét, melyet szellemi szinten kell értelmeznünk. A vétkes lélek “csak” saját lelkiismeret-furdalásától gyötrődik. Az elhunyt lelki szemei előtt elvonul egész élete, és ekkor – mivel most már a túlvilágon, az igazság világában (olám háemet) van, ahol a lélek már megszabadult a test béklyóitól – érzi, tudja és sajnálja, hogy nem cselekedett helyesen. Így ingadozik a lélek a valamikori test tiltott „élvezetei” és a mostani túlvilági igazság között. Erre utal az említett talmudi mondás, miszerint az angyalok „labdáznak” a bűnös lelkével Ez az, ami a léleknek úgymond „pokoli” szenvedést okoz. (lásd mindezt RSZ: Likuté Torá, Bámidbár75:3.).
A tsuván, megtisztuláson kívül még kétféleképpen emelkedhet a lélek: az egyik a gilgul nösámot, vagyis a lélekvándorlás, mikor újra fizikai testbe születik és így új lehetőséget kap, hogy micvákat tegyen a fizikai világban, a másik pedig az, hogyha leszármazottai az ő emlékére tesznek meg egy micvát, mert az bizonyos szempontból olybá tekintendő, mintha ő maga csinálta volna. (Ebből láthatjuk, hogy mennyire fontos a gyászoló gyermekeknek Kádist mondaniuk 11 hónapig, ameddig a legrosszabb esetben tarthat az elhunyt lélek lelkifurdaló gyötrelme.)
Miért van olyan kevés leírva mindebből Mózes öt könyvében?
Teljesen mindegy, hogy ez az Írott vagy a Szóbeli Tanban szerepel, mivel mind a kettőt Isten adta, ezért a zsidóság nem tesz különbséget közöttük. A Szóbeli Tan ugyanolyan hiteles, mint az Írott Tan.
De menjünk egy kicsit mélyebbre. Mi a zsidóság célja, a misztikus élmény, vagy a micvák gyakorlati teljesítése? Amikor Isten lejött Szináj hegyére, akkor a zsidók a lehető legmisztikusabb, “legistenibb” élményben részesültek. A szemük előtt volt mindaz, ami a Kabbalában szerepel, de Isten nem a Kabbalát kezdte magyarázni, hanem átadta a Tóra útmutatásait a zsidóknak, a micvákat, gyakorlati tennivalókat tűzött ki eléjük. Ahogy egy korábbi cikkemben is idéztem a Midrás (Bámidbár rábá 13:6., Tánjá 36. fej.) mondását: „Nitávé HáKádos Báruch-Hu lijot lo dirá bötáchtonim – Istennek az volt a vágya, hogy lakhelye legyen ebben az alsó világban”. Ez a cél! Nem az angyalok, nem a szellemi világ, nem a halál utáni lét, hanem, hogy a különböző micvák által egy szent hellyé alakítsuk ezt a világot amelyben élünk, és így alkalmassá tegyük a Messiás köszöntésére. Erről szól a Biblia és erről szól a Sulchán Áruch. Ehhez kívánok én is erőt és boldogságot mindenkinek!
Megjelent: Egység Magazin 12. évfolyam 48. szám – 2014. július 31.