Gyurkovics Tamás: Mengele bõröndje – Josef M. két halála

 A főgonoszt úgy pusztítja el a könyv, hogy elveszi a jelentőségét, megtöri a legendáját. Kisszerűvé teszi, arra sem méltatja, hogy viszonyuljon hozzá. Tulajdonképpen erről szól az egész regény. Erről szól akkor is, amikor több oldalon keresztül minden részletre kiterjedően olvasunk egy székrekedésről és akkor is, amikor alkalmanként kifejezetten humorossá válik az elbeszélés. 

 

Josef Mengele a háború után a „patkányjáraton” (Rattenlinie) Genovából Dél-Amerikába szökött. Előbb Argentínában települt le, majd Eichmann elfogása után Paraguayba, onnan pedig Brazíliába menekült. Végül itt halt meg 1979-ben, a tengerben fürödve szélütést kapott 67 éves korában.

Gyurkovics Tamás könyve, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála, két nagy részből áll. Az első rész (Bertioga) a dél-amerikai éveket dolgozza föl, míg a második (Jeruzsálem) egy alternatív valóságot fest föl: mi lett volna, ha Eichmann helyett Mengelét fogja el a Moszad, és őt állítják bíróság elé, majd végzik ki. Az első rész egy masszív valóság-vázra épül, melynek epizodikus réseit fikcióval tömi ki a szerző. A második rész is valóságos annyiban, hogy az író eredeti tanúvallomásokat, visszaemlékezéseket használ, valamint az ügyész, az ügyvéd és a bírák neve is megegyezik a valódiakkal, annyi csak benne a fikciós tartalom, hogy a vádlottak padján nem Eichmann, hanem Mengele ül. (Persze ez nem egy elhanyagolható részlet.)

Veszélyes az egyes szám első személyű elbeszélő egy, a kegyetlenségeiről olyannyira hírhedt, és talán még a mai napig tabunak számító figura esetében, mint Josef Mengele. De ez a könyv nem akar együttérzést csiholni, nem missziója, hogy „egy szörny emberi arcát” mutassa meg. Nem magyarázza a tetteit egyenes következtetéssel mondjuk a gyerekkorából (ahogy ezt teszi például az amúgy szintén kiváló Mesterségem a halál című Rudolf Höss életét földolgozó Merle regény), nem magyarázza a tetteit a személyiségéből vagy akár katona mivoltából. De nem is az unalomig egyoldalúan hangsúlyozva festi meg az egyértelmű borzalmat. Nem tapicskol a horror részletek sokkoló leírásában, de nem is kendőzi el finomkodva azokat a kegyetlenségeket, amelyek valóban megtörténtek. A legnagyobb érdeme Gyurkovics regényének, a jó értelemben vett egyszerűsége. Keresetlen őszinteséggel fest meg naturális részleteket, nyílt, de nem hatásvadász, finom, de nem finomkodó.

A kötet nagyobb részét kitevő (majd’ 400 oldalas) Bertioga fejezet lapjain alig esik szó Auschwitzról, legfeljebb egy-két asszociatív utalás erejéig, akkor is következetesen a „sziléziai tábor” megnevezéssel. Sokkal inkább egy narcisztikus, magányos, saját magának kiszolgáltatott ember hanyatlása, középszerűvé válása rajzolódik ki. Az, ahogy lassan szétcsúszik az önmagáról alkotott képe és a külvilágból rá visszatükröződő kép. Valójában ez az igazi száműzetése, nem a szülőföldjéről való elkényszerülés. Egy szánalmas, középszerű ember történetévé csitul a Mengele-mítosz. A főgonoszt úgy pusztítja el a könyv, hogy elveszi a jelentőségét, megtöri a legendáját. Kisszerűvé teszi, arra sem méltatja, hogy viszonyuljon hozzá. Tulajdonképpen erről szól az egész regény. Erről szól akkor is, amikor több oldalon keresztül minden részletre kiterjedően olvasunk egy székrekedésről és akkor is, amikor alkalmanként kifejezetten humorossá válik az elbeszélés.

Mengele legfőképpen a „meg nem értett tudós” nar­ra­tívájában találja meg a visszaigazolást, mentséget a tetteire, és ebből gyűjt erőt a száműzetésben. Úgy látja magát, mint a tudós, aki megelőzte korát, akit egyelőre eretnekként könyvel el a világ, mint ahogyan Galileit, de pusztán azért, mert kilépett az adott, mindenki által elfogadott keretekből. „Szokatlan módszereivel” ő pusztán az orvostudományt akarta előrelendíteni, biztos benne, hogy az idő majd igazolni fogja a tettei helyességét. (Ezért is mentette át a határon azt a vaspántos barna bőröndöt, amiben a táborból kimentett feljegyzései, szövetminták, preparátumok találhatók.) Ehhez az önképéhez hozzáadódik még egy valamifajta isteni teremtő szerep és egy jézusi megváltói küldetéstudat.

„Tudod, fiam, ma két korszak csap össze a világban. Az ótestámentumi Múlt és a Jövő, ahol a teremtés már nem holmi „szellemlények”, hanem mérnökök és tudósok dolga lesz.” (54)

Akkor semmisül meg végleg ez a narratíva, amikor a laikus olvasó számára is világossá válik, hogy a Mengele által végzett kísérletek nemcsak embertelenek voltak, de semmilyen tudományos alappal vagy hozadékkal nem bírtak, orvosilag is védhetetlenek és igazolhatatlanok. Egy darabig ugyan sikerül egyfajta a fausti dilemmaként1 föltüntetni a kegyetlenségeit, amelyben ő a tudós oldalt választotta.

„A jó orvost ugyanis az különbözteti meg a hétköznapitól, hogy a két énje – a magánemberi és a tudós – közti távolságot le tudja küzdeni. Érzelmeit idővel képes alárendelni a hivatásának.” (10)

De mindez egyszerre leomlik, mikor a jeruzsálemi perben Nyiszli Miklós2 tanúvallomásában szakemberként nevezi áltudományosnak Mengele munkáját, és kiderül, hogy valójában egyáltalán nem szolgálták a gyógyítás előrehaladását.

„Amiképp áltudomány a hamis teóriákra épített fajkutatás – a magasabb rendű faj fogalma –, éppúgy áltudomány és hamis teóriákra épül Mengele doktor egész munkássága! Munkássága… Ő egy Krimináldoktor, egy bűnöző! Sőt,  annál is több. (A tanú hirtelen megtorpant.) Vagy nem is…, mondta elámulva. Inkább kevesebb! Josef Mengele csak egy rossz orvos volt. Egy tehetségtelen törtető, aki békeidőben tán fehérköpenyt sem kap.” (515)

És ahogy lassan szétcsúszik Mengele önképe és a szövegből kirajzolódó képmása, úgy ezzel ellentétes irányú a regényben végbemenő valóság-fikció mozgás: az elbeszélés szintjén lassan összecsúszik a valóság és a fikció. Igazából majdnem mindegy, hogy valójában megtörtént-e mondjuk a könyv egyik legerősebb jelenete, amikor a Stammer3 gyerekek csínytevései odáig fajulnak, hogy életveszélyes összetűzésbe keverednek Mengelével. Akkor is igaz, ha nem valóságos. Ugyanis addigra már az alaposan kidolgozott elbeszélői nyelv a valóság és a fikció összevonásával egy új, önálló egységet alkot.

Mengele olasz útlevele

A Bertioga fejezet nyelvezete és szerkesztése egy napló szövegét idézi. Vagyis inkább mintha egy vastag füzet lenne, amelybe a naplóbejegyzéseken túl leveleket és fényképeket is ragaszt a tulajdonosa. Nagyszerű a fejezet időkezelése: nem könnyű 30 év történéseit úgy megírni, hogy egyfelől érződjön az évek egyhangú üressége, másrészt bepillantást nyerjünk a hétköznapok apróbb eseményeibe, amelyek közelebbről megismertetik velünk a szereplőket, valódi személyiséggel töltik föl őket. (Jóllehet egyik szereplővel sem tudunk igazán azonosulni, de empatizálni valamilyen szinten mindegyikkel lehet, mert szépen megformált, élő karaktereket alkot a szerző.) Az elbeszélés technikáját elsősorban a szoros közelmúltra való visszatekintés határozza meg: azokat az eseményeket írja meg részletesen, de néhol asszociatívan fölidéződik egy-két emlék a távoli múltból is egy szó, egy illat hatására. Az egyes szám első személyű elbeszélő nem ismeri a jövőt (ebből a szempontból is inkább napló, mintsem emlékirat), tervezget, vár, fél, csalódik. Mindig van egy-egy jelen idejű esemény vagy mondjuk egy átmeneti szokássá vált cselekvés, amivel lehorgonyoz a jelen időben. Ezeket mintegy jelzőpóznaként leszúrja az elbeszélő, hogy ennek mentén egyfajta „befejezett jelennel” előreugorjunk pár hónapot vagy évet. Ez az időkezelés jól illusztrálható azzal a résszel, amikor Mengele és a vele szeretői viszonyt fenntartó Stammer Gitta elhidegülnek egymástól

„Nem is vagyok már nő, súgta, és úgy húzta magán össze a ruhát, akár egy aggszűz, aki a testiségnek még a gondolatától is fázik. Nem tudtam, igazat beszél-e, vagy hazudik, de nem is érdekelt már. Többé nem bíztam e barbárokban, és a bizalmam elmúltával, ami mégiscsak minden emberi kapcsolat alapja, végül a vágyam is alábbhagyott. Mostanában már csak a konyhában találkozunk. Kezdetben legalább még beszélgettünk. No, csak semmiségekről: az időjárásról meg a citromfáim szépen hízó gyümölcsiről. Újabban azonban már ilyesmikről se.” (276)

A Jeruzsálem fejezetben sajnos kicsit meginog az odáig magabiztosan fölépített következetes elbeszélői hang, nehezen találja a helyét a tárgyalásos szituációban. Mintha a szerző folytatni is akarná az előzőekben olyan kiválóan megtalált elbeszélői hangot, ugyanakkor ez a szerkezet valami teljesen mást kíván meg, mert ebben a szituációban szinte csak olyanok kapnak szót, akik megkérdőjelezik, és a legtöbb esetben elítélik Mengele tetteit. Sokszor hosszú oldalakra eltűnik az elbeszélő, majd van, hogy előbukkan, és az unalomig ugyanazt ismételgeti, vagy egyszerűen hiteltelenül, hamisan cseng a szava.

Ennek a fejezetnek más az erénye. Már maga az ötlet is egészen elképesztő (az Eichmann-pert átírni Mengele-perré), sok buktatót rejt magában, és mégis működik. Az árnyalt karakterábrázolás ebben a fejezetben is megfigyelhető. A tárgyalás minden szereplőjét (államügyész, védő, tanúk, bírák) legelőször Mengele szemszögéből látjuk, így sokszor nevetségesek, érzelgősek, ellenszenvesek. Ez ugyan a fejezet elején leginkább a vádlott Mengelére vet rossz fényt: gúnyos vagy indulatos megjegyzései pusztán arról árulkodnak, hogy képtelen méltósággal viselni a felelősséget, a szembesítést. De a per során az elbeszélő Mengele hangja egyre inkább elhalkul, háttérbe szorul, és a tárgyalás többi szereplője kezd el dominálni. És akkor jön igazán zavarba az olvasó, amikor Mengele epés megjegyzései, az ő interpretációja nélkül is színpadiasnak, hatásvadásznak vagy akár ellenszenvesnek érezzük a jó oldalt képviselő szereplők megszólalásait, reakcióit.

Az az érdekes, hogy ettől rögtön elszégyelli magát az olvasó, mintha máris a nácik cinkosa lenne attól, hogy nem szimpatizál a vádat képviselő minden szereplővel. Holott a regény egy pillanatig sem mentegeti vagy relativizálja Mengele bűneit. Egy egyszerű regény olvasásakor nem várjuk el a dogmatikus, egyértelmű állásfoglalást: a szereplők árnyalt ábrázolása az egyik legjobb dolog, amit a szerző tehet a befogadóval. De az itt mozgásba lendülő olvasói attitűd felhívja a figyelmet a holokauszt-irodalom befogadásának egy nagyon fontos kérdésére. Nevezetesen, hogy nem lehet erről a témáról pusztán irodalomként, művészetként beszélni, nem lehet hideg esztétikai szemmel nézni egy, a témával foglalkozó műalkotást. A mára már kissé elcsépelt adornói mondást, miszerint a holokauszt után nem lehet verset írni, úgy parafrazálnám a regényre, hogy a holokauszt után nem lehetséges úgy a befogadás, a műértelmezés, mint előtte.

Már a könyv fülszövegének elolvasásakor az a kérdés kezd motoszkálni az olvasóban, hogy tulajdonképpen miért is születik meg egy ilyen regény. Vagy miért pont a valóság-fikció ilyen módon kevert technikájával? Egyrészt ugyebár nem lehet önmagában, a saját fikciós univerzumán belül olvasni a történetet, csakis valamennyi háttértudással működik, és erre alapoz is a könyv. Ugyanakkor megköveteli magának azt a szabadságot is, hogy ott és annyira térhessen el a valóságtól, amikor és amennyiben erre kedve szottyan. És mint a jó könyvek általában, a Mengele bőröndje is önmagát nyitja fel: ez a történet elégtételt vesz Mengelén, kétszeresen megöli azáltal, hogy lerombolja a „Halál angyala” mítoszt. Kinyitja a bőröndöt, hogy megmutassa: belül valójában teljesen üres.

 

Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje – Josef M. két halála. Kalligram Kiadó, Budapest 2017

 

Turai Juli írása

A zárójelbe tett számok az idézetek oldalszámát jelölik.

1 „És akárcsak az SS-orvosoknál, helyenként Nyiszlinél is megfigyelhető az Auschwitzra oly jellemző fausti megkettőződés: az auschwitzi valóságot elfogadó én és egy másik, orvosnak, tudományos kutatónak megmaradó én szétválasztására irányuló kétségbeesett törekvés” Vági Zoltán előszava a Dr Nyiszli Miklós: Dr Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című művéhez (Magvető 2016.)

2 Sonnderkommandósként Mengele boncolóorvosa volt Auschwitzban.

3 A magyar származású Stammer család bújtatta Mengelét Brazíliában.

 

A cikk az Egység magazin 105. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.