Nagyinterjú jelent meg a Telex oldalán az Óbudai zsinagógában december 4-én megrendezésre kerülő ünnepi hangverseny
kapcsán. Íme:
Itt a tél, a klasszikus zenei koncertek fő szezonja. Bár mindenfelől hallani a nehézségekről, a bizonytalan, ködbe burkolódzó jövőről, azért még bőven van választék a jobbnál jobb műsorokból. December negyedike is ilyen: koncerthelyszínként mutatkozik be Budapest legrégebben működő zsinagógája, az óbudai. Kulturális éceszgéberünk nyári gondolatai után én mindenre számítottam, csak erre nem. Mintha a zene nem lenne tekintettel a kor kihívásaira, visszamászik a levélbedobón, felkínálja magát. Az már csak hab a tortán, hogy a történelmi estén a Duna Szimfonikusok játszanak, róluk az első leírandó dolog, hogy a csodával határos módon léteznek még. De nézzük a programot!
Hagyomány, hagyomány!
– szól a Hegedűs a háztetőn egyik népszerű slágere, és passzol is ehhez az estéhez. Idén emlékezünk Mendelssohn halálának 175. évfordulójára. A zeneszerzőére, aki ugyanabból a Fux-féle könyvből tanult zeneelméletet, mint Haydn vagy Mozart; akinek jóvoltából Bach, Händel és több korábbi mester műve nem süllyedt el levéltárak mélyére. Mozarthoz hasonló csodagyerekként indult a pályája, majd teljesedett ki csodálatosabbnál csodálatosabb kompozíciókban, amik egyediek, üdék, és mégis hordozzák a nagy elődök tudását is. Vasárnap a Hebridák-nyitányt, a g-moll zongoraversenyt és a Skót-szimfóniát hallgathatjuk meg. A műsorszerkezet is konzervatív: nyitány, majd versenymű és egy szimfónia. Bár egy tisztán Mendelssohn-koncert esetében ez nem is nagyon lehetne másképp.
Miért érdemes eljönnie egy laikusnak is a vasárnapi koncertre? Erről kérdeztem az este karmesterét, Kovács Jánost és a szólistát, Villányi Dánielt. „Elsősorban magáért Mendelssohnért – kezdi a karmester –, akiről nem annyira közismert, hogy Goethe, a költőfejedelem a második Mozartnak tartotta és rajongott érte, a zeneszerzőért, akinek a zeneszerzés úgy ment, mint másnak a levegővétel. Az Úristen jókedvében teremtette, zenéből volt a lelke is. Mindene. A műsoron lévő művek is olyan mesterművek, amik méltán közismertek. A nyitány és a szimfónia is utazási élményei nyomán született. Nem leíró művek, mert Mendelssohn elsősorban mindig zenét írt. Viszont a vad romantikus táj által keltett érzések és hangulatok olyan erőteljes tartalmat hordoznak, hogy ha jól játsszák, akkor magával ragadja azt az embert is, aki nem szokott úgynevezett komolyzenét hallgatni.”
„Mendelssohnnál jobb indítás talán nem is lehet – így Villányi Dániel, a zongoraverseny szólistája. – Ha valaki a klasszikus zenével akar ismerkedni, ő tényleg mindent hoz, amire rögvest rá lehet kapcsolódni. Gyönyörű és izgalmas. A nagy zeneszerzők műveiben, talán Mozartot leszámítva, mindig van valami súlyosság, tragikum, de minimum melankólia. Csupa olyan dolog, amiről el tudom képzelni, hogy elriaszthat valakit, aki épp csak ismerkedni kezd a komolyzenével. Mendelssohn ilyen szempontból kivételes szerző, akinél, ha úgy tetszik, mindig az élet dominál. Meggyőződésem, hogy ettől nem független az a tény, hogy szerzői státusza még mindig nincs értékén kezelve. Mivel a műveiben nem világok roskadnak önmagukba, és nem gázolunk derékig a világfájdalomban, a felületes szemlélő hajlamos lehet legyinteni, hogy nem is olyan komoly ez. Márpedig ez épp olyan kapitális félreértés, amelyekhez hasonlók vezetnek oda, ahol a komolyzenei élet világszerte találja magát: hogy lepkehálóval kell a közönség utánpótlását hajkurászni.”
„Akinek nincs bal-jobb kezén öt tökéletes ujja, az hozzá se fogjon
– summázta Kovács János a gondolatait a koncert középső művével, a zongoraversennyel kapcsolatban. – A zongoraverseny mindenféleképpen tanúbizonysága annak, hogy Mendelssohn milyen elképesztően gondtalanul írt. Nem csak zenét. Azt is, hogy milyen gondtalanul játszhatott zongorán, mert irgalmatlanul nehéz, igazán virtuóz, mutatós darab ez. Persze a virtuozitás egy kellék ennek a darabnak az előadásához, de itt is páratlan zenéről van szó. Minden hangja zenei esszencia.”
A teljes interjút a Telex oldalán olvashatja.