A 18. században Magyarország egyik legbefolyásosabb zsidó közössége Óbudán volt, ahol vitás ügyek tucatjairól döntöttek. A kort megbotránkoztató ügyeivel került ide Chorin Áron reformer rabbi is, kihez aztán balsorsú jóslatot költöttek. Ezt az átkot járjuk körbe az óbudai zsidó történelem évszadjai során.
A kecsege-botrány
A kecsege a valódi tokfélék fajába tartozó hal, mely honos úgy a Dunában, mint a Tiszában, így hát széles e Magyarországon elterjedt – időről időre horgára akadt a zsidó halászoknak is. Felmerült tehát a kérdés, hogy a kecsege kósernek számít-e. Bizonyos szefárd területeken, mint például Törökországban kósernek minősítették, míg a legtöbb askenáz országban a rabbik tiltották a fogyasztását.1
A kecsege fogyasztásának kérdése eljutott a korszak egyik legnagyobb rabbijához, a prágai Jehezkél Landauhoz (1713–1793), aki hosszas fejtegetés után, Maimonidészt citálva végül is kósernek fogadta el a kérdéses halat, mely bekerült híres könyvébe a Noda BiJehudába (Prága, 1776) is.2 A történet viszont nem maradt ennyiben, ugyanis Landau rabbi bár engedélyezte a kecsege fogyasztását, ez valószínűleg széles körben mégsem terjedt el, mert lokálisan a rabbik legtöbbje továbbra sem pártolta ezt, nem úgy, mint Chorin Áron (1766–1844) aradi rabbi, aki elhatározta, hogy halálában is megvédi egykori mesterének, Ráv Landaunak a becsületét, és Imré Noám (Prága, 1798) címen igyekezett igazolni annak döntését. Ennek az lett a következménye, hogy 40 rabbi vitairatot bocsátott ki Chorin ellen, melyben kijelentették, hogy aki kecsegét fogyaszt, azt egyházi átokkal (héremmel) sújtják.3
Közben az akkor paksi rabbi, Grieshaber Jichák (1745–1823) is kutatást végzett a témában, és szintén könyvet jelentetett meg, Mákél Noám (Bécs, 1799) címen, melyben továbbra is tiltottnak ítélte a kecsegét. A paksi rabbi írásának jelentőségét hangsúlyozta, hogy a morvaországi főrabbi, Mordekháj Benet (1753–1829) approbálta.4 Erre Chorin még írt egy válaszröpiratot Sirjon Kászkászim (Prága, 1799) címen – a magyarul „Pikkelyes Páncél” című írás éles hangot ütött meg.
Chorin botránya
A kecsege-botrány ezzel nagyjából lezárult, viszont Chorin rabbi igazi botránya csak ezután kezdődött el, ugyanis hamarosan, Ros Ámáná (Prága, 1803) címen újabb könyvet publikált, melyben saját újításait közölte, melyek máig a legtöbb zsidót megbotránkoztatják.
Chorin újításai között a következők szerepeltek:
– az imakönyvből törölni a kabbalisztikus igéket, elsősorban a sófár megfújásakor
– megszüntetni azt a szokást, hogy a betegeknek új héber nevet adjanak
– megszüntetni az erev Jom kipur napi kápárá szertartást
– mellőzni a Kol nidrét az imakönyvből
– betiltatni, hogy a Mögilát Eszter felolvasásakor a hívők zajongjanak Hámán nevének felolvasásakor
– megtiltatni, hogy a zsidók hangosan imádkozzanak és közben dőlöngéljenek
– elrendelni, hogy az esküvőt a zsinagógában tartsák, ne pedig szabad ég alatt…5
Alig, hogy megszáradt a tinta Chorin könyvén, hatalmas botrány tört ki: Mordekháj Benet főrabbi egyenesen ki akarta zárni az egész zsidó közösségből. Chorin szolgálati helyén, Aradon is a legtöbb zsidó ellene fordult: 1804. szeptember 8-án, sábát suván, a megtérés szombatján gyalázkodó kiáltozásba fulladt az általa vezetett Isten-tisztelet… Chorin rabbi a béke visszaállításának kedvéért elhatározta, hogy maga égeti el könyvét, ha Ráv Benet rámutat, hogy mi számít eretnekségnek benne, ám ő erre már nem válaszolt.6
Az igazság keresése Óbudán
Chorin rabbi végül úgy döntött, hogy az ország egyik legméltóságteljesebb közösségénél, illetve annak vezetőjénél, Münz Mózes (1750–1831) óbudai rabbinál keresi meg igazát. 1805. szeptember 1-jén Ráv Münz magához hívatta Chorint, kinek meglepetésére a szobában volt az aszódi és a zsámbéki híres rabbi is, melyre így emlékezett vissza:
„Az óbudai főrabbi azt mondotta, hogy vallási törvényszéket akar a két másik rabbival együtt az én ügyemben tartani és felhívott arra, hogy ismerjem el előre döntőnek ennek a törvényszéknek a határozatát.
Sokáig küzdöttem magammal: mit tegyek? Ilyen törvényszéki eljárásra elkészülve nem voltam. Vajon szolgálom-e a békét, ha ezt a megoldást elfogadom? Végül is elővettem egy ív fehér papírt, felírtam rá ezt a szót: »kompromisszum«, azaz megegyezés és lent aláírtam a nevemet, a megegyezés szövegét, mondottam holnap együtt fogjuk megállapítani. A három rabbi aláírta az ívet. Azt hittem, ezzel megtettem kötelességemet a béke érdekében és a törvényszéki ülés erre a napra véget ért. Az óbudai főrabbi ezután közölte velem, hogy a vallási törvényszék másnapi ülése a községháza nagytermében lesz, mert azon hallgatóság is részt akar venni…
A nagy óbudai zsinagóga udvara másnap reggel, mikor megérkeztem, tele volt utcai kölykökkel, akik éktelen fütyüléssel és átkozódással fogadtak. Mikor a nyitott terembe beléptem, halálos csend támadt. Köszönésemet senki sem fogadta. Az elnöki székben az aszódi főrabbi ült, aki mereven nézett reám.
Azután az aszódi főrabbi mély hangon megszólalt. Ezt mondta: – Szent törvényszékünk mondotta, egyhangúlag és visszavonhatatlanul elhatározta, hogy ha azonnal nem vonod vissza azokat a tévelygéseket és tévedéseket, melyeket a »Ros amana« című könyvedben leírtál szent vallásunk ellen: a megszégyenítés jeléül, itt rögtön le fogják vágni a szakálladat!
A közönség soraiból felemelkedett egy ember, kezében ollóval és fenyegetően közeledett felém.
Én kérésre fogtam a dolgot: Mutassák meg: miben vétkeztem vallásunk tanai ellen?
Az aszódi főrabbi felvette az asztalról az általam előzőnap aláírt fehér ívet és azt mondotta: ezzel az írással már magad vallottad be bűnösségedet.
Hátam mögött megcsattant az olló.
Én, hogy megmeneküljek a szégyentől, aláírtam egy nyilatkozatot, mely így szól: Sajnálom és restellem, hogy a Ros ámáná című könyvemet kiadtam, annak megjelenését sajnálom és visszavonom.
Aztán lehajtott fővel mentem át a templom-udvaron és indultam hazafelé.
A szenzáció, melyet ez az óbudai jelenet keltett, óriási volt az egész országban. Öreg édesapám és egész családom remegett az életemért, annyira felizgatott és elővett ez a szégyen.
Az óbudai ítéletet én a Magyar Királyi Helytartósághoz fellebbeztem. Előadtam, hogy milyen körülmények között írtam alá ezt a nyilatkozatot. A Királyi Helytartóság valóban rendeletet adott ki, melyben megsemmisítette az óbudai ítéletet és egyúttal utasította Arad vármegyét, hogy ítélje súlyos pénzbüntetésre azokat, akik templomi prédikációmat illetlenül megzavarták.”7
Chorin rabbi személye az óbudai jelenet után is megosztó maradt még a reformpárti zsidók között is: egyesek a neológia előfutárát, sőt alapítóját látták benne,8 ám valójában Chorin radikális „újításai” a neológiában sem implementálódtak, azokkal inkább csak 20-21. századi reformmozgalmakban találkozhatunk.
Az „óbudai átok”
Chorin rabbi nem csak teológiai szinten hódított, hanem egy sötét színezetű babonát is költöttek köré. 1924-ben dr. Adler Illés (1868–1924) rabbi halála után a Jewish Telegraph-ban, „The Malediction of Altofen” címen egy Londonban élő, magyar származású zsidó közlése alapján napvilágot látott az „óbudai átok” mendemondája.
A teljes mértékben szájhagyományon alapuló átkot elvileg Chorin mondta az óbudai rabbiszék betöltőire, miután őt megszégyenítették ott.9 A cikkíró az átok valóságtartalmát az Óbudán szolgáló rabbik hirtelen halálával gondolta illusztrálni. Nézzük hát a valóságot.
Elátkozott rabbik?
Az átok tehát a ma is álló óbudai zsinagóga rabbiszékét elfoglalóira szállt, de legfőképp Münz Mózes főrabbira, viszont olybá tűnik, hogy rá mégsem igazán hatott, hiszen még mai szemmel nézve is szép kort, 81 évet tudhatott maga mögött amikor meghalt – emléke pedig nem kopott: az éppen aktuális óbudai rabbi évről évre Ráv Münz sírkövénél tartott gyászünnepélyt, halála után több mint száz évvel, 1933-ban dr. Neumann József rabbi beszédében Münz „halhatatlan jelentőségéről” beszélt.10
Münz halála után Ráv Cvi Hirsch Heller (1776?–1834) bonyhádi rabbit hívták meg, akit sokan emlegettek, mint Hersele Hárif, vagyis az „éles eszű Hersele”, mely a rabbi nagy tudását hivatott jelezni. Ráv Heller alig egy év után adta vissza nemes lelkét az Örökkévalónak, ám a mintegy 60 évével ez akkoriban különösebben nem számított fiatalnak.11 Könyvei a Tiv Gitin (Żółkiew, 1839) és a Tápuché Záháv (Przemyśl, 1874) pedig örök emléket állítanak neki.
Hosszabb szünet után 1861-ben Hirsch Márkusz (1833–1909), korábbi karcagi és tiszabői rabbi következett, aki ezután 1880-ban Prága, 1889-től haláláig pedig Hamburg főrabbija lett.12 76 évesen hunyt el, halálának hírére az óbudai zsinagógában gyász Isten-tiszteletet tartottak, mely alkalomra a belső teret fekete fátyollal vonták körbe.13
A rabbiszékben 1887-ben dr. Klein Gyula (1850–1895), addig szigetvári rabbi következett. Bár Klein rabbi valóban fiatalon hunyt el, munkássága nem múlt el nyomtalanul: meghonosította Óbudán a magyar hitszónoklatot. Nekrológjában a következőképpen festették meg alakját:
„Az óbudai zsidók szeretett lelkipásztora hosszas szenvedés után örök álomra hunyta le szemét. Igaz zsidó, igaz magyar volt. Szerette a zsidóságot, mint ritkán valaki, s e szeretete nyilvánult mind szavaiban, mind cselekedeteiben. Lángoló szózata édes anyanyelvünkön az elsők között hangzott, s egész iparkodása oda irányult, hogy a zsidó tudományt a magyarajkú zsidóságnak is hozzáférhetővé tegye. E cél szolgálatában fogott egy a maga nemében páratlan és korszakalkotó munkába, a Talmud magyar fordításába. Ez az ő főérdeme, mert kezdeményezője volt egy oly eszmének, mely hivatva van eleget tenni a magyar zsidóság tudásvágyának.”14
Elhunytáról kegyelet-teljesen emlékezett meg az egykori szigetvári közössége is.15
Ezután következett csak dr. Adler Illés rabbi, akivel kapcsolatban lábra kapott az átok-legenda. Adler korábban Kiskunfélegyházán volt rabbi, 1896-1907 között Óbuda rabbijai, majd a Rumbach utcai zsinagóga vallási vezetője volt haláláig, melyet egy hirtelen jött betegség, epehólyag-gyulladás okozott.16 Milyen ember is volt:
„Csupaszív ember volt, aki egész napját áldozta – ezzel nem egy nagy tervét és elgondolását áldozta fel – hívei ügyes-bajos dolgainak. Pesten is pátriárkális vidéki rabbi maradt, minden egyes híve gondját lelkén viselte. »Szeretni foglak benneteket igazán… minden egyest közületek nyájassággal fogok magamhoz édesgetni és csatolni.« – ígérte óbudai székfoglalójában és be is váltotta minden állomáshelyén.”17
1910-ben a nagybittsei rabbit, dr. Wellesz Gyulát (1872–1915) hívták meg rabbinak, aki mellesleg a középkori francia-zsidó irodalom kiválósága is volt.18 Wellesz rabbit ötéves működése alatt annyira megszerette a közössége, hogy elhatározták, hogy legalább két évig be sem töltik újra a rabbiszéket.19
Egy végzetes baleset
„A katasztrófa az évszázados óbudai zsinagógától körülbelül harminc lépésre történt. Dr. Schreiber főrabbi, miután elhagyta a Dicső utcai iskolát, dr. Edelstein Bertalan budai rabbihoz indult, kivel fontos tanácskozása volt. Minthogy a zsidó templom előtti villamos-megállóhely néhány nappal ezelőtt megszűnt, a főrabbi a legközelebbi megálló felé indult, de közben egy lassan mozgó villamossal találkozott. Erre akart felszállni, de megcsúszott és ott, alig pár lépésre zsinagógájától, összeroncsolták a kerekek.”20 – történt ez dr. Schreiber Ignác (1891–1922) fiatal rabbival, aki 1919-től állt az óbudai hitközség élén.
A tragédiát külön szívbemarkolóvá teszi, hogy Schreiber rabbi néhány nappal korábban avatta fel a hitközség máig használatos, Bécsi úti temetőjét, utolsó beszédében tehát a halálról beszélt, de ekkor még senki sem sejtette, hogy az élettől lüktető férfi lesz a temető első halottja.21
A kor cáfolata: átok helyett monda
Egy névtelen levélíró a fent említett 1924-es Jewish Telegraph-os cikket pár héttel később cáfolta, vagy inkább újraértelmezte: szerinte átokról vagy jóslatról szó sem volt, annál inkább egy közszájon forgó mondáról, mely szeint „az óbudai hitközség rabbijai közül az egyik kizárólag ennek a hitközségnek kebelében működik élete fogytáig, míg a másik a hitközség keretén túlmenőleg országos, sőt világhírnévre tesz szert a működésével.”22 Ezzel pedig vitába szállni felesleges, hiszen ha végignézünk az illusztris óbudai rabbisoron, akkor a „monda definícióját” mintegy helyesnek állapíthatjuk meg.
A valóságos tragédia
Az igazi tragédia, mint mindenhol máshol, az országban a vészkorszak gyötrelmes éveiben következett be és deportálásokkor tetőzött. A hitközség rabbijának szerepét 1927-től dr. Neumann József (1890–1964), korábban brassói rabbi töltötte be, akit egyébként már 1925-ben rabbivá választottak, csak a trianoni határlezárások miatt évekig húzódott az ügy.23 Neumann rabbi a holokausztot túlélte, és visszatért szeretett közösségének maradékához, kikkel még 1956-ig maradt. Ezt követően viszont már csak vendégrabbik jártak Óbudára, míg végül a hatvanas évek végére hosszú évtizedekig megszűnt a hitélet.24
Az óbudai átok megtörése
A fenti hasábokból kitűnik, hogy az óbudai átok nem volt több, mint egy szenzációhajhász szófordulat, viszont az igazi átkot a holokauszt pusztítása hozta, és bár a veszteségeket visszafordítani nem lehet, a további enyészetet sikerült megakadályozni és újra az épülés útjára vezetni.
2010-ben hazai és külföldi állami és egyházi méltóságok jelenlétében az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) újraavatta a zsinagógát: Köves Slomó rabbi vallási vezetése mellett azóta mindinkább aktív hit- és kulturális élet folyik az évszázados falak között, az egyre gyarapodó közösségben.
Az átok megtört, és kívánjuk, hogy átok többé ne érje az óbudai – és természetesen más – közösséget, hanem áldás kísérje a zsidó közösségek életét.
1 Samson Morpurgo rabbi: Semes Cödáká responsum 1. kötet JD 14. fejezet; 2 Nodá BiJehudá responsum Tinjáná JD 28. fejezet; 3 „Chorin Áron drámai jelenete Óbudán”, in: Egyenlőség (1938), 58. évf. 35. szám, 10. o. A továbbiakban: „Chorin”, in: Egyenlőség (1938); 4 Grieshaber Jichák rabbi: Mákél Noám, Bécs, 1799. 3. oldal; 5 „Chorin”, in: Egyenlőség (1938); 6 U.o.; 7 U.o.; 8 „Chorin rabbi csodálatos pozsonyi lakomája”, in: Egyenlőség (1927), 46. évf. 39-40. szám, 23. o.; 9 „Az óbudai átok”, in: Egyenlőség (1924), 43. évf. 13. szám, 10. o.; 10 „Hirek – Münz rabbi emlékezete”, in: Egyenlőség (1933), 54. évf. 1. szám, 34. o.; 11 Blau László, Bonyhád – Egy elpusztított zsidó közösség (Bonyhád: Soha többé Soá! Alapítvány, 2008), 32. o.; 12 „Külföldi hirek – A volt ó-budai főrabbi”, in: Egyenlőség (1889), 8. évf. 37. szám, 12. o.; 13 „Hirek – Emlékünnep”, in: Egyenlőség (1909), 28. évf. 25. szám, 10-11. o.; 14 Edelstein Bertalan, „Dr. Klein Gyula”, in: Egyenlőség (1895), 14. évf. 30. szám, 6-8. o.; 15 „Hirek – A szigetvári izr. hitközség”, in: Egyenlőség (1896), 15. évf. 7. szám, 8. o.; 16 Kecskeméti Vilmos, „Adler Illés betegsége és halála”, in: Egyenlőség (1924), 43. évf. 8. szám, 3. o.; 17 Scheiber Sándor dr., „Adler Illés halálának huszadik évfordulója”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1944), 6. évf. 8. szám, 8. o.; 18 Ujvári Péter, (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon (Budapest: Zsidó Lexikon, 1929), 961. o.; 19 „Hirek – Az óbudai hitközség kegyelete”, in: Egyenlőség (1915), 34. évf. 17. szám, 10-11. o.; 20 „Az óbudai főrabbi tragédiája”, in: Egyenlőség (1922), 41. évf. 49. szám, 1. o.; 21 „Az óbudai főrabbi utolsó beszéde: a temetőről és a halálról”, in: Egyenlőség (1922), 41. évf. 49. szám, 1-2. o.; 22 „Az óbudai mende-mondta”, in: Egyenlőség (1924), 43. évf. 15. szám, 7. o.; 23 „Budapestre jöhet-e Neumann dr. az óbudai izr. hitközség ujonnan megválasztott főrabbija?”, in: Egyenlőség (1925), 44. évf. 29. szám, 1. o.; 24 Dohi Gabriella, „Az óbudai zsidóság nyomában – Beszélgetés Cseh Viktor kultúrtörténésszel, az óbudai zsidó séta vezetőjével”, in: Óbudai Anziksz (2017/2018/tél), 46-54. o.
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 111. szám – 2018. október 1.