A holokauszt után, amikor a túlélők visszatértek és szembesültek vele, hogy a közösségeik nagyobb része, köztük szüleik, testvéreik, rokonaik, barátaik nem tértek vissza, úgy érezték, hogy valahogy meg kell örökíteniük a mártírok emlékét. Talán szerettek volna letenni valamit ezzel abból az elbírhatatlanul nehéz teherből, hogy nekik, a keveseknek kell az elpusztított sokakra emlékezniük. De ki tudna emlékezni erre a sok emberre?
Megemlékezés a háború után
A lágerekből és munkaszolgálatból hazaérő túlélők természetes vágya volt megörökíteni szeretteik emlékét. Közvetlenül a háború után merült fel az emlékművek felállításának ötlete, melyeken név szerint fel lehetett sorolni azokat, akiket meggyilkoltak. A magyar vidéket járva láthatjuk, hogy nagyon sok településen, még a kis falvakban is állítottak emlékműveket közvetlenül a háború után. Sok helyen ez az egyetlen nyoma annak, hogy még voltak túlélők, akik közvetlenül a háború után visszatértek a lakóhelyükre, mielőtt kivándoroltak volna.
Az emlékmű akkor engedélyezett, ha egy sír fölött áll
A megemlékezésnek ez a formája háláchikus kérdéseket vetett fel, amikre az ortodox rabbik adtak választ. Az első responsum, amit a témáról találtam, 1946-ban született Weisz Jichák Jáákov (1902–1989) nagyváradi rabbi tollából, amikor az ortodox hitközség elöljárói beszámoltak neki az emlékmű felállításának tervéről, hozzátéve, hogy más hitközségekben már állítottak ilyen emlékművet, csakhogy náluk a „liberálisok” „azt szeretnék, ha az emlékmű náluk lenne felállítva, de úgy érzik [az ortodox elöljárók], hogy emiatt gyengülni fog a vallás gyakorlása. Ezért szeretnék, hogy az ortodoxoknál legyen felállítva”.
Bár az elöljárók csak Weisz rabbi hozzájárulását kérték, meglepő választ kaptak1: „Mivel sok helyen már felállították az emlékművet, így valószínűleg nem gondolták, milyen szigorú tilalomba ütközik”, ám, mint írta, a valóság az, hogy „egy ilyen emlékműnek a felállítása bibliai tilalom alá esik, mert írva van2: „Ne állíts föl magadnak oszlopot, melyet gyűlöl az Örökkévaló, a te Istened”. Maimonidész3 úgy definiálja ezt a fogalmat, hogy »az oszlop, amit a Tóra megtiltott, aminél összegyűlnek az emberek, akár istenszolgálat céljából. Azért tilos, mert ezt a bálványimádók szoktak építeni«”. Ezután Weisz rabbi így folytatja: „miért szabad akkor fölállítani egy sírkövet – azért, mert annak az a célja, hogy jelezze, valaki el van temetve és a lényeg az elhunyt, nem a sírkő. Ezzel szemben az emlékműnél maga a tárgy a cél és ezért tilos a felállítása”. Csak akkor lehetne felállítani egy emlékművet – fejti ki a rabbi –, ha valami el lenne temetve alatta4: „ezért nem engedtem meg, csak mivel van náluk RIF-féle szappan, amiről az a hír járja, hogy zsidó mártírok emberi zsírjából gyártották; ezenkívül van náluk hamu, amit Auschwitzból hoztak, amire azt mondják, hogy a krematóriumból van; és ezenkívül tóratekercs darabjai, amit a gonoszok téptek szét és tapostak meg, amit szintén el kell temetni a Sulchán áruch5 szerint el. Ezek egy sírba legyenek eltemetve [a szappan, a hamu és a tóra-darabok], és erre már fel lehet állítani az emlékművet, ahogy minden más halott fölött állítanak sírkövet. És arra lehet ráírni, ami sajnos történt a zsidó néppel”.
Responsum könyvében Weisz rabbi ehhez hozzátette6, hogy miután megírta a válaszát, Sperber Dávid (1877–1962) brassói rabbi felhívta a figyelmét egy korábbi responsumra7, miszerint egy emlékmű még Maimonidész szerint is meg van engedve, egyrészt mert semmiféle istenszolgálat vagy bálványimádás nem csatlakozik hozzá, másrészt, mert az egész világon nincs ma olyan nép, amelyik ilyen jellegű emlékműveket állítana fel vallási célból, így biztos, hogy ez nem lehet akadálya. Emellett érvként említette Sperber rabbi, hogy az emlékmű nemcsak arra szolgál, hogy a mártírokra emlékeztessen, hanem arra is, hogy elmondjuk a világnak, milyen gonoszságot tettek velünk „és ez pedig egy nagyon nagyon fontos cél”.
Sperber rabbira hivatkozva Weisz rabbi végül is úgy vélte8 „magától értetődő, hogy az ortodoxoknál legyen felállítva az emlékmű … Azonban mivel itt egy nagyon komoly tilalomról van szó, kértem, hogy valami legyen ott eltemetve és meg is fogadták a tanácsomat.”
Megközelíthetik-e kohénok az emlékművet?
Az emlékművet az ortodox hitközség udvarában állították fel9, ám újabb kérdés merült fel vele kapcsolatban, hiszen nem biztos, hogy a kohénok odamehetnek hozzá. Számukra ugyanis a Tóra előírja10, hogy ne váljanak tisztátalanná halottaktól. Weisz rabbi hosszan tárgyalja a kérdést11, hogy az eltemetett tárgyak okozhatnak-e halottól való tisztátalanságot, majd részletes leírást ad arra, hogyan kell a temetést megvalósítani ahhoz, hogy semmiképp ne okozhasson problémát a kohénoknak és odamehessenek az emlékműhöz. Végezetül újfent a brassói rabbi véleményét idézte, aki szerint az eltemetett szappan semmiképp nem okozhat tisztátalanságot. (A hamu tisztátlanságával már foglalkoztunk korábban, ahol különböző véleményeket idéztem12.)
A RIF szappanok
Érdemes itt megjegyezni a RIF szappanról, hogy sokáig tartotta magát a nézet, miszerint neve a „Reines Jüdisches Fett” (tiszta zsidózsír) rövidítése lenne, a Kozma utcai temetőben is található egy külön RIF-sír, ám később kiderült, hogy valójában a „Reichsstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Iparizsír-ellátó Központ) rövidítése volt, és nem emberekből készült, így biztosan nem okoz tisztátalanságot13.
Héberbetűs emléktábla az előtérben
A témában született egy későbbi állásfoglalás is. Az 1948. január 14-én kelt írásban14 a pesti ortodox rabbik (Lebovits Jáákov [1896–1980], Citron Ávrahám Eliezer [1889–1956] és Welcz Jiszráél [1887–1973]):
„[1.] Arról a kérdésről, amelyet a kisvárdai hitközség elöljárói kérdezték, hogy szeretnének emléket állítani azoknak, akik meghaltak Auschwitzban Isten nevének megszenteléséért. Megállapodtunk abban, hogy nem állítanak emléktáblát sem a zsinagógában, sem a tanházban, ahol imádkoznak, csak az előtérben, ahol nem imádkoznak.
[2.] Sorolják fel ott az elhunytak héber neveit, de még azokat is, akiknek nem tudják a szent nevét [héber], oda írják azt a nevet, amit ismernek [polgári név] héber betűkkel15. Ha előfordul, hogy egyes emberek nagyon kérik, hogy írják a szüleik és rokonaik nevét az országnak a betűivel és nyelvén [latin betűkkel magyarul], akkor tegyék meg.
[3.] És azok az emléktáblák, amik az előtérben vannak régről, el lehet távolítani a helyükről és egy másik helyre rakni abból a célból, hogy megfelelő helye legyen a mártírok emléktábláinak.”
Talán azért ragaszkodtak hozzá16, hogy ne ott álljon az emlékmű, ahol az ima zajlik, hogy megtartsák a tér szakrális jellegét, ne váljon szomorú emlékszobává az imaház. Emellett lehet, hogy figyelembe vették Maimonidész fent említett véleményét, és nem akarták, hogy imádkozzanak az emléktábla mellett.
Őseink nem állítottak emlékműveket soha
Áron Lachover, Uruguay fővárosának, Montevideónak a rabbija, a két szentföldi főrabbihoz fordult, hogy szabad-e emlékművet állítani, mert szerinte Weisz rabbi fent említett érveléséhez hasonlóan tilos, és aki ilyet állít, bűnt követ el.
Yitzhak Isaac HaLevi Herzog (1888–1959) az askenázi főrabbi 1947 elején kelt hosszú írásában17 kifejti, hogy nem lehet ezt betiltani, ha pedig valaki visz oda Európából auschwitzi hamut, amit az emlékmű alá eltemetnek, akkor biztos, hogy ez megengedett.
Ugyanakkor hosszasan kifejti, hogy ez nem őseink szokása „az összes keserű korszakokban, amin átmentek, soha ilyen emlékeket nem állítottak…. ilyen ötlet, mint egy emlékmű, senkinek nem jutott eszébe, sem a rabbiknak, sem a hívő zsidóknak. Ha a mártíroknak akarnak emléket állítani, akkor inkább építsenek egy nagy épületet tanháznak, vagy egy központi zsinagógát, ahol imádkoznak és emlékeznek a mártírokra. Ez mindenképpen sokkal jobb lenne, mint egy emlékmű”. Hasonló véleményt fejtett ki szintén hosszú írásában Ben-Zion Meir Hai Uziel (1880–1953), a szefárd főrabbi is18.
Az elhunytak valódi megtisztelése
A témához kapcsolódik még Mose Feinstein rabbi (1895–1986) 1982-es responsuma19 arra a kérdésre, „hogyan kell emléket állítani a szülőknek, akikről nem tudni, hol vannak eltemetve” – bár a felvetésben nem szerepel, a szövegben használt kifejezésekből egyértelműen kitűnik, hogy szintén a holokauszt áldozatairól van szó itt.
„Azzal, hogy sírkövet állítanak a temetőben, amikor nincs alatta eltemetve senki, azzal nem tisztelik meg az elhunytat, mert csak akkor van jelentősége egy sírkőnek, ha a holttest fölé állítják. Ha nagyobb építményt akarnak emelni, de az üresen fog állni, az megint nem tiszteli meg az elhunytat. Ezért olyat kell létrehozni, ami a tóratanulásnak vagy a jótékonyságnak a helye. Ez az oka annak, hogy soha nem találunk olyat, hogy emlékműveket állítottak volna ott, ahol nem a sír fölött van [mert nem volt kit eltemetni], ahogy történt sajnos sokszor a hosszú gálut alatt. Egy kis építménynek nincs jelentősége, egy nagy épületre viszont a legtöbb embernek nincs pénze. Valójában azt szokták csinálni, hogy emléktáblát állítanak jesivákban vagy zsinagógában támogatásért cserébe”.
Micvák a mártírok emlékére
Bár a holokauszt után közvetlenül sok helyen állítottak emlékművet a mártíroknak, később ortodox közösségekben már nem így emlékeztek meg róluk, hanem zsinagógákat, iskolákat, Talmud Tóra épületeket emeltek a tiszteletükre. Van, aki az egész iskolát, mások egy-egy osztálytermet vagy kisebb részt finanszíroznak szeretteik emlékére. Más családok egy szent könyv kiadásához járulnak hozzá az elhunyt mártírok emlékére. Az épületek falán látható emléktáblán pedig szerepel egy felirat, miszerint mindaz a tóratanulás és ima, ami ezek közt a falak között elhangzik, legyen a meggyilkolt javára írva.
1 Minchát Jichák responsum 1. kötet 29. fejezet; 2 5Mózes 16:22.; 3 A bálványimádás tilalmának szabályai 6:6.; 4 Uo. 3.; 5 Lásd uo. JD 282:10.; 6 Uo. 4.; 7 Máárché lév 42. fejezet; 8 Uo. 7.; 9 Fényképe és leírása itt található: https://www.kozterkep.hu/39275/nagyvaradi-holokauszt-emlekmu#.; 10 3Mózes 21:1.; 11 Uo. 30. fejezet. Lásd még Táhárát Hákohánim Köhilchátá 307–310. oldal; 12 Lásd Holokauszt és Háláchá 17. fejezet; 13 Lásd Hásoá Bimkorot Rábánijim 363–367. oldal; 14 Másolata itt található: Böszéter hámádrégá 868. oldal; 15 Lásd még Áfárkásztá döánjá responsum JD 233. fejezet; 16 De lásd Dáát Szofér responsum OC 22. fejezet; MáHáRI Steif responsum 151. fejezet; 17 Pszákim uchtávim responsum 5. kötet 158. fejezet; 18 Mispöté Uziél responsum 2. kötet JD 22. fejezet; 19 Igrot Mose responsum JD 4. kötet 57:8.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 155. szám – 2022. június 14.