Jáir Gete rabbi és felesége, Tova, nyolc gyermekükkel egy kis izraeli településen élnek. Jáir nyolc-, Tova nem egészen hatéves volt, amikor a Mózes-akció segítségével – hosszú és nehéz gyaloglást és félelmetes élményeket követően – Etiópiából Izraelbe alijáztak. A házaspárral etiópiai és izraeli életükről, szokásokról, hagyományokról beszélgettünk.
Élet Etiópiában
„Arról a faluról mesélek először, ahol születtem, és arról, hogy milyen volt ott az élet. Ott abban a tudatban éltek, hogy a Szentély áll, és ennek megfelelően követték a tórai törvényeket” – kezdi a beszélgetést Tova és ahogy hallgatjuk, mintha valami mesevilágba merülnénk el. – „Amikor a faluban egy nő szült, pontosan a tórai előírások szerint jártak el. Amikor kislány született, akkor az anya 80 napig maradt a táboron kívül, amíg rituálisan tisztává nem vált. Volt egy asszony, akinek az volt a feladata, hogy odafigyeljen az anyákra. Ebben az időszakban a nők nem érhettek semmihez, nem készíthettek ételt, igazi királynőként éltek. Egy szülő nő számára ez volt a létező legjobb hely. Kapott ételt, körülötte volt a többi nő is, ellátták, tudakolták, mire van szüksége, hogy rendben van-e. Minden szülő nő ugyanazon a területen volt, beszélgettek, megosztották az élményeiket, érzelmeiket, érzéseiket. A faluban nagyon fontos volt a rituális tisztaság, illetve tisztátlanság (táhárá és tumá), valamint a szentség (kedusá) kérdése. Többek között ez választotta el a zsidókat a nem-zsidóktól” – magyarázza Tova. – „Ha egy zsidó véletlenül hozzáért egy nem-zsidóhoz vagy bármihez, ami tisztátalan volt, azonnal elment megmerülni a mikvében. Ha egy férfi valami tisztátalanhoz ért, nem ment addig haza, míg meg nem merült a mikvében. Az érintés által ők maguk is tisztátalanok lettek, és meg kellett tisztulniuk a megmerüléssel. Erre a tengerben került sor.”
Mesélnek a falvaikban zajló életről is: „A faluban nagyon-nagyon egyszerű volt az élet. A lakók földművesek voltak, mezőgazdasággal foglalkoztak. A közösség két részből állt, az egyszerű emberekből és a keszekből [az etiópiai zsidók rabbijaiból]. A gyerekek jöttek-mentek, együtt játszottak. Azt meséli az édesanyám, hogy volt ott egy kisborjú, akit nagyon szerettem, úgy neveztem: Vorke – aranyom. Ha meglátott, odajött hozzám, dörgölőzött, megnyalta az arcomat, a fejemet. Nagyon egyszerű és természetes volt ott az élet.”
„A férfiak hagyományosan a földet művelték, esetleg valamilyen mesterséget űztek, kovácsok, takácsok, szerszámkészítők voltak” – teszi hozzá Gete rabbi, aki egy másik, zsidók lakta faluban nevelkedett – „A nők a háztartáshoz szükséges eszközöket készítették el, például agyagedényeket korongoztak. Nagyon egyszerű, de boldog életet éltünk. Én már 5-6 éves koromban pásztorkodtam, a család nyájára vigyáztam, majd hét és félévesen iskolába kezdtem járni, de ennek hamar vége szakadt az alija miatt.”
Örök vágyakozás Jeruzsálembe
Már a legkisebb gyerekek is azzal éltek, hogy Jeruzsálembe vágyakoztak: „Etiópiában úgy nőttem fel, hogy vágytam arra, hogy megláthassam a Szentélyt. Az etiópiai zsidók hitték, hogy a Szentély áll, és ennek megfelelően cselekedtek, végezték az áldozatokat és minden egyéb tórai előírást. Olyan nagy volt a vágyakozásuk, csak arra az egy pillanatra vártak, hogy felmehessenek a Szentélybe, és láthassák a szépségét. Nagyon sok történetet hallottam kicsi koromban a Szentélyről, Jeruzsálemről és az irántuk való vágyakozásról. A mai napig meghatódom, amikor eszembe jut, hogy mennyire elérzékenyültem attól, hogy hamarosan megláthatjuk mindezt.”
Jáir ugyancsak a Jeruzsálembe való vágyakozásról mesél, mint gyerekkori emlékről: „Az Izrael földjére és különösen a Jeruzsálembe vándorlás álma állandóan az életünk része volt. Jeruzsálemnek központi szerepe volt az etióp zsidók gondolkodásában, magát a Szentföldet is Jerúszálemnek hívták. Az álmainkban a város valóban aranyból, ezüstből és bronzból állt. Így tehát, amikor lehetőség nyílt Izraelbe indulni Szudánon keresztül – a hír szóbeszéd útján terjedt a zsidó falvak között –, az emberek azonnal összecsomagoltak, amit tudtak, eladtak és útnak indultak.”
Út a sivatagon át
A házaspár mindkét tagja a Mózes-hadművelet során érkezett Izraelbe, veszélyes, nehéz úton. „Emlékszem, nyolcéves voltam, amikor egy éjjel a szüleim azzal ébresztettek, hogy indulunk” – fog bele a történetbe a rabbi – „Nem tudta senki, hogy mennyi ideig tart majd a vándorlás, de belevágtak. Főleg éjjel haladtunk, mert attól tartottunk, hogy a nem-zsidó etiópok értesítik a hatóságokat, és megakadályozzák, hogy átlépjük a határt. Nappal megpihentünk egy útba eső völgyben vagy patakparton, és csak sötétedéskor folytattuk a vándorlást. Egy hónapba került, mire elértük Szudánt. Nagyon nehéz volt a gyaloglás, ráadásul többször megtámadtak és kifosztottak minket az útonállók. Miután elhagytuk az utolsó emberi települést is, kiértünk a végtelen sivatagba. Olyan forróság volt, hogy képtelenség volt a talajon menni. Nappal még vizet sem tudtunk inni, mert annyira felforrósodott. Emiatt, amikor leszállt az este és egy kicsit kihűlt a víz, megittuk mindet, nem gondolva arra, hogy mi marad a következő napra. Másnap ugyanaz a forróság köszöntött ránk, de már egyáltalán nem volt vizünk. Ám ekkor csoda történt. Porvihar tört ki, ami megvédett bennünket a Nap pusztító sugaraitól. Enélkül mindannyian, a csoportunk mind a száz tagja ott halt volna meg a sivatagban. Istennek hála az ezt követő napon találtunk egy vízforrást, így a szomjhaláltól is megmenekültünk. Szudánban egy átmeneti táborban éltünk tíz hónapon keresztül, szörnyű körülmények között. Sokan ott vesztették életüket, köztük a hároméves kishúgom és a nagyapám is. Végül Izrael titkos mentőakciót indított, és megszervezte az út folytatását.”
Tova még Jáirnál is fiatalabb volt, amikor a családja nekivágott az útnak: „Én is, és drága férjem is a Mózes akcióval alijáztunk. Ez az egyik legelső és legnagyobb akció volt. Előtte rengeteget gyalogoltunk, heteken vagy hónapokon át, igazán nem volt egyszerű. Ahányszor az alijára gondolok, úgy érzem, hogy másodszorra is átéltük az Egyiptomból való kivonulást, amit mindannyian, az egész nép átélt. Nagyon erősen él bennem egy kérdés, és sokat gondolkozom rajta, hogy mi késztet arra egy egész közösséget, hogy egy szóra, aznap, amikor megtudták, hogy lehetőség nyílik az alijázásra, felkeljenek és nekiinduljanak Erec Jiszráelbe, sőt Jeruzsálembe. Megkérdeztem az apámat és a nagyapámat is – legyen hosszú és jó életük! –, hogy tudtak egyetlen éjszaka alatt meghozni egy ekkora döntést. Eladtak mindent, amit tudtak, vagy egyszerűen otthagyták a tulajdonukat, és elindultak a ismeretlenbe. Nem tudták, hogy jutnak el oda, egyet tudtak, a céljuk Jeruzsálem [vagyis a Szentély]. Én kislányként, rettegő gyerekként éltem ezt át, de rendszeresen felteszem magamnak a kérdést, hogy micsoda hatalmas erő az, ami egy egész közösséget képes egyetlen éjszaka leforgása alatt megmozdítani, és elindítani a sötétségbe, az ismeretlenbe. Várandós asszonyok, 70-80-90 éves öregek, kisbabák, frissen szült asszonyok, betegek, egyszerűen mindenki fogta magát, mert eljött az idő, hogy Jeruzsálembe alijázzanak. Mindent eldobtak, és futottak, nem gondolkoztak, nem kételkedtek, mentek. Az elmúlt években lassan-lassan megértettem, hogy ez a mindenek felett álló hit ereje. Ezt hallottam az édesanyámtól, a nagymamámtól és a nagynénéimtől is. Nem olyan hitről van szó, amilyenről a könyvekben olvashatunk. Ez tiszta, egyszerű és ártatlan hit, ami egyenesen az Örökkévaló trónusa elé jut. Hit, mely hegyeket képes megmozgatni, falakat tör át. Csak ilyen hit segítségével történhet meg, hogy egy egész közösség csukott szemmel nekiinduljon a tökéletes sötétségbe, Jeruzsálem irányába.” – Tova egy pillanatra megáll, megakasztja a háta mögötti gyerekzsivaj. Aztán visszatér a meséléshez.
Az etióp zsidó öröksége
„Ha azt kérdezed, hogy az etiópiai zsidók közössége mit adhat zsidó testvéreinek, mivel gazdagíthatja őket, akkor az éppen ez, ez a sziklaszilárd hit, amit nem lehet megtanulni, csak átélni. Egyszerű hit és közvetlen kapcsolat a világ Teremtőjével. Ritka ajándék ez, hogy az ember képes hinni egyszerű és teljes hittel a világ Teremtőjében. És az ilyen hittel mindenben sikerrel járhat. Ez az a különleges ajándék, amit a közösségünk hozott a testvéreinknek.”
Jáir rabbi átveszi szót: „Az etióp zsidóság nagyon hagyománytisztelő és erős hitű közösség. Az általunk gyakorolt judaizmus meglehetősen különbözött attól, amit a világ többi közössége gyakorol, mert nem ismertük a szóbeli tant, a Misnát és a Talmudot. Ennek az az oka, hogy őseink már az első Szentély lerombolása előtt száműzetésbe kerültek és megszakadt minden kapcsolatuk a nép többi részével. Így például a Hanukát sem ünnepeltük, mert hozzánk nem jutott el a csoda híre. Csak a Tórában leírt törvényeket tartottuk, de nem azért, mint a karaiták, akik elutasítják a szóbeli tant, hanem azért, mert nem ismertünk mást. Különös hangsúlyt fektettünk a rituális tisztaság és tisztátalanság törvényeire, éppen, ahogy a Tóra előírja, és ahogyan a Szentély idejében gyakorolták. A szombatot is másképpen kell elképzelni, mert a Tórát szó szerint értelmeztük, de nálunk is ez volt a legnagyobb ünnep és ezt tartottuk az áldások forrásának. Van egy különleges, saját ünnepünk is, a szigd, melyet chesván hó 29-én tartunk. Ez az ünnep Ezra és Nechemja próféták idejéből származik, amikor a babilóniai száműzöttek egy része hazatért Izraelbe. Ezra és Nechemja megerősítette a szövetséget Izrael népe és az Örökkévaló között, és erre emlékezünk mi is, egész napos böjttel és imádkozással, az ezt követő napon pedig vidám ünnepléssel. Ezen az ünnepen a keszek, az etióp rabbik arról beszéltek, hogy a száműzetésnek vége lesz egyszer, és visszatérünk Jeruzsálembe.”
Helytállás a modern Izraelben
Az etióp zsidók varázslatos világukból egy csapásra kerültek át a 20. századba, mégis sok mindent megőriztek az általuk megélt hagyományból. Mindennapjaikra fordítva a szót Tova így mesél:
„A gyerekeinknek megpróbáljuk átadni a hagyományt. Az ételek ízeivel, élményekkel, kis versekkel. Amikor például viták voltak a közösség tagjai között, akkor a közösség vénei vagy a keszek történetek és példázatok segítségével próbálták elsimítani azokat. Ezért aztán nagyon sok példázat ismert az etiópiai zsidó közösség körében, és ezeket igyekszünk továbbadni a gyerekeknek. Mint például a két asszony történetének a tanulsága: Aki hisz a Teremtőben, az éri a legtöbbet. Erőteljes mondatok, amiket nem kell magyarázni, és fontos tanulságot adnak az élethez.
A hagyományhoz azokkal az imákkal is kapcsolódnak, melyeket a férjem mond el szombat reggelenként és más napokon. És természetesen az ételekkel, amiket otthon készítünk és nagyon szeretnek. A férjemmel mindketten kicsi gyerekként alijáztunk, ő kilencéves volt, én hat, és az évek során nagyon is izraeliekké váltunk, és kissé el is távolodtunk az etiópiai közösség hagyományaitól. Később egyre tudatosabban tértünk vissza a saját gyökereinkhez, újra összekapcsolódtunk velük, mert megértettük, hogy ahhoz, hogy egészséges és jószívű gyerekeket nevelhessünk, jó értékítélettel, fontos, hogy összekössük őket a gyökereikkel. Tudnunk kell, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, és fontos, hogy a gyerekek kötődjenek a gyökereikhez, a hagyományokhoz, a mesékhez és a tórai történetekhez, a saját valódi önmagukhoz. Ezek adnak jó alapot az életük folytatásához.”
Híd a múlt és a jövõ közt
Jáir egyike az egyelőre kevés etióp zsidónak, akik rabbiképesítést szereztek Izraelben. Munkájáról, közösségben betöltött szerepéről is kérdeztük: „Reményeim szerint az Izraelben élő zsidó közösségek között idővel elmosódnak a határok, erősödik az egység, és valóban egy népet alkotunk majd. Az etióp zsidóság Izrael népének egy különleges része, mely által mindannyian gazdagabbak vagyunk.
Magamat, Etiópiából bevándorolt, rabbiképesítést szerzett zsidóként egyfajta hídként látom, aki összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. A mai, Izraelben élő etióp közösségre úgy kell tekinteni, mint a sivatagi vándorlás után a Szentföldre belépő zsidókra. Ahogy akkor, most is rendkívül nehéz az átmenet a gálutból a megváltásba. Sok a be nem teljesült vágy, a kiábrándító élmény. Az én feladatom, hogy megkönnyítsem ezt az átmenetet. A megváltáshoz vezető út nem könnyű, de nem szabad feladni a harcot, hogy kijavítsuk a hibákat. Ez az egész nemzetet érintő folyamat, melyben mi csak egy apró összetevő vagyunk. A szemünk előtt valósulnak meg a próféták látomásai, ahogy a zsidóság ismét összegyűlik Izrael földjén és erős, független nemzetként él. Természetesen sok fájdalom is ér bennünket, de rabbiként azt a reményt kell erősítenem az közösség tagjaiban, hogy közel a teljes megváltás, melyben nekünk, Izrael egyik törzsének is szerepe van.”
Gyerekkora tapasztalatai sok mindenben kihatnak Tova mai életére és fontos tanulságokkal szolgálnak számára a mindennapokban. „Úgy vélem, hogy mindaz, amin keresztülmentem, nem véletlen. Minden az Örökkévalótól jön. Az ember olyan sok mindent él át, ám nem a saját érdekében, hanem a közösségért. Ezért mindezeket át kell adnia a közösségnek, hátha legalább egyetlen olyan lélek lesz, aki tanul belőle és közelebb kerül általa az Örökkévalóhoz. Alijázásom története nehéz történet, és sok mindent nem is lehet szavakba foglalni. Megtanultam, hogy életünk minden pillanata csoda, minden egyes lélegzetvétel maga a csoda. Megtanultam a legkisebb dolgot is értékelni, és ugyanakkor hiszek abban, hogy küldetést is kaptam az Örökkévaló Istentől, hogy ezt továbbadjam és mások tanulhassanak belőle. Rengeteg szomorú dolog történt az úton, nagyon sokan meghaltak, nagyon sok embert temettünk el. A nagybátyám, anyám öccse, két kicsi gyermeke nélkül érkezett meg feleségével Izraelbe. A gyerekek meghaltak az úton. Az izraeli kormány néhány évvel ezelőtt emlékművet emelt a Herzl-hegyen azokért, akik odavesztek az úton, és az ő nevük is rajta van. A Jeruzsálem-napon minden évben megható megemlékezést tartanak, részt vesz a miniszterelnök és számos miniszter. Zsoltárokat olvasnak és történeteket mondanak. Nagyon szépen megtisztelik azoknak az emlékét, akik meghaltak az úton. Közülük sokan kicsi gyerekek voltak vagy idősek, betegek. Így tisztelik meg az emléküket. Sokszor úgy érzem ezért, hogy küldetésem van. Ők nem élték túl az utat, de én azt az ajándékot kaptam, hogy megérkezhettem Izrael földjére. Úgy érzem, teljesítenem kell a végakaratukat, és az az álmom, hogy tóratekercset írassak az emlékükre. Azt szeretném, ha az utolsó betűt ezen a megemlékezésen írnák bele. Nem véletlen, hogy éppen erre a különleges napra tették az ünnepséget. Ez lenne a legmegfelelőbb időpont a tekercs befejezésére. Azután a Herzl-hegyről a Siratófalhoz vinnék a Tórát az egész városon át, és méltó helyre helyeznék ott el, a gyerekek emlékére és lelkük emelkedésére. Tudom, hogy megvalósul majd az álmom, csak ki kell várni az idejét.”
Naftali és Chana Deutsch írása
A cikk az Egység 130. számában jelent meg.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 130. szám – 2020. május 3.