Október 31-én vasárnap, Peter Berkowsky harminchatodik alkalommal kelt fel hajnali 3 órakor, hogy még a kelő nap első sugarai előtt elvezessen a New Jersey-ben lévő livingstoni otthonából a Staten Island-i Fort Wadsworth-be, hogy ott a New York City Maraton rajtpályája melletti egyik sátorban előkészíthessen a reggeli imákhoz minden szükséges kelléket – kezdte beszámolóját a VINnews.
„Az első minján reggel 7-kor lesz, s ha összejön újabb 10 futó, megint elkezdjük az imát. Egészen addig csináljuk ezt, amíg már nem marad több rajthoz álló.” – mondta Berkowsky, akinek ez a fajta elfoglaltsága egészen a délelőtt végéig tart, amikorra már mind a 30 ezer maratonista útnak indult.
Berkowsky az év többi részében ügyvédként dolgozik, s bár 1984 óta ő már nem áll rajthoz, a maratoni minjánról nem mondott le, ahogy fogalmazott: „Ez az én gyermekem. Sokan vannak, akik bíznak benne, hogy lesz.”
A maratoni minjánok szervezője úgy véli, hogy ez a legrégebben fennálló vallási szolgáltatás, amelyet a világ bármely jelentősebb sporteseményén valaha megszerveznek, és erre a New York Road Runners szervezői is nagyon büszkék.
„Sok olyan ember is részt vesz ezeken a reggeli imákon, akik nem ortodoxok, sőt, máskor akár egyáltalán nem is járnak imádkozni, de ekkor mégis eljönnek, mert tudják, hogy az összes zsidó futó itt lesz. És nagyon megindító azt látni, hogy a futók hogyan osztják meg egymással a tfilinjüket, például egy Franciaországból vendégeskedő férfi egy számára ismeretlen dél-amerikai futóval.”
S bár sokan a saját imafelszerelésükkel érkeznek, természetesen többen vannak olyanok is, akik nem akarják magukkal cipelni az imakönyvüket, tfilinjüket és táliszukat, ezért Berkowsky még a világjárványt megelőző években elkezdte megszervezni, hogy mindenből adhasson kölcsön, a kellő mennyiség biztosítására a helyi Chábád-házzal is együttműködik.
1983-ban, az akkor 41 éves Peter Berkowsky éppen a maratonra edzett, mikor egyszer csak egy telefont kapott, hogy meghalt az édesanyja. Bár addig nem volt különösebben vallásos, tfilint is csak párszor kötött életében, a hirtelen ráborult szomorúságban elhatározta, hogy a hagyományoknak megfelelően az egész gyászévben napi háromszor fog kádist mondani, amihez természetesen minján is szükséges.
Elhatározásának megfelelően Berkowskynak meg kellett találni a módját, hogy a verseny reggelén is elmondhassa a kádist, ezért minden helyi és környékbeli zsidó újságban értesítést adott fel.
Jim Michaels, a Queens-i Whitestone Hebrew Center akkori rabbija válaszolt az egyik újságban olvasott felhívására:
„Igen, érdekelne! 1982-ben én voltam az egyedüli, aki imádkozott a maratonon. Fred Lebow elsétált mellettem és kétszer is visszanézett a csodálkozástól, hogy mit keresek a futópálya szélén tfilinnel és tálisszal magamon.”
| Fred Lebow 1932-ben született Fischel Lebowitz néven a ma Romániához tartozó Aradon. A holokausztot túlélve az Egyesült Államokban telepedett le. Hivatásos futó lett, aki 30 országban összesen 69 maratonon vett részt. 1970-ben ő alapította meg New York City Marathont, amelyen utoljára 1992-ben vett részt, két évvel azután, hogy agyi tumort diagnosztizáltak nála. 1994-ben hunyt el. Halála után készült szobra 2001 óta a Central Park egyik nevezetessége. |
Berkowsky és Michaels rabbi kezdeményezésére végül abban az évben 26-an gyűltek össze, a létszám a következő évre megduplázódott. A rabbi azóta Marylandbe költözött, de a minján öröksége a mai napig megmaradt. Berkowsky asszisztensével, Yisroel Davidsonnal és egy tíz fős önkéntes csoporttal szervezi a maratoni Isten-tiszteleteket, amelyen 2019-ben már több mint 200 futó vett részt.
„Számomra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy milyen kevesen mondanak kádist.” – mondta Berkowsky, aki eredetileg a gyászolók számára teremtette meg a lehetőséget, hogy a maraton idején is teljesíteni tudják a gyászszokásokat.
„Az elmúlt 36 évben emberek ezrei vettek részt a minjánokban, de csak nagyon kevesen mondtak kádist. Ezek egyszerűen olyan emberek, akik részt akarnak venni a közösségi imában.”
Idővel, a maratoni minjánokkal Fred Lebow emlékének életben tartása is cél lett. Berkowsky elmondta, hogy Lebow mindig nagyon segítőkész volt, például amikor 1986-ban a verseny Szimchát Tórára – vagyis az őszi ünnepek végére – esett volna, akkor Lebow készségesen rakta át a programot november első vasárnapjára, mely dátum azóta állandósult is. De szintén Lebow volt, aki azokra az alkalmakra, amikor november első vasárnapja ros chodes volt, sátrat biztosított, hogy a résztvevők tudjanak Tórát olvasni az új hónap alkalmából. 2005 óta pedig állandó sátruk is van, ahol idén már volt áram és fűtés is.
De Fred Lebow nem csupán a zsidó, hanem az összes futóra odafigyelt. Autóval követte őket és gondoskodott róla, hogy minden gördülékenyen menjen. Amikor például Williamsburg haszid negyedein futottak keresztül, akkor Lebow jiddisül kiabálta, hogy „A futóknak vízre van szükségük.”
Ettől függetlenül személyesen csak kevesen ismerték Lebowot, de amikor 1990-ben daganattal diagnosztizálták, akkor mi sem volt természetesebb, minthogy a maraton minjánjai misebéráchot mondtak a gyógyulásáért.
Berkowsky, aki azóta a Miami maratoni minjánokat is megszervezte, a reggeli Isten-tiszteletnek azt a részét szereti a legjobban, amikor a futók együtt kiáltják hangosan az egyik utolsó áldást, a „hánoten lajáef koach”-ot, hogy az Örökkévaló erőt önt a fáradtakba!”
A borítókép forrása: Peter Berkowsky