Számos zsidó közösségben szokás Besálách szombatján magvakkal etetni a szabadban élő madarakat. Ennek oka, hogy ebben a hetiszakaszban hangzik el a Tenger dala, melyet a Vörös-tengeren száraz lábbal átkelő zsidók énekeltek hálából az Örökkévalónak. Innen kapta másik nevét ez a szombat: sábát sira, a dal szombatja.
A Midrás szerint a kettévált tengerben fák nőttek, hogy gyümölcseikkel táplálják az Egyiptomból kivonuló népet. A gyerekek pedig ezek magvait szórták a madarak elé, akik ezután csatlakoztak a zsidó néphez, amikor azok dalra fakadtak. Egy másik magyarázat szerint a hetiszakaszban említett égi táplálékra, a mannára emlékeztet ez a szokás, hiszen ahogy a zsidóknak is csupán össze kellett gyűjteniük az ajándékul kapott táplálékot, úgy a madaraknak sincs más dolga, mint eljönni a nekik szánt magokért.
Bár a madáretetés hagyománya széles körben elterjedt, elsősorban az askenáz világban, több neves rabbi is felemelte szavát e szokás ellen. A Mágen Ávráhám néven ismert Ávráhám Gombiner rabbi (1635-1682) egyenes odáig ment, hogy a szokás megszüntetésére szólított fel. A zsidó törvénykódex, a Sulchán Áruch egyik legismertebb kommentárja, a Chofec Chájim (Jiszráel Meir Kágán rabbi, 1838-1933) által írt Misna Brura pedig így fogalmaz (324:31): „Van, akik búzát ad a madaraknak a dal szombatján, ám ez helytelen dolog, mert nem az ő felelőssége etetni őket”. E döntvény azon a tilalmon alapszik, melynek értelmében nem etethetünk olyan állatokat szombaton, melyekért nem mi tartozunk felelősséggel. Természetesen van megoldás arra is, hogy úgy őrizzük meg e hagyományt, hogy közben nem szegjük meg az előbbi tilalmat: helyezzük ki a madaraknak szánt élelmet még a szombat bejövetele előtt.
Vannak olyan bölcsek is, akik szerint a tilalom nem vonatkozik erre a szokásra, és akár a szombat bejövetele után is etethetjük a madarakat. Ovádjá Joszef (1920-2013), Izrael egykori szfárádi főrabbija szerint mivel egy, a midráson alapuló, régi hagyományról van szó, a dolog megengedett. A főrabbi idézi Mose Jicchák Gevirzman rabbit (1881-1976), a psevorszki rebbét, aki szerint ez a szokás egészen ősi gyökerekkel rendelkezik. A jeruzsálemi Szentély fennállása idején egy kis adag mannát tettek közszemlére a Szentélyben, hogy az emberekben megerősödjön az istenhit: ahogy az Örökkévaló képes volt táplálni a sivatagban bolyongó, több millió zsidót, úgy képes ellátni őket is. Mivel már közel kétezer éve nem áll a Szentély és elveszett a közszemlére tett manna is, így a mannáról szóló hetiszakasz szombatján a madaraknak juttatott táplálékkal emlékezünk meg az égi eledelre és ezzel szimbolizáljuk, hogy amint mi ellátjuk a madarakat, úgy látja el a Tóra szavai szerint élő zsidókat az Örökkévaló.
Joszef rabbi még tovább megy: véleménye szerint még a kóbor kutyáknak is juttathatunk ételt, mert maga a Tóra rendeli el, hogy a nem kóser módon levágott állatok húsát a kutyáknak vessük oda. A Talmud (Sábát 155b) szerint ebbe a felszólításba az is beletartozik, hogy gondoskodnunk kell a kutyák táplálékáról, függetlenül attól, hogy a sajátunk-e az eb vagy sem.
Slomó Zálmán Auerbach rabbi (1910-1995), a múlt század egyik legnagyobb rabbitekintélye szerint egy éhező állatot mindenképpen meg lehet etetni szombaton, mert ezzel az Örökkévaló könyörületességét követjük, ahogy a Zsoltár (145:9) írja:
„Jóságos az Örökkévaló mindenekhez, és irgalma rajta van mind az ő művein”.
A Besálách hetiszakaszt mindig a tél közepén olvassuk fel, és ebben az időszakban a madarak nem bővelkednek a táplálékban.
Összefoglalva a fentieket, elmondhatjuk, hogy akik gyakorolják a madáretetés hagyományát a dal szombatján, azok számos rabbira hivatkozhatnak e szokás igazolására, akik pedig szigorúbban veszik a vadon élő vagy mások által ellátott háziállatok szombati etetésének tilalmát, azok kitehetik az eleséges tányért még a hetedik nap beköszönte előtt.
Forrás: halachayomit