Ma van a „szétszórtak egybegyűjtésének napja” – jom kibuc gálujot, avagy Dávid Ben-Gurion elfeledett ünnepnapjai. A szétszórtak egybegyűjtése napjának az volt a célja, hogy az újonnan bevándorló katonák úgy érezzék, szívesen fogadják őket. Ez a nap azon nemzeti ünnepnapok egyike volt, melyek hozzásegítettek a nemzeti ethosz kialakulásához – olvasható erről az igazi kuriózumról az Izraeli Nemzeti Könyvtár oldalán.
Izrael Állam történelmének hajnalán sok mindenben hiányt szenvedett: békében, jólétben, gazdasági stabilitásban, lakóépületekben és alapvető infrastruktúrában, hogy csak néhányat említsünk. Nemzeti ünnepnapokban azonban nem volt hiány!
Ezeket persze nem hatalmas ünnepségekként kell elképzelni, sokkal inkább előre átgondoltan megtervezett események voltak, melyeket azért jelentettek be és tartottak meg, hogy fontos nemzeti célokat érjenek el az éppen csak megszületett zsidó állam különleges körülményei közepette. Az ünnepeket természetesen mély szimbolizmus hatotta át és többnyire a hadsereggel voltak kapcsolatosak. A hadsereg nemcsak védelmi feladatokat látott el, hanem a befogadásban, a tömegek oktatásában és a cionista értékek közismertté tételébe is szerepet játszott.
Dávid Ben-Gurion Izrael első miniszterelnökeként és egyben védelmi minisztereként közvetlenül irányította a hadsereget és különösen nagy figyelmet fordított arra, hogy a védelmi erőknek az ország társadalmának és kultúrájának alakításában betöltött szerepét is hangsúlyozza.
Az 1948-as háború legelső, átmeneti tűzszünete során, mindössze egy hónappal a Cáhál, az izraeli hadsereg felállítása után országszerte megtartották az első ilyen ünnepet, az „eskütétel napját”. Ezt követte az „állam napja” Theodor Herzl halálozási évfordulóján. Ekkor tartották meg az ország első katonai felvonulását is.
Szukkot ünnepe alkalmával megtartották a „letelepedés napját”, melynek központjában az állt, hogy a hadsereg milyen fontos szerepet tölt be a cionista misszió teljesítésében és az ország benépesítéséről szóló álom megvalósításában. Az 1948 december végétől 1949 január elejéig tartó, nyolcnapos hanuka során, 1949. január 5-én került sor a „szétszórtak egybegyűjtésének napjára”, mely ismét egy újabb központi izraeli érték, a bevándorlás köré épült.
Héberül természetesebben hangzik a nap neve: „jom kibuc gálujot” – utalva a zsidó hagyománynak arra az elemére, mely szerint a messiási időkben végül minden egyes zsidó visszatér Izrael országába a Földnek minden szegletéből. Ezt nevezik így: kibuc gálujot – a szétszórtak összegyűjtése.
Az ország alapítását követő hónapokban óriási számban érkeztek az új bevándorlók, héberül olék. Míg az alija, vagyis az Izraelbe vándorlás értékes mivoltát ideológiai szempontból is fontos volt hangsúlyozni, az ünnepnapnak praktikus oldala is volt: az újonnan érkezettek befogadása egyáltalán nem volt zökkenőmentes. A hadseregben különösen fontos volt, hogy a frissen jövők minél hamarabb integrálódni tudjanak, hiszen a háború mindennapos realitásában szó szerint élet-halál kérdése volt az együttműködésre való képesség. Az 1948-49-es függetlenségi háború során a harcoló alakulatokban szolgáló katonák nagyjából harmada frissen érkezett az országba és sajnos gyakran megesett, hogy azok, akik a Palesztinai Brit Mandátum területén születtek, vagy akár csak néhány évvel korábban érkeztek oda, lenézték azokat, akik éppen csak alijáztak. Sokszor semmilyen szempontból nem voltak tekintettel a holokauszt-túlélőkre, akik közül sokakat még akkor soroztak be az izraeli hadseregbe, amikor még Európában voltak, hontalanok táborában. Ehhez hozzájárult, hogy az arab világból érkezett zsidókat gyakran alacsonyabb rendűnek, sőt, egyenesen barbárnak tekintették a kulturális és nyelvi különbségek miatt. Diplomáciai okok miatt Izrael nem is igen dicsekedhetett azzal a ténnyel, hogy katonái közül sokan tengeren túlról érkeztek.
Az első év hanukájára, kicsit több mint fél évvel az állam kikiáltása után tehát igencsak megértek a körülmények arra, hogy az új állam és benne a katonaság erőfeszítéseket tegyen az új bevándorlók el- és befogadására, különösen azok esetében, akik azonnal a frontokra kerültek és az országért harcoltak.
A „szétszórtak összegyűjtésének napja” tehát leginkább e szükséglet felismerése nyomán született és a bevándorló katonák álltak a nap középpontjában. Az se véletlen, hogy éppen hanukakor, a zsidó naptár leghősiesebb és leginkább katonai ünnepén tartották.
Az ünnepségeket országszerte megrendezték, szinte minden egyes katonai bázison voltak ünnepségek és különleges rendezvények. A bevándorló katonák e nap során nyíltan oszthatták meg társaikkal a történetüket és különféle nyomtatott anyagokat osztottak ki mind héberül, mind pedig egyéb nyelveken.
A hivatalos központi ceremónia során a miniszterelnök a diplomáciai és katonai nehézségeket, melyekkel az országnak szembe kellett néznie, az új bevándorlók befogadásának belső nehézségeihez hasonította. Kijelentette, hogy az egyébként több mint 50 országból érkezett bevándorló katonák az egész zsidóságot képviselik. „Vannak katonáink nyugatról és keletről, Etiópiából, Burmából, Indiából és Kínából. Keletről és nyugatról egyként jöttek, hogy a felszabadító hadseregben szolgáljanak” – mondta lelkesítő beszédében.
Az ünnepnap nem csupán a hadseregre terjedt ki egyébként, polgári intézményeket is felszólítottak a részvételre azzal a céllal, hogy minden egyes új bevándorló otthon érezhesse magát régi-új hazájában. Az országszerte megtartott rendezvényeken az ország vezetői rendre felszólították a lakosokat, hogy hívják meg magukhoz a bevándorló katonákat hanukára, lássák vendégül őket, és – ha lehetséges – nyújtsanak nekik szállást egy éjszakára az otthonukban.
A Jochánán Simon tervezte első hivatalos plakát is a nap mögött álló ideológiát sugallta egyszerű képi világával és feliratával: „És idehozzák őket Kelettől Nyugatig, nagyszerű hadsereg a nemzet megsegítésére…” A biblikus, illetve prófétai konnotációkkal rendelkező mondat a nagyszerű héber nyelvű költő, Chájim Náchmán Bialik 1899-ben Odesszában írott költeményéből származik. A vers hamar népszerű lett cionista körökben, mert a hanukai győzelmet, a nemzeti megújulást és Izrael Földjének benépesítését hirdette. A XX. század elején többféleképpen is megzenésítették és cionista összejövetelek kedvelt aláfestő zenéjeként használták. A poszteren az alul húzódó szöveg fölött mindenfelől érkező és a középpontban hatalmas és lengő izraeli zászló alatt összegyűlő, arctalan emberek láthatók, egyszerű képi világával tovább mélyítve a szimbolikus üzenetet.
A következő évben további 300 ezer új bevándorló érkezett a világ minden tájáról és Izrael Állam második „kibuc gálujot” napját már „a millió napja” néven ünnepelték 1950-ben, mivel akkor lépte túl a Szentföld zsidó lakossága az egymillió főt.
Abban az évben Izrael mellett a világ számos más területén is megünnepelték e napot Los Angelestől Jemenig, Romániától Líbiáig és Ausztráliáig, sőt, még hajókon is, melyek az újabb bevándorlókat hozták. Jemenből két repülőgéppel érkeztek bevándorlók e napon, akiket hivatalos ünnepséggel köszöntöttek még a repülőtéren.
Bár a „millió napja” és más efféle, 1948-49-ben megült ünnepek feledésbe merültek, mindegyiknek fontos szerepe volt a maga idejében a nemzeti narratíva megformálásában, amire a fiatal államnak szüksége volt ahhoz, hogy erős országgá épülhessen.
Címlapkép: Izraeli Nemzeti Könyvtár