Hogyan ítélhetnek valakit egyetlen szó miatt tíz év börtönre?
Volt egyszer egy ember a Szovjetunióban, akinek a falán ott lógott Trockij és Sztálin képe. Mikor ezt valaki meglátta, ráförmedt, hogy azonnal vegye le onnan annak a kutyának a képét, mire az illető visszakérdezett: melyikét? Így lehet egyetlen szó valakinek a veszte.
Oberlander Báruch rabbi izgalmas, szerteágazó előadásában a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt terrortámadás előzményeinek nyomába eredt, hogy felkutassa: lehet-e egy rajz valakinek a veszte? A szólásszabadság és a háláchá, a morál és a jog mezején kereste a válaszokat olyan kérdésekre, mint, hogy szabad-e másokat gúnyolni vagy elfogadható-e a holokauszttagadás tilalma.
Az előadás bevezetésében Oberlander rabbi leszögezte: a Charlie Hebdo karikaturistái tehetségesek voltak, és jól végezték a munkájukat – ugyanakkor kérdéses, hogy helyesen is cselekedtek-e, amikor vallási dolgokról is karikatúrát készítettek.
Zsidó jog-e a szólásszabadság?
A háláchá, a zsidó jog, sok szempontból korlátozza a szólásszabadságot. Elsőként látjuk a tíz parancsolatot, amelyben szerepel, hogy Isten nevét nem szabad hiába szájára vennie az embernek (2Mózes 20:7.).
A fenti parancsolat tovább tartalmazza azt is, hogy nem szabad hamisan esküdni. További tiltás, hogy nem szabad láson hárát mondani, vagyis pletykálkodni (3Mózes 19:16.). Ez utóbbi nem csak azt jelenti, hogy nem szabad másokról hazugságot terjeszteni: az igazat sem szabad mondani, ha az rossz és sértő (Maimonidész, Az emberi magatartás szabályai 7:2.). Sőt, egyes esetekben jót sem szabad másokról mondani (uo. 7.). Akkor miről lehet beszélni, kizárólag az időjárásról? – tette fel a kérdést Oberlander rabbi.
Az előadásban itt felmerült a média kérdése, amelynek komoly feladata van, ha jól végzi a munkáját, és célja nem a lejáratás, hanem a jobbítás, az igazság felderítése (lásd erről Oberlander Báruch–Köves Slomó: Ügynökök és besúgók, in Zsidó jog és etika 113. old.).
Sértés vagy kritika?
A zsidó történelemben a próféták azok, akik klasszikus értelemben éltek a szólásszabadság jogával, amikor kritikával illették a zsidókat, sőt a zsidó királyokat is. Volt, akit ezért letartóztattak, száműztek vagy kivégeztek (Ámosz 7:10–17., Jeremiás 26. és 37. fej.).
Felmerül a kérdés: jogom van-e úgy kifejezni a véleményemet úgy, hogy a másikat jól megsértem? Ha az ember látja, hogy valaki helytelenül cselekszik, arra rá kell szólni a Biblia szerint (3Mózes 19:17.). Először négyszemközt, kedvesen, de ha sokadszor sem hallgat a jó szóra, és van rá remény, hogy a nyilvános megszégyenítéstől javulni fog, akkor akár ezt is szabad alkalmazni, „ahogy ezt a zsidó proféták csináltak” (Maimonidész, uo. 6:8.). Azonban nem lehet egy félig idegenhez odamenni és sértegetni (RSZ, Sulchán áruch 156:7.). Ugyanígy, ha valaki megtér, nem szabad megszégyeníteni azzal, hogy a korábbi életére emlékeztetjük (Talmud, Bává möciá 58b.).
Az előadás következő kérdéseként azt tekintették át, hogy az elhangzottak fényében egy karikatúra újság helyén való-e. A ceruza bizonyos szempontból erősebb, mint bármely fegyver – magyarázta az előadó – vannak karikatúrák, amikkel olyan erősen lehet embereket lejáratni, ahogy semmi mással. Elképzelhető, hogy a véleményük helyes volt, de vallási szimbólumokat, akármelyik vallásét felhasználni a kritika megfogalmazásához nem helyes, hisz ez egy nagyon személyes és nagyon fájdalmas bántás. Szerintem mindegy, hogy mi a célja az embernek ezzel, de nem helyes senkit fájdalmasan megbántani: hasonlít ez ahhoz, amikor az ember csúnyán fejezi ki magát ellenfele szülejével kapcsolatban. Túl fajdalmas ez, és ezzel átlépik a kritika és sértés határát.
Jog vagy morál?
Ugyanakkor a zsidók nagyon pontosan tudják, mit jelent az, amikor nincs szólásszabadság – elég csak azokra az időkre gondolni, amikor a Talmud is csak cenzúrázva jelenhetett meg. „Ezért nem leszek képes a szólásszabadság korlátozását bármilyen formáját támogatni. Mert ha támogatom, akkor holnap a zsidók lehetnek újra korlátozva.” – összegezte a rabbi.
Ezzel azonban – tette hozzá – ellentmondásos helyzetbe kerülünk: szabad vagy nem szabad korlátozni a szólásszabadságot?
Valójában itt kétféle tilalom áll egymással szemben: jogi és morális. Figyelembe véve az államok történelmi visszaéléseit ezen a téren, kiemelten kell ügyelni arra, hogy ne írjon elő morális szabályokat, csak jogi törvényeket, amik az állam, a társadalom működését biztosítják, ilyenek például kresz szabályai, az adók, vagy az egészségügy szabályozása. De ha ezt túllépi, és arról beszél: kinek miben kell hinnie, mit illik és nem illik mondani, akkor az állam átlépte a hatáskörét. Ennek kapcsán Oberlander rabbi az állam és egyház szétválasztásáról beszélt, hangsúlyozva: az állam túllépi a hatáskörét, akár támogatja az egyházakat, akár korlátozza azokat. Hozzátette: vallásos zsidóként, hívőként is azt állítja, hogy vallás az egy személyes meggyőződés, magánügy, amibe az államnak nem szabad beleszólnia, hiszen korábban a történelem során nagyon visszaélt a jogával. „A morál az már nem az állam dolga” – hangsúlyozta, kiemelve, hogy a tárgyalt kérdés esetében az állami jog nem találkozik a vallásjoggal.
Mint mondta, ha bármelyik állam ma be akarná vezetni a Sulchán áruchot, a zsidó törvény kódexet , nem támogatná, mert nem lehet rábízni ezeket a döntéseket az államra, így az államnak nincs köze a morális törtvényekhez.
Van egy határvonal: nem szabad rosszhírét kelteni valakinek, de nagyon kritikus „véleményt” mondani róla szabad. Itt jelenik meg az államnak egy komoly dilemmája: ahogy meg kell védenie a polgárait, hogy ne lophassa el senki a pénzüket, ugyanúgy meg kell védenie őket, hogy ne vehessék el a jó hírűket.
Aki képes hallgatni
Tegyük fel – mondta Oberlander rabbi –, valamilyen vallási rendszerben a Charlie Hebdo karikaturistái halált érdemeltek volna tettükért. A zsidó vallásban, ha látjuk, hogy valaki bűnt követ el, először figyelmeztetni kell, hogy nem szabad ezt folytatni, és ha mégis elköveti, akkor is csak a bíróság ítélhet felőle, nem magánember.
A Talmudban (Gitin 36b.) azt olvassuk, hogy „azok, akik képesek hallgatni akkor is, amikor komoly sértéseket kapnak, és nem válaszolnak vissza, az ő érdemük olyan erős, mint a napsütés.” Függetlenül attól, hogy helyes vagy nem helyes karikatúrákat csinálni valamiről vagy valakiről, helytelen gyilkolni. Ilyen sértés esetén a helyes megoldás, hogy élni kell az erre az esetre vonatkozó állami törvényekkel, ha léteznek ilyenek. És van, amikor helyesebb lenyelni a sértést, mert ezzel többet lehet adott esetben elérni. Lehet, hogy valami fáj az embernek, de nem jelenti azt, hogy lehet kezdeni mészárlást – zárta le a gondolatmenetet Oberlander rabbi.
Tagadható-e a Holokauszt?
Végezetül a szólásszabadság napjainkban talán legtöbbet vitatott kérdését tette fel: mi a helyzet holokauszttagadással és ennek tiltásával? Oberlander rabbi ebben a kérdésben amellett tette le voksát, hogy Európában helyes a holokauszttagadást tiltani: „Én támogatom, mert ez nem az a kategória, hogy illik vagy nem illik.” – majd magyarázatként hozzáfűzte: ha az állam 70-80 évvel ezelőtt támogatta a holokauszt megtörténtét, akkor most vegyen részt abban, hogy ne történhessen meg egy új holokauszt, egy népirtás, vagy akár egyetlen ember rasszista indíttatású meggyilkolása. Ennél azonban sokkal megalapozottabb és életszerűbb oka is van ennek: a tagadás tiltásával védik a túlélők nyugalmát és méltóságát, valamint ez teszi lehetővé az áldozatok emlékéhez méltó megemlékezést. Az állam ebben a helyzetben nem egy idegen, aki beavatkozik egy morális kérdésbe, hanem az állam sajnálatos módon maga hozta létre ezt a helyzetet, ezért jogos, hogy részt vesz a kezelésében.