Lefkovicsék gyászolnak – film a gyászról és másról

A Lefkovicsék gyászolnak című dramedyben három gyász­forma ütközése adja a feszültséget. Azonban mélyebben akad még sok-sok elhallgatott sérelem és érzelem. Az egyik gyászforma egy vallásos, ortodox zsidó fiatalemberhez kapcsolódik, akit Szabó Kimmel Tamás (Lef­kovics Iván szerepében) alakít a filmben. Ausztrics And­rea producerrel és Breier Ádám rendező–társforgatókönyv-íróval arról (is) beszélgetünk, hogy mennyire volt nehéz nekik és a szereplőknek belehelyezkedni a vallásos környezetbe, instruálni a színészeket ezzel kapcsolatban.

– Miért volt fontos az, hogy a főszereplő (Iván – Szabó Kimmel Tamás) nem csupán egy Izraelbe alijázott fiú, hanem egy ortodox vallású karakter legyen?

A.A.: Elsősorban azért volt fontos az ortodox szerep, hogy nagyobb legyen az ellentét a főszereplők között. Iván azokban a döntéseiben, amelyeket például a siva kapcsán hoz, amellett, hogy bemutatja az általa képviselt karakter életének szabályrendszerét, néha megszegi azokat a körülmények miatt. Ezek a humor forrásai is lehetnek, hiszen egy dramedy-t szerettünk volna készíteni.

B.Á.: Nemcsak vígjátéki, hanem drámai szempontból is fontos, hogy ők nagyon is másképp képzelik el azt, hogy miként kell gyászolni. Minél komolyabb képe van egy vallásos szereplőnek arról, hogy ő hogy gondolja ezt, annál nagyobb lesz a kontraszt köztük az édesapjával. Ez a konfliktus létrejöhet más vallás, meggyőződés mentén is, a lényeg az ellenállás a nagyapa részéről ezzel kapcsolatban. Neki nem a fia vallásosságával van problémája, hanem a fiával van rosszban, és innentől kezdve semmiben nem ért vele egyet és butaságnak gondol bármit, amit a fia csinál.

 

– Mi a szerepe ebben az ellentétben a generációknak és a vallásosságnak?

A.A.: Amikor arról beszélgettünk, hogy a különböző korosztályok hogyan fogalmazzák meg a saját zsidóságukat, egyértelműen szóba került, hogy a holokauszt utáni generációk mit kezdenek a saját identitásukkal. Próbáltuk felhasználni és beépíteni az ezzel foglalkozó szakirodalom alaptéziseit, miszerint a legtöbb esetben az első generáció elhallgatással reagál, a második generáció (jelen esetben a nagyapa) nem akar ezzel semmit sem kezdeni, a harmadik generáció pedig újraéli és újradefiniálja a zsidóságát. Ezen kutatások eredményeit, az általánost szerettünk volna bemutatni a karakterekben. Ha és amennyiben nem így teszünk, akkor véleményem szerint megkérdőjelezhető a hitelessége a történetnek.

B.Á.: Azért erre a generációra sokszor jellemző az az attitűd, hogy „a nagyapám vallásos volt, mégis megölték”, akkor én minek legyek vallásos.

 

– Forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként milyen alapismeretek álltak a rendelkezésükre az ortodox vallásos világról? Például a dibbukokról, amelyeknek a létezéséről és szerepéről a Talmudtudósok is különféle véleményeket fogalmaznak meg.

B.Á.: Magam is jártam zsidó iskolába, voltak vallásóráink, de azért az írás és a forgatás során kiderült, hogy komoly kutatómunkára van szükség, és lesz olyan szakértő, aki mást mond. Nem véletlenül tudnak emberek egy egész életet eltölteni ennek a tanulmányozásával. Ha az embernek van indíttatása, akkor mindig lehet mélyebbre ásni. Volt bőven újdonság, amit sikerült megtanulnom ezalatt az idő alatt.

– Mi volt a szerepe a vallási konzulensnek a film életében?

A.A.: Egy forgatás úgy zajlik, hogy a színészek és a stáb reakciói függvényében sok dolog változhat. Mindenkinek van valami a fejében, és a különböző változatok életszerűségében segít a vallási szakértő (interjúnk Cseh Viktorral, a film vallási konzulensével a következő oldalon olvasható). Ha nem tudott jelen lenni a forgatáson és hirtelen felmerült egy kérdés, azonnal dönteni kellett, olyankor felhívtam.

B.Á.: A színészek között akadtak olyanok, akiknek nagyon távoli volt az, amit játszott, így nagyon jó volt az, hogy volt ott valaki, akitől megkérdezhette, hogy „ezt miért csinálom, miért is történik ez a dolog, mire kellene gondolnom?”. Egy színész életében többször fordul elő, hogy olyan szerepet játszik, ahol a „hiányzó részeket” ki tudja tölteni a saját fantáziájával, tehetségével. Itt sokkal több ismeretlen rész volt, hiszen nem ismerték például a szokásokat. Azért ülsz vagy állsz, vagy tartod így a gyertyatartót szombaton, mert ennek ez és ez a története, hagyománya. Fontos, hogy könnyebb legyen nekik és ne „papírszagúan” játsszák el a jeleneteket, hanem jobban értsék ők is, hogy mi miért történik.

A.A.: Vagy ha akadt olyan helyzet, amelyben a színész valahogy szerette volna azt, ilyenkor meg tudtuk kérdezni Viktort, hogy ez még belefér-e. Ez fontos a színész számára, hogy jobban bele tudjon helyezkedni a karakterébe.

 

– A helyszínek és a szükséges eszközök kiválasztásánál hogyan sikerült megvalósítani az előzetesen megálmodott koncepciót?

B.Á.: Volt egy elképzelésünk arról, hogy miként nézzen ki a zsinagóga és a Nagy Fuvaros utcai volt az, amelyik leginkább illett ahhoz, amit megírtunk.

A.A.: Voltak még olyan apró részletek például, mint amikor szembesültünk azzal, hogy mennyibe kerül egy tfilin. Nekünk csak pár napra volt rá szükségünk, így felmerült, hogy mit csinálnánk utána vele. Vagy például az imakönyvek kapcsán, amelyeknek réginek kellett lenniük, hiszen a közösség használja őket. Szerencsére ezeket mind kölcsön tudtuk kérni. Nem is lett volna értelme újakat vásárolni, hiszen az nem hiteles. A zsinagógai forgatáskor a minján tagjai például mindig kóser ételt fogyasztottak (ebben a Carmel étterem támogatott minket), és kóser bort tettünk a kiddusasztalra. Igyekeztünk mindent autentikusan előkészíteni és megjeleníteni, illetve tiszteletben tartani a zsinagóga kóserságát. Ezekről tudjuk, hogy nem ezeken múlik a film, de ha hibát vétünk, azt azonnal észreveszi valaki.

 

– A producerek feladata volt a film vallási részeinek a menedzselése? Hogyan lehet ezt közel hozni a különböző nézők számára?

A.A.: Producer-társammal, Felszeghy Ádámmal úgy osztottuk fel a feladatokat, hogy kinek mi „fekszik” jobban. Ez az első olyan produkció, amelyhez a téma miatt kértek fel éppen engem. Sokat foglalkoztam zsidó hagyományokkal, holokauszt-filmekből írtam a diplomamunkámat az esztétika szakon. A kulturális antropológia szakon pedig zsidó szervezetekkel foglalkoztam. Értelemszerűen nőként az ortodox zsidó férfiak lelkéről kevesebbet tudok, így Viktor nagyon sokat segített: ha valamiben több opciót is szerettünk volna, lelkesen utánanézett. Ezenkívül több rabbi és általánosságban az egész zsidó közösség is a segítségünkre volt, ki judaikákkal, ki kóser cateringgel, vagy irodával és próbatermekkel, mint a Bálint Ház.

B.Á.: A társadalom más részei számára az ortodoxia egy zárt, furcsa téma. A szekuláris világban a nagyon vallásosokkal szemben sokszor előfordul ellenérzés, sőt néha  direkt hülyének vannak nézve. Fontos volt, hogy emberközelivé tegyük a közösséget, láttassuk, hogy ők is olyan emberek, akikkel lehet azonosulni. A főszereplőnek pedig a lelkét, az emberi oldalát megmutatni egy olyan közegnek, amelyben vannak előítéletek. A szekuláris világban hirdetjük, hogy mennyire elfogadóak vagyunk, aztán sokszor kiderül, hogy mégsem. Ezért van jelentősége annak, hogy megmutassuk, hogy egy vallásos ember miként viselkedik hétköznapi szituációkban, hogy meglássuk őt, mint embert.

 

– Mit tud adni azoknak a nézőknek a film, akik nem nagyon jártasak az ortodox világban?

A.A.: Aki nem vallásában, hanem kulturálisan definiálja magát, annak is tud adni ez a film, mert nemcsak a szokásokat ismeri meg, hanem a vallásos zsidóság emberi oldalát is. Igenis itt vannak döntések, nem feltétlenül automatikus dolgok ezek, hanem minden ima vagy nem elmondott ima, vagy lépés vagy nem lépés egy döntés és egy ebből fakadó érzés is egyben. Számomra ez volt nagyon izgalmas a filmben, ahogy folyamatában felépül ez a vallásos zsidó karakter. Ahogy a gyermekkori emlékeiből kiindulva hol tart most és majd hova fut ki. Amikor filmet készít valaki, a néző fejével is próbál gondolkodni. Jó esetben azon gondolkodunk el a film vége után, hogy mi történik majd ezután a szereplőkkel. Nem ott ér véget a történet, ahol véget ér – és ez csak akkor működik jól, ha a karaktereket jól építjük fel. Reméljük, hogy ez tud adni a nem-zsidó nézőknek vagy olyan embereknek is, akik elzárkóznak az ilyen típusú témák befogadása elől. Bemennek a moziba, megnézik a filmet és szerencsés esetben elfogadják, hogy ez is egy választás, ez is egy életforma. Fontos, hogy toleránsabbak legyünk egymással.

B.Á.: A kommentekben olykor megjelenő „zsidózás” azért is furcsa számunkra, mert az a szó, hogy zsidó, nagyon sok mindent jelenthet (ez megjelenik a filmben is). Sokan úgy írják oda ezeket a megjegyzéseket, mintha a zsidóság egy nagy massza lenne, miközben az egy 50 országban szétszórt, különböző, vallásos, nem vallásos emberek összessége. A zsidóknak azért ajánljuk, hogy lám, ennyifélék vagyunk, a nem-zsidóknak pedig többek között azért, mert úgy gondolhatják: nahát, én ennél sokkal szűkebb képben gondolkodtam a zsidó szó hallatán, pedig sokkal változatosabb a jelentése, mint hittem.

 

– Az a prekoncepció is előkerülhet a filmcím láttán, hogy biztosan ez is egy „holokausztfilm” – mert ha zsidók vannak benne, akik gyászolnak, akkor csak az lehet itt Középkelet-Európában.

A.A.: Ez egy pozitív alkotás arról, hogy hogyan élünk, hogyan élhetünk, a történeten belül (és a zsidóságon belül) is különbözőek a szereplők választásai. Nagyon kevés film készült egy adott helyen, egy zsidó közösségben élő, vagy éppen nem ott élő (esetünkben a nagyapa) emberek választásairól. Mindig is azt képzeltem, hogy szeretnék filmet készíteni a zsidóságról és ha sikerül, akkor annak ilyen íze kell hogy legyen.

B.Á.: Felelősséget érzek ezzel kapcsolatban, mivel még nem nagyon készült ilyen típusú film itthon. A magyarországi zsidó közösségek tagjai sok esetben még nem lépték meg azt, hogy ne a holokauszttal identifikálják magukat, hanem úgy, hogy: ezek vagyunk mi, és ez történik velünk a hétköznapokban most.

Azzal, hogy a holokauszttal kapcsolatos témájú filmeket ismerik az emberek, azt érzik sokan a szekuláris világban, hogy bár nem antiszemiták, mégis mindig bűntudatot keltenek bennük a holokauszt-témával. Jó dolog, hogy egyre több olyan film készül, amelyik már nem ennek mentén határozza meg a zsidóságot. A mi filmünk egy elem ebben a törekvésben, azt szeretnénk, ha ez lenne inkább az irány. Azt szeretnénk elérni, hogy ez egy olyan film legyen a zsidókról, amelyre beülnek zsidók, nem-zsidók egyaránt, legyen ez egy közösségi élmény.

 

– Különös aktualitást adnak az október 7-i események a film azon részének, ahol az alijázott fiú a katonaságban eltöltött időszakáról mesél el a nagyapának részleteket.

A.A.: Izraelben van egy korhatár, hogy hány éves korig tart a katonakötelesség, amikor alijázik valaki. A főszereplőnk 18 éves korában alijázott, így természetesen teljesítette a szolgálatot. Amikor a forgatókönyv íródott és a forgatás elkezdődött, akkor ezeknek a történéseknek még nyoma sem volt. A folyamatos konfliktusnak nyilván igen, de ez a mostani eléggé felkavaró mindannyiunk számára, sajnos aktualizálta Iván traumáját. 

B.Á.: Nem véletlen, hogy a filmben is elhangzanak az izraeli helyzetre vonatkozó mondatok, mert ez a konfliktus nem tegnap kezdődött, hanem jó pár ezer éve megoldatlan szituáció, aminek most egy szörnyű csúcsosodását látjuk – jóval nagyobb médiafigyelemmel, mint azelőtt. A filmben elmesélt történet a hadsereggel kapcsolatban (aki már látta, tudja, aki még nem látta, nézze meg és megtudja) egy konkrét szituációból, egy valós katonatörténetből inspirálódott.

– A különböző gyászformáknak az ütköztetésével és egymás melletti bemutatásával végső konklúzióként az elfogadás rajzolódik ki. Ez volt a cél?

B.Á.: A végső célunk valóban az volt, hogy egy „befogadható” drámát lássunk ebben a témában. Hogy ne féljen az ember bejönni rá, pedig elsőre ijesztő lehet a film tónusa, hiszen a címben ott van az a szó, hogy gyász. Az volt a cél, hogy miközben a néző átéli ezt, érzelmileg a szomorú és az élet hozta abszurditással az emberi, megmosolyogtató oldal is bejöjjön egyszerre. Ezáltal a kiegyezés, kibékülés, a megoldás felé haladás is kapcsolódik ehhez. Az életben is ez segít, ha tudjuk magunkat kissé távolabbról, ironikusan nézni.

– A forgalmazás és a film utóélete kapcsán milyen terveik vannak?

A.A.: A forgalmazásról már több helyen beszéltünk, jelenleg van egy észak-amerikai forgalmazónk, aki már elég sok fesztiválra benevezte a filmet és a szám folyamatosan nő. Európában is nemsokára megtörténik a fesztivál­premierünk, a hazai mozikba pedig 2024. február 22-én került. Ezenkívül szeretnénk, ha a film eljutna oktatási céllal hazai iskolákba, hogy amikor a zsidóságról szó van, akkor ne csak a klasszikus holokauszt-filmeket vetítsék, hanem lehet akár egy kicsit felemelőbb hangvételű, jövőbe mutató művet is bemutatni. Ez egy fontos célunk. Ennek érdekében járjuk az országot és mutatjuk be a Lef­kovicsékat a lehető legtöbb helyen, a magyar forgalmazónknak, a Mozinetnek köszönhetően.