Kötéltánc két világ között

Miközben Oberlander rabbival dolgoztunk az e havi cikkén, nem tudtam megállni, hogy ne reflektáljak mindarra, amit elmondott, lévén én magam 27 éve vagyok „báltsüve”, vagyis visszatérő. A sokadik közbekotyogásomra Oberlander rabbi azt javasolta, esetleg írjam meg, milyen báál tsuvának lenni.

 

Ha az olyan egyszerű lenne… Egyrészt mikor milyen, másrészt ugye attól függ. Más annak, aki egy nem vallásos, de erős zsidó identitású családban nevelkedik, mint én, kamaszként vallásossá válni, mint annak, aki fiatal felnőttként tudta meg azt is, hogy egyáltalán zsidó. Nem mindegy, hogy valaki egy nagy zsidó centrumban kezdi el megismerni a vallást, ahol válogathat az irányzatok, a zsinagógák és a rabbik között, míg meg nem találja azt az irányzatot, amivel azonosulni tud, vagy egy kelet-európai kisváros egyetlen zsidójaként dönt úgy, hogy szeretné megismerni az örökségét, de közel s távol nincs kitől kérdeznie.

És hogyan folytatódik az útja? Marad ott, ahol eddig élt, végzi ugyanazt a munkát, mint eddig, csak éppen innentől kezdve nem megy el a péntek esti buliba és autodidakta módon ismerkedik a vallással? Elköltözik valahova, ahol intézményi keretek között tanulhatja a vallási előírásokat és egy kiterjedt, élő közösségben ismerheti meg a szokásokat? Nagyon nem mindegy.

Tehát nem is olyan könnyű válaszolni rá, milyen báál tsuvának lenni, (és akkor még az „igazi” megtérőkről, azokról, akik elhagyták a vallásos életet, majd visszatértek, szót sem ejtettünk…), ezért beszélgettem más báál tsuvákkal, akik közül sokan mondták azt, amit én is érzek: hogy két világ között egyensúlyozunk, mint a kötéltáncosok és gyakran úgy érezzük, egyik világ sem érti, hogy mit és miért csinálunk. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk. És sokszor ez a tényszerű valóság. Hiába beszél valaki jól magyarul vagy angolul, ha a jiddissel kevert verzióját nem érti ezeknek a nyelveknek. Ráadásul elképesztően fárasztó úgy elmesélni valamit (akármelyik világban), hogy a beszélgetőpartnerünk a szavaink felét nem érti, nem jelentenek számára semmit a másik világban egyértelmű utalásaink.

Azok, akik hozzám hasonlóan nem szakítják meg a kapcsolatot a szekuláris világukkal, amikor vallásosak lesznek, azon kaphatják magukat, hogy két világ között billegnek és se itt, se ott nem találnak teljes megértésre.

Aki vallásosként nőtt fel, el sem tudja képzelni, mit jelent felnőttfejjel újratanulni az életet, megszakítani vagy legalábbis jelentősen átformálni évtizedes szokásokat és kapcsolatokat, és közben azzal szembesülni, hogy 5-6 évesek simán leiskoláznak, hiszen hiába van több diplomád, ha nem tudsz héberül írni-olvasni, akkor bizony analfabéta vagy. Vagy éppen mit jelent kamaszként lelépni arról az útról, amire a szüleid szántak, adott esetben szembefordulni velük és halálosan megsérteni őket azzal, hogy a választásod némán azt üzeni nekik, hogy ők nem felelnek meg neked. Ami nem igaz, de egy amúgy is hormongőzös identitáskereső kamasz nem igazán alkalmas arra, hogy ezt elmagyarázza. Azt, amit ő sem ért, hogy mi ez a sürgető hívás, ez a megmagyarázhatatlan vágy, hogy péntek este bulizás helyett zsinagógába menjen és ne vegyen részt a családi szalonnasütésben.

Bármikor is fordíts hátat a nem-vallásos életednek, miközben az új világ határait próbálod föltérképezni, óhatatlanul is megbántod azokat, akiktől elfordulsz. Akiknek nem fogadod már az ölelő karját, az ebédmeghívását, vagy a plusz egy jegyét a péntek esti koncertre. (Itt szeretném megköszönni a családomnak és a barátaimnak, hogy még akkor is, ha időnként teljesen hülyének néztek [néznek?],  mindig számíthattam rájuk, és soha nem kellett komolyan attól tartanom, hogy elveszítem a szeretetüket. Felnőttként, sok-sok más báltsüve útját megismerve már tudom, hogy ez mennyire nem evidens…)

Azt tapasztalom, hogy mindannyian megkötjük a magunk kis kompromisszumait – ahogy egyébként a született vallások is teszik.

Jársz moziba? Van tévéd? Beülsz a régi

haverokkal valahova? Iszol egy kávét is?

Elhordod-e a kicsit rövid szoknyát,

adsz-e puszit a nagybátyádnak,

téped-e a vécépapírt szombaton…

a dilemmák végtelenek. A különbség az, hogy a vallásosként nevelkedett barátaidnak erre van válasza a szüleiktől (amit aztán vagy elfogadnak vagy nem…), de neked ott és akkor kell kitalálnod, amikor döntened kell. Igen vagy nem?

És akkor még nem alapítottál családot!

A legizgalmasabb és egyben

a legnehezebb dolog báltsüveként születetten

vallásos gyerekeket nevelni.

Ha a házastársad ugyanúgy báltsüve, mint te, akkor bizony előfordulhat, hogy csak meredtek egymásra, mert mégis honnan kéne tudnotok, hogy szoktak zárt ajtók mögött gyereket nevelni „vallásosék”?! Abba, hogy esetleg az (ex)házastárs nem vallásos, bele se kezdjünk…

Ha szülőként érezted már valaha azt, hogy fogalmad sincs, mit csinálsz, de muszáj úgy tenni, mintha tudnád, akkor ezt az érzést szorozd meg ezerrel, és megkapod, milyen első generációsként vallásos gyerekeket nevelni. Egyrészt a gyerekeid egy ponton óhatatlanul meghaladják a te valaha volt legnagyobb vallási tudásodat is, pusztán azért, mert ők ebben nevelkedtek és megadatott nekik az intézményi vallásoktatás luxusa. Másrészt sokszor nem tudjuk, hogyan reagáljunk egy helyzetre, vagy mit válaszoljunk a kérdéseikre és nem (csak) azért, mert hiányzik a tárgyi tudásunk. Hanem mert a megoldások és a válaszok, amiket mi ismerünk, nem állják meg a helyüket a vallásos világban. Máshogy ünnepeltük a születésnapot (tudtad például, hogy a legtöbb vallásos nem fúj el gyertyát, így a tortára se tesznek?), másmilyen iskolákba jártunk, másféle tapasztalataink voltak. Kicsit olyan, mint a ködben bolyongani: nem kizárt, hogy hazaérsz épségben, de azért nem elhanyagolható az esélye annak, hogy közben nekimész ennek-annak. De hidd el, mindezekkel együtt megéri.

Én úgy érzem, azok tudnak sikeresen megállni a világban, akik megőrzik személyiségük integritását és nem próbálják meg kiirtani a korábbi életüket, érdeklődésüket.

Azok lesznek kiegyensúlyozottak, magabiztosak és elégedettek

vallásosként, akik ahelyett, hogy eltörölnék a múltjukat,

felhasználják a jövőjük építéséhez.

 

Sajnos az a tapasztalat, hogy aki egyik napról a másikra rántja magára a vallásosságot, az egykettőre kiég és elmenekül. Ehhez az életformához bizony idegek kellenek… Ez nem olyan, mint egy zokni, amit lehúzunk-felhúzunk, mikor, hogy tetszik. Amikor valaki vallásos lesz, egy teljesen új életet kell megtanulnia, gyakran a régi életének díszletei között.

Visszakanyarodva a báál tsuvák helyzetéhez a vallásos világban. A legnagyobb nehézség, ahogy én látom, az, hogy hiányzik egy lépcsőfok a befogadó közegben. Míg a vallási hagyományok terjesztése, az érdeklődők bevonzása és segítése kiválóan működik, addig azokra, akik már vallásos életet élnek, kevesebb figyelem jut. Míg az első lépésekre rengeteg oktatási program, befogadó intézmény szakosodott, rendelkezésre bocsátva pénzt-paripát-fegyvert, addig a már vallásos életet élők segítése a kapukon belül már hagy némi kívánnivalót maga után. Sokan érzik magukat elveszettnek, hiszen már azt várják el tőlük, hogy vallásosként éljenek, ám még mindig nem teljesen simultak bele ebbe a világba.

Csakhogy, ami fájdalmasan ritkán hangzik el, az az, hogy a báltsüvék azok, akik nem készen kapták a hitüket, hanem lépésről lépésre küzdöttek meg érte.

 

Lehet, hogy akcentussal beszélik a vallás nyelvét, lehet,

hogy néha furán viselkednek, viszont ők azok, akik szembe mertek

fordulni a zsidóság legnagyobb ellenségével, az asszimilációval.

 

A generáció, amelyben a gyerekek tanítják a szüleiket. Nemcsak fölveszik a vallásosság fonalát, hanem új családokat létrehozva vissza is állnak a hagyomány láncolatába.

 

Adja az Örökkévaló, hogy az igaz megtérők érdemeiért mihamarabb, még napjainkban eljöjjön a megváltás!