A munkaszolgálatosok mostoha életkörülményit tovább nehezítette a kóser étkezés, helyesebben annak hiánya. A hazai vallásos zsidók vészkorszakban átélt szenvedéseiről Esther Farbstein rebecen, az ismert izraeli történész írt több kötetben, – most is ennek segítségével idézzük fel a holokauszt ezen, kevésbé tárgyalt részét.
A kósert tartó munkaszolgálatosok elsősorban magukra, családjukra és mások jóindulatára voltak szorulva. Elsősorban olyan tartós élelmiszereket fogyasztottak, melyet otthonról hoztak, a „szerencsésebbeknek” a szolgálat közelében éltek rokonaik, akik rendszeresen adhattak plusz ételcsomagokat.
A vallásos munkaszolgálatosok segítségére voltak még a szolgálat környékén fennálló hitközségek, illetve annak önzetlen tagjai, akik a nehéz körülmények ellenére is szívesen gondoskodtak hittestvéreikről.
S az eddig említett esetek jelentették a „jó” helyzeteket, viszont a munkaszolgálat helye sokszor olyan vidéken volt, ahol nemhogy zsidó hitközség nem állt fenn, de sokszor még egy tanya sem volt a közelben. Ilyenkor még fontosabb volt az előrelátás s tervezés.
Ha folyó vagy tó közelében voltak, akkor megpróbáltak halat fogni. Ha településen haladtak át, akkor igyekeztek zöldséget, gyümölcsöt és tojást vásárolni vagy cserélni. Szerencsésebb esetben megfejhettek egy tehenet is, így kóser – „cháláv jiszráél” – tejhez is juthattak. Legszerencsésebb esetben pedig szolgált a századukban sakter, azaz kóser vágó, aki ha lehetőség kínálkozott, vághatott egy-egy baromfit, amit később elkészíthettek maguknak.
De mi volt a helyzet, ha egyáltalán nem vagy csak igen ritkán jutottak kóser ételhez? A zsidó jog szerint nem voltak közvetlen életveszélyben, azaz a „pikuách nefes” esete, – mely átmenetileg felmentette volna őket a szabályok alól – nem állt fent. Ugyanakkor, mivel a hiányos táplálkozás miatt hamar legyengülhettek, ami könnyen a halálukat okozhatta, a „pikuách nefes löáchár zmán” esete szerint kellett eljárni, vagyis az életveszélyt kellett megelőzni.
Éppen ezért, hogy a munkaszolgálatosok megőrizhessék erejüket és egészségüket, ráv Steif Jonatán (1877–1958), a budapesti orthodox zsidó hitközség dájánja engedélyezte, hogy fogyasszanak akár nem kóser ételt is, de azt ne szokványos módon tegyék, például adjanak hozzá valamilyen rossz ízt keltő dolgot (akár hamut) és lehetőség szerint persze minél kevesebbet tréflit egyenek.
A híres berettyóújfalui rabbi, Blum Ben-Cion (1879–1945) veje, Frankel Dávid Slomó (1903–1945) rabbi a pesti dájánhoz hasonlóképpen utasította híveit, hiszen, ahogy érvelt: „ki tudja mikor lehet kóser ételt szerezni? Ha nem csillapítják étvágyukat, erejüket vesztik, s nem biztos, hogy képesek lesznek túlélni a kemény munkát, menetelést, a hideget, az éhezést, amivel még a háborúban találkozni fognak”.
Címlapkép: Fortepan / Szántó István dr.
|
Forrás:
Farbstein, Esther, Hidden in the heights – Orthodox Jewry in Hungary during the Holocaust. vol. I. Jerusalem: Mossad Harav Kook, 2014. 93–95. |