Kóser-e a(z Indiai) paróka?

A zsidó történelem során felmerültek olyan kérdések és viták, melyek nagyobb nyilvánosságot kaptak és jobban megmaradtak az emberek emlékezetében, mint mások. Ilyen volt például a különleges körülmények között, rabbik által kiadott válólevelek kérdése, Jááákov Emden rabbi eszmefuttatása egy szív nélküli csirkével kapcsolatban vagy a Manhattanben kialakított éruv ügye, mely rengeteg embert érintett. (Sábátkor nem cipelhetünk semmit közterületen, ám ha kialakítunk egy közös területet, éruvot, akkor megengedett. A manhattani éruv ügye azonban már a kezdetektől fogva problémás volt, mert kérdéses, hogy egy olyan forgalmas várost át lehet-e alakítani közös területté az éruv segítségével.) Az egyik legnagyobb port felvert vita, melyre még sokáig fogunk emlékezni, véleményem szerint a parókákkal kapcsolatos. 

A paróka története

A házas nők kötelesek eltakarni a hajukat, mert a fedetlen haj egyfajta meztelenségnek számít. Csak olyan személy társaságában mondhatunk áldást vagy idézhetünk a Tórából, aki a megfelelő módon fel van öltözve. Egy házas nőnél ez a befedett hajat is jelenti. A zsidó vallásjog megengedi, hogy egy nő parókát hordjon, még akkor is, ha a paróka emberi hajból készült. Még abban az esetben is, ha a paróka a saját, levágott hajából készült.

Vannak olyan vélemények is, melyek teljességgel megtiltják a paróka viselését (többek között a cánzi Rebbe, a Divré Chájim vélekedik így), de nem ez az általánosan elfogadott szabály. Természetesen el lehet fogadni ezt a szigorítást, és tulajdonképpen számos magyar gyökerű hászid közösségben ez a hagyomány él, de azt nem mondhatjuk, hogy ez lenne a törvény.

Ennek megfelelően sok ortodox zsidó asszony visel parókát. Nemcsak szintetikus anyagból készültet, hanem olyat is, melynek emberi haj az anyaga, mely gyakran szebb, mint a valódi haj. Egyszer előfordult a Teleki téri zsinagógában, hogy az egyik vendég megjegyezte a rebbecenről: bizonyára nem túl vallásos, hiszen nem takarja el a haját. Amikor megtudta, hogy valójában eltakarja, ám egy parókával, a vendég nem akarta elhinni. Ekkor felajánlották neki, hogy húzogassa csak meg, meglátja, hogy parókáról van szó, de nagy megkönnyebbülésemre erre nem vállalkozott. Annyi bizonyos, hogy a rebbecen parókája annyira élethű volt, hogy egy kívülálló számára úgy tűnt, mintha nem viselne semmit.

A teljesen valósághű parókákról

Ha vannak olyan parókák, melyek gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek a valódi hajtól, és még szebbek is annál, akkor vajon miért engedélyezett a viselésük? A szemérmesség nyilván feltételezi a szépség elrejtését, és ez az oka a haj eltakarásának. Ha ez így van, akkor miért nem tilos a paróka hordása?

Ez akkor lenne igaz, ha az asszonyok hajának eltakarását annak szépsége miatt írnák elő a szemérmesség törvényei. Mi nem hiszünk abban, hogy a szépség valami alávaló dolog lenne, sőt: a szépség isteni ajándék, és a zsidó hagyomány a nőket és a férfiakat egyaránt arra ösztönzi, hogy igényesek legyenek a megjelenésükkel kapcsolatban és ügyeljenek a kellemes kinézetre. Ha a haj eltakarásának szabálya mögött az állna, hogy az csökkentse a nők szépségét, akkor a paróka valóban problematikus lenne, azonban nem erről van szó. A házas nő haja intim testrésznek számít, így, ha nincs elfedve, az egyfajta meztelenségnek minősül, amit a Tóra tilt. Ha egy nő nem a saját haját viseli vagy parókaként hordja a saját, levágott haját, akkor mindez nem érvényes és hordhatja, függetlenül annak szépségétől.

Van azonban egy fogalom a zsidó jogban, mely problémát jelenthet, a márit ájin, melyet talán hamis látszatnak lehetne lefordítani. Ez azt jelenti, hogy tilos olyat tennünk, melyről mások azt gondolhatják, hogy egy tilalmat hágunk át vele. Vajon egy teljesen valósághű paróka viselése nem esik ebbe a kategóriába?

Moshe Feinstein rabbi véleménye szerint nem, mert bár a parókát össze lehet téveszteni a valódi hajjal, a legtöbb ember tudja, hogy parókáról van szó. Azzal támasztja még alá véleményét, hogy sem a Talmud korában, sem az azt követő időszakban nem tiltották meg a rabbik a parókaviselést, és felesleges lenne új tilalmat kreálni.

Napjainkban a legtöbb emberi hajat Indiából importálják, ahol egy hindu templomi szertartás során vágják le a nők haját. A ceremónia vallási jelentőséget hordoz a résztvevők számára, így a zsidó jog is foglalkozik vele.

A hajvágási szertartás:

Mivel a hinduizmussal kapcsolatban meglehetősen hiányos a tudásom, Google rabbihoz fordultam tanácsért, és a következő választ kaptam:

A legenda:

„Egy szép napon Niladhri alvás közben talált rá Perumálra a Niladhri hegységben (mely egyike a hét hegynek). Elkezdte csodálni Perumál szépségét, ám egy szellő felfedett egy kopasz foltot Perumál fején. Erre az istennő kitépte a saját haját, hogy azt Perumál fejére helyezze, s így tökéletessé tegye szépségét.”

Egy másik, hasonló legenda Venkateszvara istenségről szól, akinek a Mundana, azaz a levágott haj volt a kedvenc áldozata. Egyszer Nila, az istenség egyik híve felajánlotta számára a haját. Amikor az istenség véletlenül elvesztette azt, Nila elvesztette szépségét. Venkateszvara ekkor megígérte, hogy kártalanítja őt azzal, hogy elkéri hívei haját. Így vált a mundana az istenség kedvelt felajánlásává.

A legenda szerint a haj felajánlása közben meg kell hajolni az istenség szobra előtt. Gyakran a hajjal együtt a bajusz szőrét is felajánlják. Ezzel válik teljessé a felajánlás. Ezt követően megjelennek az istenség szentélyében, hogy megmutassák: valóban megtették a felajánlást.

A fenti történetek alapján úgy tűnik, hogy a hajat egy hindu istennek ajánlják fel.

A szertartás helyszíne

A ceremóniát a templomon kívül tartják, ahol a hajat egy nagy fémkonténerbe dobják, mely olyan, mit egy nagy, fémből készült szeméttároló. A konténer oldalán a következő felirat olvasható: „Emberi haj lerakóhelye … Venkateszvara istennek.” A hajat eladják, a befolyt összeg pedig a templomot illeti.

A zsidó jog álláspontja

A judaizmus monoteista vallás, így a pogányság vagy többistenhit minden formája tilalmas a zsidók számára. A hinduizmus ebbe a tilalmas kategóriába esik. A többistenhit tilalma olyan súlyosan esik latba a zsidó vallásban, hogy azon három dolog közé tartozik, melynek elkerülése érdekében a mártírhalált is vállalni kell.

Ezen felül hasznot sem lehet húzni egy pogány szertartás során használt tárgyból vagy áldozati felajánlásból. Ráadásul, amíg egy nem kóser dolog semmisnek tekinthető, ha véletlenül kóser dolgok közé keveredett (étel esetében általában ehhez az szükséges, hogy egy a hatvanhoz legyen a nem kóser és a kóser összetevők aránya), addig egy bálványimádáshoz használt tárgy esetében nincs lehetőség a semmissé tételre.

Egy bálvány elutasítása

A Talmud Ávodá Zárá traktátusában olvashatjuk, hogy ha egy bálványimádó személy megtagadja bálványát azzal, hogy levág belőle egy darabot, akkor a szobor elveszti bálvány státuszát, és fel lehet használni. Ez nem vonatkozik a bálványnak felajánlott áldozati tárgyakra.

Térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz. Először is idézzük fel: a zsidó jog megengedi a paróka viselését, és így asszonyok ezrei hordanak emberi hajból készült, gyönyörű parókát. Az utóbbi időben készült parókák egy részét olyan hajból készítették, melyet hindu szertartás során ajánlottak fel egy bálványnak.

Itt felmerül egy kérdés: Az igaz, hogy a parókaviselés összhangban áll a szemérmességet és kellemes küllemet előíró zsidó törvényekkel, de vajon felülírhatja-e a bálványimádó szertartáson felajánlott áldozatból való haszonszerzés tilalmát?

Ezt a kérdést húsz évvel ezelőtt feltették Moshe Feinstein rabbinak, aki, miután megvizsgálta a körülményeket, úgy döntött, hogy megengedhető még az indiai hajfelajánló szertartásokból származó paróka viselése is. Ezen felül Sálom Eljásiv rabbi, az izraeli litván-ortodox közösség legnagyobb szellemi vezetője hosszú fejtegetésben adott engedélyt e parókák viselésére.

A fentiekből úgy tűnik, hogy az ilyen parókák viselése tiltott. Mi lehet az oka annak, hogy ezek a neves haredi rabbik mégis engedélyezték?

Térjünk vissza a pogány szertartásokon használt áldozati tárgyak ügyére. Meiri, a híres kommentátor szerint csak akkor lehet valamit áldozati tárgynak tekinteni, ha azt a Bét Hámikdásban, a jeruzsálemi szentélyben végzet áldozatokhoz hasonló módon mutatták be.

Náchmánidész, Mose ben Náchmán rabbi olyan gyertyákról ír, melyekkel egy bálványszobrot díszítettek, és azon a véleményen van, hogy ha még nem gyújtották meg azokat a szobor előtt, akkor használatuk megengedett. Különbséget tesz a gyertya és maga a bálvány között, illetve egy olyan tárgy között, melyet valóban bálványimádáshoz használtak.

A gyertyákat továbbá nem a temp­lomon belül használták, és, bár szoktak gyertyát gyújtani a templomon belül is, a még fel nem használt gyertyák nem számítanak áldozati tárgynak, legfeljebb egy bálvány díszének. Van azonban a vallási szertartásoknak egy bizonyos csoportja, mely akkor is tilalmas lenne, ha nem a bálványszobor előtt végeznék azokat. Ide tartozik pl. az áldozati állat levágása, illatáldozat vagy leborulás.

Ez a felfogás köszön vissza a Sulchán Áruch törvénykódexben (Jore Deá 139:3.): „Egy bálványszobrot és díszeit semmissé lehet tenni, de egy áldozati tárgyat nem. Mi számít díszítésnek és mi számít áldozati tárgynak? Egy dísz lehet a szobor előtt meggyújtott gyertya vagy a szoborra tett ruha. Áldozati tárgy mindaz, amit a jeruzsálemi szentély oltárán is elhelyeztek, mint a különböző ételféleségek, zsíros húsok, ha azokat felajánlás céljából helyezték a bálvány elé. Ezek mind tilalmasak. Azonban azok a dolgok, melyekből a szentélyben nem hoztak áldozatot, nem tiltottak mindaddig, amíg nem vágták le vagy nem hintették a vérét a bálványnak való áldozat céljából.”

A Sách nevű kommentátor megemlíti, hogy a Maimonidész, Mose ben Májmon szigorúbb véleményen volt, és úgy vélte, hogy minden, bálvány elé helyezett tárgy tiltott, még akkor is, ha nem használták áldozati szertartás keretében.

Most már érthető, hogy mi állt az indiai parókát engedélyező rabbik döntésének hátterében.

Mivel a hajat nem a templomban, a bálvány jelenlétében vágták le, és nem áldozták fel a fent említett módok egyikén sem, nem tekinthetjük áldozati tárgynak.

A hajvágási szertartás hindu motívumai

Az a kérdés még függőben van, hogy a hajat vajon áldozatnak szánták-e. Egyes vélemények szerint a hajvágás mindössze előkészület az istenséggel való találkozásra. Ez hasonló a bibliai leprásságban szenvedő ember (mecorá) hajvágásához. A hinduizmus szakértői szerint az istenségnek felajánlott ajándék nem maga a haj, hanem az, hogy a hívők a szépségükből áldoznak a számára. A levágott hajjal a szépségükből is ve­szítenek, és ez az áldozatuk. Ezzel válnak méltónak arra, hogy az istenség fogadja őket a templomban.

A következő indokokkal lehet ezt alátámasztani:

–  A hajvágás nem a bálvány jelenlétében történik.

–  A hajat – mindenféle ceremónia nélkül – szemétgyűjtőbe dobják.

–  Nem mondanak imát a hajvágás közben.

–  A haj a tisztátalanság szimbóluma.

–  A haj hiánya megalázkodásnak és a szépség feláldozásának számít.

Egy frissítés

Úgy tűnik tehát, minden rendben van. Ha azonban tényleg ez lenne a helyzet, ez a cikk meg sem született volna. Semmi sem alkalmasabb arra, hogy írásra inspiráljon, mint egy jó kis vita! Mintegy 15 évvel ezelőtt Eljásiv rabbi mégis megtiltotta az indiai parókák használatát. Az a rabbi, aki korábban engedélyezte, néhány évvel később megtiltotta.

Mi változott? Az új álláspont kialakulása körüli részletek egy kicsit homályosak. A londoni Dunner rabbi elutazott Indiába, hogy megvizs­gálja az ügyet. Megkérdezte a szertartás résztvevőit, hogy mit miért tesznek. Arra jutott, hogy a haj maga az áldozati tárgy és a hívők számára a hajvágás vallásos ceremóniának számít. Eszerint a levágott haj tilalmas a számunkra, mint minden más, bálványnak feláldozott dolog.

Miután Dunner rabbi beszámolt minderről Eljásiv rabbinak, ő új dön­tést hozott. Amikor először vizs­gálta az ügyet, még azon a vélemé­nyen volt, hogy a haj levágásával csak felkészülnek a templomba való be­lépésre, de Dunner rabbi beszámolója után már úgy vélte, hogy a haj valódi áldozati tárgy.

Eljásiv rabbi azonban sohasem publikált olyan reszponzumot, mely­ben kifejtette volna, hogy miért tiltott meg valamit, melynek kap­csán korábban az összes körülményt figyelembe véve ítélkezett megengedően.

Vannak, akik úgy vélik, hogy a szi­gorúbb álláspont az átlagember fel­fogásán alapszik. A szakértők sze­rint nem a hajvágási szertartás a valódi áldozathozatal, a hívek a sa­ját szépségükből adóznak a bálványnak, ahogyan azt feljebb kifejtet­tük. Az átlagember azonban nem vallástudós, így nincs tisztában a ceremó­nia valódi jelentésével. Számára a ha­ját levágó és konténerbe dobó hí­vő áldozatot mutat be, még akkor is, ha a hindu papok ezt cáfolják.

E felfogásnak azonban ellentmond, hogy az indiai kultúrában a haj tisztátalannak számít, ráadásul a szertartás alatt nincsenek jelen papok, és imát sem mondanak. Ezen felül az a tény, hogy a hajvágás a templomon kívül történik, még a laikusok számára is egyértelművé teszi, hogy nem áldozatról van szó.

Végezetül már csak egy kérdés maradt nyitva: indiai parókát vegyünk vagy sem?

Hurwitz Sholom rabbi írása