Mit mond a háláchá #mûanyagmentesjúlius-ról?
A július világszerte egy pozitívnak tűnő, ugyanakkor sok kérdést felvető és bizonyos szempontból kétes megítélésű, sőt akár kontraproduktívnak is nevezhető kampány vonzásában zajlott. Ez a műanyagmentes július, avagy a #plasticfreejuly kezdeményezés.
Túlfogyasztás a környezettudatosság álcájában
A műanyagmentes júliust a Plastic Free Foundation (Műanyagmentes Alapítvány) indította útjára, hogy felhívják a figyelmet arra az elképesztő mennyiségű szemétre, ami az egyszer használatos műanyag eszközökből képződik. Legyen szó kiránduláson használt egyszer használatos műanyag evőeszközről, elviteles kávéspohárról, ballagáson elengedett lufikról vagy arról a hajszálvékony kis zacskóról, amiben a zsömlénket vesszük – ezek a műanyagok feleslegesen terhelik a környezetünket, mérgezik a vizeinket és okoznak mérhetetlen kárt az állatvilágban. A kezdeményezés eredetileg tehát arról szól, hogy próbáljuk ezeket az egyszer használatos műanyagokat kiszorítani az életünkből. Hogyan? Vigyünk magunkkal lebomló evőeszközt, amikor kirándulni megyünk (vagy ad absurdum elmoshatót…), bögrét, amikor kávézunk vagy szatyrot, amikor bevásárolunk. És próbáljuk elképzelni a ballagást eleresztett lufik hada nélkül…
Eddig az abszolút pozitív üzenet (noha látnunk kell, hogy ez korunkban egyik pillanatról a másikra megvalósíthatatlan, és ily módon a kihívásban részt venni eleve kudarcra ítélt próbálkozás). Csakhogy, mire ez nyelveken, honlapokon, időn és téren eljut mondjuk hozzánk, addigra az üzenet átalakul. Például lekopik az egyszer használatos jelző a műanyag elől, és máris arra biztatja az embereket, hogy szabaduljanak meg a műanyag tárgyaiktól – holott a már meglévő műanyagok újbóli felhasználásával, az élettartamuk meghosszabbításával a lehető legjobbat tesszük: nem veszünk új dolgokat, amik új szemetet termelnének!
A legjobban éppen itt látszik az, hogyan vált a kampány a környezettudatosságból a túlfogyasztás eszközévé: az internetet ellepték a #plasticfreejuly megjelölésű kihagyhatatlan akciók: vegyél bambuszfogkefét most 18-at adunk 12,5 áráért (tényleg szükséged van 18 fogkefére?). Cseréld le műanyagzacskóidat környezettudatos vászonzsákjainkra, most 2,78% kedvezménnyel. (Ne cseréld le, használd a műanyagot addig, amíg használható. Addig ne vegyél újat.) Vegyél új, trendi ételhordó dobozt, 200% újrahasznosított szilikonból. (Ne vegyél. Tökéletes lesz továbbra is a kiürült fagyis doboz, amíg el nem törik) Gyere el a csomagolásmentes boltunkba. (Kocsiba kell ülnöd hozzá? Inkább ne menj…). Vannak aztán a totális vadhajtások, mint annak a boltnak az esete, amelyik – ahelyett, hogy egyszerűen nem kínálna egyszer használatos nejlonszatyrot – olyan zacskókat gyártatott, amelyeken a zacskót cipelőre vonatkozó, becsmérlő kifejezések vannak nyomtatva.
A szükségtelen rombolás tilalma
A pazarlásnak és a szükségtelen rombolásnak a megfékezése olyan alapvető zsidó érték, amiről sajnos nemcsak, hogy kevés szó esik, de ráadásul a gyakorlati megvalósítása is elfelejtődött a modern kor könnyen megszerezhető, egyszer használatos javainak bűvöletében.
A bál táschit alapjait meglepő módon a zsidó hadviselésben találjuk: „Ha ostromolsz egy várost hosszú időn át, harcolván ellene, hogy bevedd azt, ne pusztítsd el fáját, fejszét emelvén rá, mert ehetsz róla, de ki ne vágd azt, mert ember-e a mező fája, hogy ostrom alá jusson előtted? Csak azt a fát, melyről tudod, hogy nem gyümölcsfa, azt megronthatod és kivághatod, hogy építs ostromot a város ellen, amely háborút visel veled, amíg el nem esik.” (5Mózes 20:19-20.) Ezt bölcseink kiterjesztették, és általában a szükségtelen rombolás és pazarlás tilalmaként tekintünk rá. Maimonidesz, a 12. századi zsidó bölcs szerint pl. tilos „háztartási eszközöket összetörni, ruhákat szétszaggatni, épületeket lerombolni, forrást elzárni vagy élelmiszert megsemmisíteni” (Misné Torá, a Királyok törvényei 6:10), míg a szintén spanyolországi tudós, rabbi Jeruhám szerint nem szabad a vizet pazarolni, mikor mások szükséget szenvednek. A bál táschit elve nem csak a pazarlásra, de a mértéktelenségre, mai kifejezéssel élve a túlfogyasztásra is vonatkozik. (Amire nem vonatkozik azonban, az a mondhatni szükségszerű „pusztítás”, mint pl. a gyász idején betépett ruha vagy a tüzelőként továbbhasznosított fa kivágása. Nem aszkétának kell lenni, hanem mértékletesnek…)
Kontrolltalan műanyaghasználóból környezettudatossá válni nem két perc – és nem két fillér.
Sajnos azt kell mondani, hogy az ilyesfajta környezetvédelem a nagyvárosok anyagilag viszonylag jól álló és nem mellesleg az időnek bővében levő rétegének kiváltsága. Itt és most a világ műanyagba van csomagolva. A vécépapírgurigák zacskójától a gyógyszerek csomagolásán át a magazinok védőfóliájáig minden, de minden eldobható műanyagból van. A műanyagmentes július elnevezés azt sugallja, hogy zéró toleranciát kell bevezetni, holott az emberek jelentős részének erre egyszerűen nincs lehetősége. És nem is feltétlenül csak azért, mert aránytalanul drágább a környezetkímélő helyettesítő termék, hanem azért, mert nem tud hozzájutni. Egyszerűen nincs, vagy nincs számottevő környezetszennyezés nélkül elérhető közelségben. Ráadásul arról, hogy az újbóli felhasználás a legtöbb esetben mosást, vagyis vízhasználatot jelent, végképp nem esik szó, holott a korlátlanul elérhető folyóvíz (pláne ivóvíz!) megint csak olyan luxus, amit mi természetesnek veszünk, de Magyarországon sem egyértelmű. Leegyszerűsítve: ott, ahol a vizet a kútról kell cipelni, ott nem lesz opció a mosható pelenka, ha hozzá tudnak jutni eldobhatóhoz.
A szélsőségek illúziója
A műanyagmentes július bizonyos szempontból egy illúzió – annak az illúziója, hogy ha nem kérek a zsömléhez zacskót a boltban, akkor megóvtam a világot – vagy ha kérek, akkor ettől a zacskótól fog felrobbanni a föld. A túlzások, legyen szó bármelyik oldalról, szükségképpen torzítanak: hamis biztonságérzetbe ringatnak vagy pánikba kergetnek, miközben a valódi problémákat elfedik. Például azt a problémát, hogy a szemetet alapvetően nem mi, a gazdasági tápláléklánc porszemei termeljük jókedvünkben, hanem a rendszer kényszerít rá, amiben mozgunk. Meg azt a problémát, hogy az emberek jelentős részének a problémái nem ott kezdődnek, hogy ökológiai gazdálkodásból származó biopamut-e a ruhájuk, hanem az, hogy nincs mit felvenniük magukra. Meg ennek a kettőnek az ötvözetét, hogy ami elérhető a tömegek számára, az silány műanyag, ami egyaránt károsítja a környezetet és a testüket (hogy a lelkünket károsító tömegcikkekről már ne is beszéljünk.)
A környezettudatosság nem a műanyagmentes július hesteg. A környezettudatosság az, amit a bál táschit tanít nekünk: hogy annyit veszek el a világ értékeiből, erőforrásaiból, amennyire szükségem van és a lehetőségeimhez képest olyan módon, ami a legkevesebb kárt okozza.
Ha ezt nem értjük meg, akkor a műanyagmentes július és minden hasonló kezdeményezés a mögötte álló pozitív szándék ellenére dicstelen halált fog halni a konzumidiotizmus oltárán.
Ha nem tudunk nagy összefüggésekben gondolkozni, akkor – ahogy a munkásnők tízezreinek törekvéséből született nőnap eltorzult a virágárusok és a leereszkedő hímsovinizmus érdekeinek metszetében – úgy válik majd a túlfogyasztás júliusává a #plasticfreejuly.
Steiner Zsófia írása
A cikk eredetileg megjelent az Egység magazin 121. számában, 2019. augusztusában.
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 121. szám – 2019. augusztus 1.