A tragédia szombat délután kezdődött. 1917. augusztus 18-án egy asszony padlizsánt sütött az Olympiados utcai otthonában, amikor egy szikra kipattant és a lángok pillanatok alatt elterjedtek az egész lakásban. A véletlen konyhai balesetből 32 órán át tartó, rettenetes tűzvész lett. Az erős szél hatására a lángok gyorsan terjedni kezdtek a zsúfolt, szűk utcácskákon és hamarosan felfalták a fából épített házakat – olvasható az Izraeli Nemzeti Könyvtár blogján.
A lángok körbevették Görögország második legnagyobb városának zsidónegyedét.
A helyi tűzoltóság mindent megtett a tűz megfékezésére, de nem állt rendelkezésükre elegendő víz az oltáshoz. A megelőző nyáron ugyanis szélsőséges szárazság sújtotta a várost, ráadásul sokkal több víz fogyott, mint bármelyik korábbi évben, mivel a szövetségesek Szalonikiben és annak kikötőjében állomásozó csapatai rengeteg vizet igényeltek. A súlyos vízhiány következtében a tűz szabadon terjedt a város szélének szegénynegyedei felől a városközpont felé, épületet épület után változtatva elszenesedett romhalmazzá.
Bár a településen nem ez volt az első komolyabb tűzeset, a helyi hatóságok semmit nem tettek annak érdekében, hogy felkészítsék a lakosságot arra, hogyan előzzék meg a pusztulást.
A lángokat végül a következő nap, augusztus 19. estéjén sikerült kontrollálni, ám a kár addigra már helyrehozhatatlan volt. Szaloniki lakosságának 45 százaléka, körülbelül hetvenezer ember, köztük 52 ezer zsidó, maradt fedél nélkül. Emberek tízezreinek egész életnyi munkájából, 9500 otthonból nem maradt más, csak néhány füstölgő gerenda.
A zsidók a város lakosságának nagyobb részét tették ki. A tomboló lángok végzetesnek bizonyultak a közösség számára. A tűz előtt a város „a Balkán Jeruzsáleme” volt, gazdag, virágzó zsidó közösséggel, melyben a különböző országokból érkező, különféle hátterű zsidók találkoztak és építettek együtt új életet. A helyi boltokkal, bankokkal, postahivatalokkal, újságosstandokkal együtt a fékezhetetlenül dühöngő lángok martalékává váltak a zsidó iskolák, közösségi központok, egy zsidó főiskola, 32 zsinagóga, valamint a helyi zsidó közösség levéltára, amely a zsidók több száz éves helyi történelméről tartalmazott értékes információkat.
A hetvenezer, egyik napról a másikra hontalanná vált ember számára sürgős megoldást kellett találni. Görög, angol és francia hatóságok segítségével egy részüknek sikerült átmeneti otthont találni. A zsidó közösség egy része átmeneti sátortáborokba költözött, ahol éppen csak egy tető volt a fejük felett és minimális védelmet kaptak a környezeti hatásoktól. Húszezer embernek azonban még ennyi sem jutott és így zsidók nagy tömegei kényszerültek arra, hogy elhagyják szülővárosukat. A legtöbbjük Athénba, az Egyesült Államokba, Franciaországba vagy Izraelbe költözött az újrakezdés reményében.
Mivel a közösségi levéltár és nyilvántartás is megsemmisült, a zsidó közösségnek a semmiből kellett új közösségi nyilvántartást felépítenie, hogy megtarthassák állampolgárságukat és kompenzációért jelentkezhessenek a tűz után. A nyilvántartás lassan-lassan, emberről emberre, családról családra állt össze újra. A lapokat kézzel töltötték ki héberül, illetve ladino nyelven. Minden családtagról egy-egy fényképet is csatolni kellett .
Míg a korábbi tűzvészek nyomán mindenki a saját kedve és lehetőségei szerint építkezett, addig az 1917-es tűz után a városvezetés úgy határozott, hogy modern görög várost épít a romokon. A tervezési munka keretein belül a kormány visszavonta a korábbi, földtulajdonhoz kapcsolódó jogokat és a tulajdonosok licitálhattak a telkekért. Ezzel a módszerrel a zsidó közösség jelentős mértékben háttérbe szorult és elesett attól a lehetőségtől, hogy gyorsan és hatékonyan újraépítse önmagát.
Bár a kormány mindent megtett azért, hogy ne sikerüljön újjáépíteni azt, ami megsemmisült, a zsidók az egyre nagyobb méreteket öltő antiszemitizmus ellenére sem adták fel.
A közösség többek között zsinagógákat, kórházakat, közösségi központokat épített, igaz már nem a központban, a városépítési tervek miatt a külvárosokban kellett létrehozniuk az új intézményeket. Az újjáépítés olyan sikeres volt, hogy még három napilapot is sikerült kiadniuk felváltva judeo-spanyol, illetve francia nyelven. Az újságokat naponta nagyjából 25 ezer példányban nyomták és osztották ki.
A második világháború előestéjén a zsidó közösség Szaloniki lakosságának negyven százalékát adta. Amikor az 1940-es évek elején a németek megszállták a várost, szisztematikusan a földdel tették egyenlővé a zsidó temetőt és több mint 50 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba és Treblinkába. Szaloniki zsidó lakóinak több mint 90 százaléka ebben a két haláltáborban vált a nácik áldozatává. A háború után csupán maroknyi túlélő tért vissza egykori otthonába és ők próbálták meg újjáéleszteni a közösséget.
A szinte teljesen elveszett közösség és kultúra felbecsülhetetlen értékű emlékét ma nagyrészt a Zsidó Nép Történelmének Központi Archívumában őrzik Jeruzsálemben.
Nyitókép: Az elpusztult zsidónegyed (forrás: Héber Egyetem, Jeruzsálem)