Íme, egy igaz történet hazaszeretetről, hősiességről és antiszemitizmusról. Egy elfeledett egri ifjú, Klausz Imre emlékére.

Emléktáblák az egri nagyzsinagógában

1922. szeptember 19-én 11 órakor népes tömeg sereglett össze Egerben, az „Újvilág utcában” (ma: Dr. Hibay Károly utca), a status quo ante hitközség zsinagógájában. A dátumot nézve gondolhatnánk, hogy az ünneplőbe öltözött emberek a zsidó újév alkalmából gyűltek össze, de nem így történt. Ros hásáná négy nappal későbbre esett, mégis egy szép, emelkedett ünnepélyre készülődtek ezen a keddi napon, ugyanis a zsinagóga előcsarnokában ekkor leplezték le a hitközség első világháborúban elesett, negyvenöt hősi halottjának két szürkés-fekete márványtábláját.

Egri zsinagóga (Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár)

Az emléktáblák körül a zöld babérkoszorú viaszos levelei csillogtak a templom fekete fátyollal bevont lámpáinak sejtelmes fényében. A padok között fekete ruhás tömegek, közöttük a hitközség tagjain kívül a honvédség, az állami, vármegyei és városi hivatalok képviselői, így Juhász Sándor gyalogsági tábornok, Izsák Gyula alispán, Jankovics Dezső polgármester és még sokan mások várakoztak.

11 óra után pár perccel dr. Lázár Bertalan helyi ügyvéd, a Bajtársak Szövetsége nevében üdvözölte a megjelenteket, majd nagyecséri Kánitz Dezsőnek, a hitközség elnökének adta át a szót, aki ünnepélyesen fogadalmat tett, hogy a hősök emlékét örökké ápolni fogják. Ekkor a karzatról anyák, feleségek, leánytestvérek és kislányok visszafojtott zokogása hangzott fel.

Majd megkezdődött a gyász Isten-tisztelet, dr. Schweiger Lázár főrabbi imádkozott az elhunyt hősök lelkéért. Az áhítatot a karének emelte még magasabbra. Aztán az ének elhalkult, s a magasztos csendet a rabbi beszéde törte meg:

„Eger szent helye – úgymond – a magyar nemzetnek. Ez a föld, ahol e templom épült szintén magyar vértől áztatott. Minden hely régi magyar dicsőségről beszél itt. Ide jöttek, mint a haza fiai, hogy tanúságot tegyenek legszentebb érzelmeikről, amelynek ott kell lobogniuk minden magyar ember szívében. Ez, továbbá a hűség és vallás, amelynek egy jelentése van a szent nyelvben, egyesítsen mindnyájunkat az áhítat, a kegyelet ezen órájában.” 

Utalt még a csonka-ország szomorú helyzetére, s fogadalmat tett, hogy a magyar zsidóság is ott lesz a nemzeti lobogó alatt, ha az idő elkövetkezik. Végül dr. Hevesi Simon budapesti főrabbi az alábbi gondolat mellett leplezte le a márványtáblákat:

„Tudom én, mit jelent a gyász és fájdalom. Itt mondom először, hogy az olasz harctéren temetetlen maradt ott nekem is egy fiam. Azért említem ezt itt először, mert a gyermekemlékek idefűznek engem is, Heves megyéhez.”

Az első márványtábla alján szerepelt Klausz Imre neve is, aki 1921. október 23-án halt hősi halált a budaörsi harcokban. A Magyar hadviselt zsidók aranyalbuma közlése szerint a hősi halottakkal együtt 132 férfiú vonult be az egri orthodox és a status quo ante hitközségekből, hogy az első világháborúban hazája oldalán harcoljon, azonban valamely furcsa okból kifolyólag a névsorban nem szerepel sem Klausz Imre sem testvérei neve, pedig az övé száz évvel ezelőtt összeforrott a magyar hazaszeretettel és a zsidók szenvedésével.

    

Klausz Imre élete és tragédiája

Klausz Imre 1900-ban született Egerben Klausz Pinkász (1860–1938) kántor fiaként. Reáliskolai tanulmányait kitüntetéssel végezte, majd a világháború utolsó évében bevonult katonának.

A Klauszék 11-en voltak testvérek, s közülük öten szolgáltak a háborúban. Az 1918/19-es tanévben felvételt nyert a Műegyetemre, ahol a MAFC football klub első tagjainak egyike lett.

A sportban nagy sikerei voltak, az Egri Torna Egyesület (ETE) legkiválóbb tagjai közé tartozott. Volt úszó és futó bajnok, aki a mellúszás vidéki versenyének aranyérmese lett, ezért József főherceg a mellére tűzte még a Horthy-plakettet is.

Azonban az élet minden területén sikeres és elismert fiatal az 1919/20-as tanévben már nem folytathatta tanulmányait. A numerus clausus kitiltotta őt is az egyetemről…

És mit csinált ezután Klausz Imre? Tovább bizonyított. Felvételt nyert az egri jogakadémiára, majd 1921. október 18-án újból jelentkezett katonának, önkéntes lett a 14. számú egri gyalogezredben.

A műegyetemen nem volt számára hely, de a budaörsi harcmezőre megfelelt. Úgy látszik a halálban nem volt numerus clausus. 

Azokban a napokban a királypártiak csaptak össze a Horthyhoz hű kormányerőkkel, a főleg pesti egyetemistákból álló önkénteseket, közöttük Klausz Imrét, Gömbös Gyula gyűjtötte egybe október 22-én. Másnap már a frontvonalban harcoltak, de sajnos az önkénteseket tíz halálos golyó találta el, közülük az egyik Klausz Imrét.

Forrás: Vasárnapi Újság

Nem tudta ezt a hős idős édesapja, aki meleg, kötött pulóverrel várta fiát az egri pályaudvaron, ahová zeneszóval érkeztek vissza az ezred tagjai. A vidám katonák között azonban nem ismerte fel gyermekét, az egyik bajtárs közölte az öreg kántorral, hogy elesett.

Szombati nem-temetés

1921. október 29-én a Nemzeti Múzeum hatalmas oszlopait fekete gyászlepellel borították, középre pedig egy hatalmas fehér keresztet állítottak.

A szertartás fényképen … (forrás: Vasárnapi Újság)

A lépcsősor közepén ezüstös fedelű, aranyhímzéses szemfedéllel takart tíz koporsó állt, a balszélső Klausz Imréé volt. Horthy kormányzó megérkezése után megkezdődött a szertartás. Először az Operaház énekkara énekelte el a Circum dederum-ot, majd Zadravecz István tábori püspök megszentelte a katolikus koporsókat. Utána Pálffy Károly református tábori lelkész katonaruhában emelkedett szóra, Taubinger Rezső evangélikus tábori ezredes-lelkész pedig imát mondott.

… és rajzon (forrás: a Friss Újság címlapja)

Ezek után – szombat révén, amikor zsidó temetést nem lehet tartani – Székely Ferenc, udvari tanácsos, a pesti izraelita hitközség elnöke mondott rövid beszédet:

„Itt állunk ezeknél a ravataloknál, melyek eggyé forrasztják az egész magyar nemzetet. Klausz Imre, kedves fiatal hittestvérem, fájó szívvel búcsúztatlak a Pesti Izraelita Hitközség és az egész magyar zsidóság nevében. Bocsásd meg nekem, hogy szombat szent ünnepe miatt nélkülöznöd kell egyházunk malasztját és csak az én gyenge szavam száll hozzád, aki most ott állsz Isten fényes trónja előtt, hogy tanúságot tegyél a magyar zsidóság hazaszeretetéről, hogy fiatal életed és véred áldozatával szolgáltass bizonyságot, hogy mindannyian készek vagyunk magyar hazánkért megtenni a kötelességünket, legyen bár életünk és vérünk, vagyonunk vagy munkánk árán… [itt a szónok hangja megtört, a zsidó küldöttség tagjai a szemeiket törölgették, s egyikük ekképpen fejezte be a mondatot: »… magyar hazánkért, melyet ti elvitattok tőlünk…« – de Székely így folytatta: (az Egyenlőség kiegészítése a beszédhez.)]

Némuljon el ravatalodnál minden viszály, minden félreértés, minden visszavonás és sírodból nyíljanak a béke és megértés virágai, Klausz Imre, drága fiatal hősünk, Isten veled!”

Aztán az egyetemek búcsúztatása jött, majd a hatalmas gyászmenet – Klausz koporsója kivételével – megindult a Rákosi temető felé.

Forrás: Vasárnapi Újság

„A kötelességteljesítés áldozatának”

Klausz Imre koporsóját csak szombat este, a sábesz kimenetele után vitték el a múzeum előcsarnokából, s másnap, délelőtt 10 órakor tartották meg a hagyományos búcsúztatóját a rákoskeresztúri izraelita temetőben.

A ravatalozó nagyterme, de az előtte álló tágas terek is már fél 9-kor megteltek feketeruhás gyászolókkal. Sokan eljöttek, de az kormány részéről csak egy „hatalmas babérkoszorú” érkezett, rajta „A kötelességteljesítés áldozatának” felirattal. Horthyék valószínűleg úgy gondolták, hogy az előző napi szertartással már lerótták Klausz előtt is a kegyeletüket, az meg már magánügy, hogy a zsidók még a temetésében is különcködni akarnak…

A sok beszéd közül talán a Műegyetem atlétikai és football klubját vezető Oláh Béláé a leginkább kiemelésre érdemes, amelyben többek között az alábbiakat mondta:

„Büszke fájdalom alatt állunk roskadozva e koporsó mellett, mert Klausz Imre, klubunk kiváló tagja, idei főiskolai úszóbajnokunk, akit életében nem ismertek meg, félreértettek s igazságtalanul megvádoltak! A neki tulajdonított hibák lehetetlenségét életének önáldozatával semmisítette meg, s mártíromságával adta bizonyosságát hazafiságának!

Ó, vajha sírba szállna vele az ezeréves magyar átok is! Hisz részeg a föld a temérdek embervértől, s a józan munka verejtékére szomjazik, hisz több testvért öltünk ezer év alatt, mint amennyit csókoltunk, hisz az annyiszor megbűnhődött múlt után csak a feltámadás lehet még hátra.”

A gyászbeszédek után, az édesapa, Klausz Pinkász, egri kántor lépett a sírhoz, hogy fia héber nevét, Áront beleszője a zokogástól fuldokló hangon énekelt Él molé ráchámimba.

A hazaszeretet templomának alapköve…

A 14. gyalogezred volt zsidó önkéntesei 1922. májusában országos gyűjtést indítottak Klausz Imre sírkőállítására, ennek eredményeképpen őszre már negyvenezer-hétszázöt koronát gyűjtöttek össze. S ekkor – szeptember 19-én – történt, hogy a magyar húsipar egyik kiemelkedő alakja, Hoffer Gyula az Általános Fogyasztási Szövetkezet igazgatója felavatta a családi sírboltját a rákoskeresztúri izraelita temetőben. Ennek kapcsán nem csak 10 ezer koronát adományozott a numerus clausus miatt külföldön tanuló zsidó diákoknak, hanem az édesanya sírját, a sírbort felavatásáig jelölő sírkövet is felajánlotta, hogy Klausz Imrének újrafaraghassák.

A széleskörű összefogásnak hála november 28-án, délután 3 órakor ünnepélyes keretek között avatták fel a hős Klausz síremlékét a rákoskeresztúri temető első világháborús díszparcellájában.

A felavatást dr. Adler Illés (1868–1924), a Rumbach utcai zsinagóga főrabbija tartotta, s a következőket mondta:

„A kegyelet érzése hozott ide bennünket, hogy megjelöljük ezt a helyet, ahol egy ifjú magyar zsidó hős alussza örök álmát. Zsidó hős, akinek élete tündöklően példázza azt, hogy a zsidó mindig, mindenütt és minden alkalommal hűséges hazájához, ha rákerül a sor, érte bátran és férfiasan harcol s életét is feláldozza, ha kell. Ma, a széthúzás és a bizalmatlanság idején ezt az igazságot hirdesse ez a kő, amely legyen alapköve egy láthatatlan templomnak: a hazaszeretet templomának, amelyben valamennyien találkozni fogunk, egy hazának gyermekei.

Az e heti szidra [Vájécé – szerk.] azt beszéli el, hogy Jákob a mezőn egy kutat látott és a kút száját egy nagy kő zárta el. A kút körül három tikkadt juhnyáj táborozott. Megérkezvén Jákob azt kérdezte a pásztoroktól: »Miért nem itatjátok meg a juhokat?« – »Nem tehetjük« felelték a pásztorok, »amíg össze nem gyűlnek a nyájak valamennyien, mert csak akkor, egyesült erővel tudjuk elgörgetni a nehéz követ, amely a kút száját elzárja.« Miközben így beszélgettek, közeledik Ráchel az ő nyájával. Láttára Jákob, hogy szolgáljon neki, odalépett a kúthoz, elgörgeté a követ s megitatá Ráchel nyáját.

A kútforrást, melyből a magyarság számára a boldogság, a jólét s a béke vize fakad, ma a félreértés, a bizalmatlanság, a gyűlölet mázas köve tartja elzártan. Ezt a követ elgördíteni csak egyesült erővel lehetne. Az élők erre – fájdalom – képtelenek. Mi zsidók: Ráchel nyája, félve, de bizalommal közeledünk a kúthoz és a kő elgördítését attól a Jákobtól várjuk, aki e kő alatt pihen és társaitól, a világháborúban elesett zsidó katonáktól, akik itt, körülötte táboroznak e szomorú és dicsőséges mezőn!”

Nyitókép: Klausz Imre (forrás: Egyenlőség)

Források:

„A király-pucscs alkalmával elesett főiskolai ifjak temetése.”, Vasárnapi Ujság, 1921. 68. évf. 21. szám, 242.; 245–247.

„Eltemették a nemzet halottait”, Az Est, 1921. 12. évf. 243. szám, 3–4. old.

„Ha elgördül a nagy kő…”, Egyenlőség, 1922. 41 évf. 48. szám, 10. old.

„Hirek – A hazáért!”, Egri Népujság, 1922. 39. évf. 90. szám, 3. old.

„Hirek – Az egri zsidó hősök emlékünnepe.”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 39. szám, 10. old.

„Hirek – Családi sirboltavatás.”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 36. szám, 12. old.

„Hogyan hal meg egy megbizhatatlan?…”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 44. szám, 2–5. old.

„Kegyeletes ünnep az egri zsidótemplomban”, Egri Népujság, 1922. 39. évf. 213. szám, 1. old.

„Klausz Imre élete és halála”, Egyenlőség, 1921. 40. évf. 44. szám, 1–2. old.

„Napi hirek – A budaörsi ütközet zsidó hősi halottjának temetése.”, Pesti Napló, 1921. 72. évf. 244. szám, 6. old.

„Negyvenezer korona Klausz Imre sirkövére”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 37. szám, 7. old.

Hegedűs Márton (szerk.), A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma. Az 1914–1918-as világháború emlékére. Budapest: Hungária Nyomda R. T., 1940. 233–234. old.