Élete: szökött diákból ünnepelt költő
Kiss József 1843. november 30-án született Mezőcsáton Klein István, egy szegény boltos fiaként. Három éves korában a közeli Serkére (Širkovce, Szlovákia) költöztek, ahol apja kocsmát nyitott. Itt figyelt fel rá az almási Balogh Sámuel (1796–1867) református lelkész, az akadémia levelező tagja, aki bizalmába fogadta a fiatalembert, ő pedig mentora hatására az irodalom felé fordult.
Szülei azonban rabbinak szánták, ezért 1854-ben egy miskolci chéderbe küldték tanulni, aztán a csornai, majd a jánosházi jesivába került, ahonnan viszont a közeli Bécsbe szökött szerencsét próbálni, de onnan betegen került vissza a szülői házba. Később mégis gimnáziumba mehetett, először Rimaszombaton, majd Debrecenben járt iskolába, de az érettségit nem tehette le, mert apja csődbe ment.
1862-ben elvesztette az édesanyját. Vándortanítónak állt, erről a korszakáról később nem szívesen beszélt. A zsidó emancipációt követően, 1868-ban, ambíciókkal telve érkezett Pestre, ám az írásai eleinte nem keltettek nagyobb figyelmet, végül a Pesti Napló írt a Zsidó dalok című verseskötetéről:
„»Zsidó dalok.« Ez a címe egy kis füzetnek, mely a napokban kezeink közé került. Szerzője Kiss József, eddig ismeretlen név a magyar irodalomban, s azt hisszük, más nemzetekében is. A kis füzetet szerény kopogtatásnak tartjuk a parnassus portáján, s minthogy ezúttal mi állunk legközelebb az ajtóhoz, s mi halljuk először e kopogtatást, tehát el is mondjuk, hogy s z a b a d! Tessék belépni Pimpla [múzsáknak szentelt város a görög Pieriában – szerk.] völgyébe.”
A debütálás különösebb feltűnés nélkül csengett le. Kiss nyomdai korrektorként tengődött, majd idővel szerkesztő lett a Képes Világ című hetilapnál. 1873-ban megnősült, anyja rokonát, Behrmann Rozáliát (1855–1921) vette el; több gyermekük született, de házasságuk valószínűleg boldogtalan volt, legalábbis ezt sugallja „szolnoki múzsájához”, vagyis Polgár Jozefához (1855–1930) írt több verse is. Az elvált, szolnoki asszonnyal 1882-ben ismerkedett meg, a megkésettség miatt érzett keserűségről az Ó mért oly későn című verse is tanúskodik.
Házasságkötése utáni nyáron, Szentesi Rudolf álnéven, felkérésre megírta a Budapesti rejtelmek című folytatásos ponyvaregényt, amely kiváló korrajzot tár az olvasók elé a 19. századi fővárosi életről.
Kiss József 1875-ben vált ismertté, amikor Toldy Ferenc, a Kisfaludy Társaság alapítója egy összejövetelen felolvasta a Simon Judit című balladát. Kiss így végre sikert aratott a művészvilágban, de ez még mindig nem hozta el számára azt a lehetőséget, hogy az írásaiból megélhessen, ezért Temesvárra költözött, ahol az ottani neológ hitközség kötelékében, 1876–1882 között jegyzőként működött.
Miután visszatért a fővárosba, egy szalonban Joseph Lewinsky, a bécsi Burgszínház ünnepelt színésze – az ismert Petőfi versek mellett – elszavalta Kiss Az ár ellen című költeményt, amelynek sikere szárnyakra kapta a költőt.
1890-ben indította A Hét című politikai és irodalmi szemlét, amely a Nyugat indulásáig az irodalom legmegbecsültebb folyóirata volt. Szerb Antal így írt róla:
„A polgári irodalom történetében talán az első dátum 1890, A Hét megjelenése. A Hét képes szépirodalmi hetilap volt, szerkesztője Kiss József, középszerű epigon költő, de olyan szerkesztői tehetség, akit csak az egy Osvát Ernő múlt felül. Lapja rövidesen orgánuma lett mindazoknak, akikben az új polgári szellem irodalmi formát öltött, de hordozta a régebbi nemzedékek kritikusabb elméit is.”
Kiss József meghódította a fővárosi szellemi életet, majd 1893-ban vidéken is szélesebb körben megismerhették a nevét, mivel az év folyamán Jászai Mari 35 városban szavalta el a Jehova című versét.
A költő 70. születésnapjára valóságos népünnepélyt rendeztek, a kerek évfordulóról még a király is megemlékezett és a Ferenc József-rend középkeresztjével tüntette ki. Az ünnepséget a költő lakásához közel, a Népoperában (ma: Erkel Ferenc Színház) tartották, ahol a művésztársadalom színe-java is fellépett ez alkalomból. Az egyik újság ezt a következtetést vonta le a ünneplés láttán:
„Valamikor a kevesek, a különállók és a magasabb irodalmi rétegek költője volt, most a jubileumkor azonban megláttuk, hogy ez a népszerűség mára szétterjedt az egész magyar társadalomban. Az ő költészete igazán hódított a kunyhóktól a palotákig.”
A századforduló után Kiss több művét is megfilmesítették, a Mozgókép-Otthon Mérei Adolf (1877–1918) rendezésében 1916. január 3-án mutatta be a Simon Juditot, 1918. januárjában pedig a Jehova című költeményt, amelyet Bálint Lajos (1886–1974) írt át filmre.
Kiss József 1921. december 31-én, szombaton halt meg. Halálhírekor a Pesti Izraelita Hitközség gyászlapot adott ki, amelyben a következőt írták:
„Isten kegyelméből poéta-lelke a magyar hazáért és a zsidó hitért zengett, ezekre árasztott fényt és ragyogást.”
Zsidó hagyományok Arany nyelvén
Kiss József életét, a zsidók többségére jellemző módon, végigkísérte az üldözöttség és a számkivetettség érzése. Reb Májer Litvák, kántor nagyapja orosz területekről menekült a Kárpát-medencébe. Gyerekkorában gúnyolták a nem-zsidó gyerekek, a helyzetén csak rontott a református pappal kötött barátsága. Kezdetben elutasította a szakma, ez vezetett a vándortanítós korszakához, és nem kevés érzelmi viharban is része volt.
De minden megpróbáltatás ellenére a fiatal Kiss bámulatos odaadással csapott fel magyar hazafinak. A magyar földben nem kevesebbet látott mint a szabadságot magát.
Az üldözöttség toposza Kissnél eleinte nem a saját, hanem nagyapja élményeiből táplálkozott. Ezt az érzést izolálta a magyarságtól, amelyből a pozitív ellenpólust alkotta meg. Amikor meg szeretnénk érteni, hogy a pogromok elől Magyarországra menekült zsidók miért tekintették a magyar földet a „szabadság földjének”, akkor olyan szövegekhez kell nyúlnunk, mint Kiss József Legendák a nagyapámról című művéhez.
Kiss szemléletesen írta le azt az eufóriát, amikor az üldözött ős a Kárpátokhoz érkezett, ahol – átmeneti – békére lelt. Olyan érzések ezek, amelyeket nekünk már nehéz átélni, hiszen a szenzitivitás fokozatai átalakultak.
Ezt a mámoros hangulatot és az új hazához, Magyarországhoz való kötődést Kiss József is átélte, amikor 1867. november 25-én, Andrássy Gyula miniszterelnök beterjesztésére a képviselőház egyhangúlag, a főrendi ház pedig hatvannégy igen és négy nem mellett, elsöprő többséggel megszavazta a zsidóság emancipációját. Egy hónappal később Kiss József radikálisan új hangnemben írt az egyenjogúsítás okozta kirobbanó boldogságáról a Deczember 20-ikán című versében:
„Tekints az égre, aztán nézz a földre:
E föld hol állasz, az ígéret földje!
A hontalanság sivár pusztasága
Ím végetért… a zord idő lejára.
[…]
Megvirradt napod valahára hát,
Zsidó immár van neked is hazád!
[…]
Dunának nagy árja, büszke Kárpát bérce:
A Jordán, Kármel mi ezekhez mérve?
[…]
Óh dobd el, dobd hitvány, korhadt mesédet,
Mely vámpírként kiszívja legjobb véred…
Mely által, csal s lidércként hiteget,
Igérvén ős hazát, ős trónt néked!
[…]
Nem mondom, hogy szakíts a drága múlttal,
De – a jövővel, melyre múltad utal.”
De Kiss valóban szakított volna a zsidó múlttal? Az identitásválság gyermekkorától fogva kísérte. Gondoljunk csak arra, hogy egyfelől chéderben és jesivákban tanult, másfelől egy református pappal értekezett a világi irodalomról. Ha nem tudnánk, hogy ki a fenti sorok írója, akkor egy városiasodott, akár több generáció óta asszimilálódott zsidó család sarjára gondolnánk. Azonban a meghökkentő sorok ellenére, a költő további munkásságát vizsgálva azt látjuk, hogy Kiss mégsem hagyott fel zsidóságával.
Magyarország, mint az „ígéret földje”? – maga a feltevés is hatalmas fricska a szülői ház felé. Kiss életrajzát ismerve, joggal feltételezhetjük, hogy a felmenői a jámbor, Messiás-váró zsidók közé tartoztak, akik lehet, hogy egyszer megcsókolták a magyar földet, amikor itt az üldöztetésük után – átmeneti – nyugalomra találtak, de nap mint nap mégiscsak azért fohászkodtak a dohos, düledező kis imaházakban, hogy jöjjön el a Messiás és legyen vége a száműzetés korának, a „gólesz”-nek.
Kiss tehát a hagyományos – „orthodox” – zsidó gondolatrendszerrel szakított: lezárta az átmenetiség időszakát és megnyitotta „kánaáni” korszakot. Zsidó gyökereivel viszont nem szakított: a felfogása szerinti „révbe-érést” a vallásosak buzgalmával magasztalta, nem kisebb túlzásokkal élt, mint a Duna és a Jordán vagy a Kárpátok és a Kármel szépségének – felesleges (?) – összehasonlításával. Kvázi „hidur micvára” szólít fel: „zsidók legyetek a magyaroknál is magyarabbak!” Kiss ekkor neofita lett, új vallása pedig a magyar nemzetiség. Komlós ezt a verset így értelmezi:
„A zsidóság, ha tudja is, hogy múltja zsidó volt, azt akarja, hogy jövője magyar legyen. Ha sok esetben nem is ez a föld volt is bölcsője, mindenesetre ez lesz a sírja.”
A vallásosság kérésénél maradva, a 19. század második felére általánossá vált a lakosság vallással szembeni rezisztenciája. A vallási elemek egyre inkább kikoptak a neológ zsidók mindennapi életéből is.
A hagyományos keretek között – jesivákban – tanult rabbik már nem elégítették ki az elsősorban „nagyünnepi” városi zsidóságot, s többek között ennek az orvoslására 1877-ben megalapították a Rabbiképzőt, hogy a neológ zsidókat megpróbálják visszavezetni a zsinagóga padjaiba. Ám a Rabbiképző nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ahogy Komlós fogalmazott:
„inkább a zsidó vallási élet filológiáját gazdagította, mintsem a vallási élet tüzét táplálta.”
A vallástalanság pedig nemcsak a hétköznapi zsidók között mutatkozott meg, de a neológ hitközség belső köreiben is, leginkább az ignorancia formájában. Ám úgy látszik, hogy az „új áramlat”, az antiszemitizmus modern formája egyeseket visszasodort a zsinagógák padsoraiba, amelyre a neológia nem volt felkészülve.
Ezzel párhuzamosan az orthodox világ újabb generációi is erősen kezdtek lemorzsolódni a szigorú szabályok közé szorított vallásos világból, erről szól Kiss a Jehova című versében, hiszen ő maga is a „régi zsidó világból” szakadt ki.
Az 1880-as évek végén a neológ hitközség megpróbált reagálni a kialakult helyzetre: felkérték az akkor már közkedvelt Kiss Józsefet, hogy írjon egy vallásos énekes könyvet. Ennek Kiss eleget is tett, ám a hitközség mégsem jelentette meg a művet, mert abszurd módon, nem tartották Kiss Józsefet – helyesebben a költeményeit – elég „zsidósnak”. Végül a költeményeket a szerző 1888-ban magán úton jelentette meg.
A kötetben egy őszinte, autentikus bevezető után – melyből kisejlenek az akkori valós vallási viszonyok –, az ünnepek köré tematizált verseket olvashatunk, amelyek egy triviális hasonlattal élve olyanok, mint a csokoládépudingok helyett készített csokoládé ízű pudingok. Kiss József lehetséges, hogy valóban nem találta már az irodalmi húrok vallásos hangnemben pendülő húrjait, amiről Komlós így írt: „A bevezető versben szinte kérkedik vele, hogy nem templomjáró természet, s az ihletes versírás az ő igazi imádsága.” Komlós talán ezekre a sorokra gondolhatott Kiss bevezetőjéből:
„Mikor leültem e zsoltárokat, énekeket írni, behunytam szemeimet és lelkem elé idéztem régen bemohosodott képek egész sorozatát […] És e távolba elenyésző hangok sajátságos zümmögő melódiájára írtam én meg ez imákat, énekeket…”
Ugyanakkor az is lehetséges, hogy Kiss direkt írta meg „így” a verseskötetet, amellyel reflektálni kívánt a kor valós igényeire, viszont az akkori hitközség – talán kissé hipokrita módon – nem volt hajlandó elfogadni a valóságot.
Az Egyenlőség, vagyis a neológ zsidók hetilapjának hasábjain teljesen más szemszögből vizsgálták a kötetet:
„A magyar zsidóság tanúságot tett arról számtalan esetben, hogy a nemzetnek, mely keblébe fogadta, édes vére. E tanúságokat most szentesíti, midőn, tagadhatatlan erős, vallásosságának kifejezővé a magyar nyelvet is teszi, s általa az elhanyagolt állapotban lévő egyházi költészeten lendít.”
Visszatérve új hitéhez, a „magyarsághoz”, Kiss József a 20. századforduló elejére kezdett megcsömörleni. A Ha én írhatnám… című költeményének sorai, amelyeket saját sírfeliratának szánt, magukért beszélnek:
„Szabad zsákmány volt a hazában,
Kitagadott szegény hazátlan;
A sír tán nyugtot ad neki,
De lehet hogy az is kiveti.”
De az sem lehet véletlen, hogy Kiss csak 1910-ben, az emancipáció után több mint 40 évvel később írta meg a nagyapja történetét, mintha csak hitegetni szerette volna magát és olvasóit:
„A miliő is, az alak is zsidó […] én hajdanában is szeretettel foglalkoztam a zsidó motívumokkal. Az én költészetem első termékei is ezekről a motívumokból fakadtak, egyidejűleg a zsidók emancipációjával. […] Most öregségemre megírtam a nagyapám eposzát, aki zsidó kántor volt és végigbarangolta Oroszországot, Lengyelországot, míg végre ezt az országot is «elfoglalta».”
Kiss József azon zsidó költők egyike volt, aki a kezdeti eufórikus lila köd felszállása után már nem feltétlenül volt elégedett a fennálló viszonyokkal, és ily mód az uralkodó réteget is kritikus szemmel figyelte.
Kiss, a többi költőtársától eltérően, nem csak meglátta, de meg is írta a elnyomott rétegek nyomorú sorsát, és szimpátiáját fejezte ki mellettük. Ha belegondolunk, hogy ez a kritikus szemléletmód és a haza iránti eufória, hogyan fér meg egymás mellett Kiss költészetében, akkor arra a belátásra juthatunk, hogy Kiss valószínűleg egy álomvilágot, egy „álom Magyarországot” épített fel magának, ahol olyan jól sikerült a díszlet, hogy csak az élete vége felé kezdte belátni: mégsem a „tejjel-mézzel folyó Kánaán” földjén élt, ahol – még a későbbi kritikus szemléletmódja ellenére is – a problémáknak csak kis részét látta meg.
Kiss költészetének első csodálóit az irodalmat olvasó régi magyar elit alkotta, a zsidók később kerültek az olvasói közé, hiszen a zsidóknak először „fel kellett nőniük” az irodalomhoz, de amikor „túlléptek a pubertás koron”, akkor örömmel olvasták, hogy a zsidó Simon Judit, vagy Kincses Lázár már milyen derék, magyar paraszt emberek, és ez erőt adott nekik is a további asszimilációhoz.
Kiss az Arany János által ihletett balladaköltészetében a vélt-valóság köntösébe bújtatott világgal áltatta olvasóit és magát. Az, hogy a zsidók olyanok lennének, mint a magyar parasztok, és az ehhez hasonló gondolatok egyszerre voltak meghökkentők és örömtelik a zsidó és a nem-zsidó naiv olvasóknak. Akkoriban keveseket érdekelt, hogy Judit vagy Lázár csak egy-egy jól kidolgozott szerepet húzott magára, és ők valójában ugyan olyan zsidók, mint őseik voltak. Talán Kiss is csak egy jól átgondolt szerepet öltött magára, amely szereptől élete végére már hiába is akart volna szabadulni, nem igazán tudott.
Kiss József zsidóként akart magyarabb lenni a magyaroknál, és ha úgy vesszük, sikerült is neki: izraelita vallású magyar volt, de ez a költészetén nem változtat, mert amiket írt, csak egy zsidó írhatta, egy zsidó-magyar költő.
Ahogy Alszeghy Zsolt irodalomtörténész írta Kiss balladaköltészetéről: „A zsidó családi hagyományokat, fájdalmat Arany János nyelvén szólaltatja meg.”
Tragédiája, hogy mára költészete szinte teljesen feledésbe merült, verseit még a legjobb helyeken sem igazán tanítják, csupán néhány utca- és emléktábla utal a tehetséges költőre, aki úttörő volt a maga idejében. Halálának századik évfordulóján érdemes lenne ezen változtatni.
Kiss Józsefet a kor legjelentékenyebb magyar-zsidó költőjének nevezte Komlós Aladár (1892–1980) író, irodalomtörténész.
De lehet-e Kiss Józsefet magyar-zsidó költőnek tekinteni? Karinthy Frigyes szerint nem:
„Kiss József magyar költő volt-e, vagy zsidó? Ijesztő fogalomzavarra vall a kérdés – költőnek azért hívunk valakit, mert verseket ír: ha tehát magyar verseket ír, akkor magyar költő, még ha Jeruzsálem feltámadását zengi is történetesen. Az, hogy Kiss József ezenkívül még magyar tórákról írt is, nem teszi magyarabbá, de zsidóbbá se – hiszen, ha témák után mennénk, Kipling akár hindu író is lehetne. Költő az, aki szép verseket ír és a vers anyaga a nyelv: már pedig Kiss József szép verseket írt és jól tudott magyarul. Nagy magyar költő volt.”
Hasonlóan ítélte meg a kérdést Kozma Andor (1861–1933) költő, műfordító:
„Kiss József nemzeti magyar költő. Nemcsak mert magyarul ír, de mert hatása is nagy, maradandó szolgálat a magyar nemzeti ügynek.”
E vélemények szerint tehát Kiss József a magyar líra kiemelkedő alakja volt. Hogy érdemes-e zsidó jelzővel is „felcímkézni” a költészetét? Azt mindenki döntse el maga. A költő száz évvel ezelőtt, 1921. december 31-én hunyt el, centenáriumán rá emlékezünk.
|
Források:
Kiss József, „Ha én írhatnám…”, Új idők, 1903. 9. évf. 49. szám, 500. old. Kiss József, Legendák nagyapámról. Budapest: A Hét Kiadása, 1911. Kiss József, Ünnepnapok. Budapest: Révai Testvérek, 1889. Kiss József, Zsidó dalok. Pest: Deutsch-féle Könyvny. és Kiadó-Részv.-Társ. 1868. Komlós Aladár, Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig I. A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században. Gyoma: Múlt és Jövő Kiadó, 1997. Komlós Aladár, Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig II. Bevezetés a magyar-zsidó irodalomba. Gyoma: Múlt és Jövő Kiadó, 1997. „Kiss József emlékkönyve”, A Magyar Zsidók Lapja, 1943. 5. évf., 47. szám, 4. old. „Kiss József imádságos könyve”, Egyenlőség, 1887. 6. évf., 51. szám, 1. old. „Kiss József ünneplése”, Az Érdekes Ujság, 1914. 2. évf. 6. szám, 17. old. „Legendák a nagyapámról”, Egyenlőség, 1911. 30. évf. 1. szám, 17. old. „Polgár Jozefa, aki minden szűkölködőt támogatott”, Panel, 2007. 10. évf. 10. szám, 8. old. „Száz adat a százéves Kiss József életéből”, A Magyar Zsidók Lapja, 1943. 5. évf., 47. szám, 6–7. old. „Tárcza. – Könyvészet.”, Pesti Napló – Esti kiadás, 1868. 19. évf. 50. szám, 2. old. |